A válság mibenlétét azért szükséges pontosan leírni, hogy megértsük, mi is történt velünk Európában az utóbbi 20–60 évben, és ha megértettük, akkor tudunk történelmi megoldások után nézni. Az európai válság alapvetően gazdasági-pénzügyi és politikai természetű, de van egy olyan körülmény, ami a nagy euro-zónabeli katasztrófa esélyének árnyékában elkerüli a figyelmünket. Ez pedig maga az európai elit – a politikai elit – válsága. Mire gondolok?
Lassan hetven éve az európai egység gondolata még egy egyetemes, társadalmi projektnek indult, az európai kereszténység hagyományain. Ez alapján mondta Robert Schumann, hogy Európa jövője vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Schumann a keresztény erkölcsön nyugvó Európát látta a legszélesebb társadalmi szolidaritás megvalósítójának, és az európai népek és szuverén nemzetek integrációját is egyfajta katolikosz, tehát egyetemes megoldásnak gondolta.
Tudjuk, hogy a háború utáni elit az európai integrációban látta a biztosítékát annak, hogy egy újabb kataklizmát el lehessen kerülni. Béke, demokrácia, versenyképes piacgazdaság – ez a hármas célrendszer volt az egységesülő Európa törekvése. Mert annak, aki a háborút átélte, annak a béke mindennél fontosabb volt. Az a nemzedék a gyermekeinek is átadta ezt az érzést, de ahogy követték egymást a generációk, enyhült a háborús trauma hatása. Az unokák szemében a második világháború már semmivel sem valóságosabb, mint a keresztes háborúk voltak.
Ez a háborús élményektől már nem érintett új nemzedék az ezredforduló után lépett színre, de közben csökkentek az integráció kézzelfogható előnyei, és nőni kezdett az elit és a választópolgárok közötti szakadék. A társadalmi integráció vízióját, főként gazdasági érdekek homályosították el. Az új elit kényelmessé vált és egyre kevésbé találkozott az európai polgárok napi gondjaival. Tanúsítják ezt az integrációt lefékező népszavazások, az ír, a holland, stb. És ezt tanúsítja az európai parlamenti választásokon való részvételi arány fokozatos csökkenése.
Európát ma a nagy generáció unokái irányítják. Béke van és demokrácia – viszont veszélyben a versenyképesség. Ezért ennek a generációnak az Európai Unió egy gazdasági elitprojektté vált, a mai vezetők elvesztették kapcsolatukat az emberekkel. S eközben az euróval, és a pénzügyi integrációval Európa olyan helyzetbe lavírozta magát, amelyben egyre nagyobb a távolság aközött, amit tenni kell, illetve aközött, amit a választópolgárok hajlandók elviselni. Ez a mai európai politikai elit saját belső válsága.
Nagy hiba volt ráadásul lebecsülni a nemzetállamok erejét, szerepét. Az európaiak többségének identitásában a nemzeti elem a legerősebb. Az unió máig lebecsüli a nemzeti kisebbségi kérdéseket is, ebből látszik, hogy a vezető brüsszeli elit maga sem érti a népeket. Ennek könnyen az lehet a következménye, hogy válság idején a polgárok megvonhatják az európai elit támogatását.
A mi szempontunkból az lehet a tanulsága a folyamatnak, hogy egy elitprojektben nem szabad részt venni. Vissza kell térni az európai egység alapgondolatához, az európai polgároknak, az európai népeknek politikai erőszaktól mentes megoldásokat kell kínálni. Olyan lépéseket, amelyekkel azonosulni tudnak. És vissza kell térni a kereszténydemokrata politika alapvetéséhez, a legteljesebb egyetemes szolidaritás elvéhez.
Ezért mindazok, akik a háborús és a kommunista borzalmakat még látták, átélték, figyelmeztessenek bennünket, az unokák politikai generációját, hogy ne essünk az európai politikai elit hibájába. Mert az új Európa nem lehet kizárólag elitprojekt, ha pedig az marad, törvényszerűen el fog bukni.
