Az elmúlt hatvan (nyolcvan, száz stb.) év legsúlyosabb válságát éli a világgazdaság. Egy ilyen helyzetben egy kicsi és nyitott ország felelős politikusainak el kell gondolkodniuk azon, hogy mi a helyes magatartás. Az, ha folytatják a múlt kisszerű, ostoba, sehová sem vezető vitáit, és a válságból is fegyvert kovácsolnak egymás ellen, vagy ha az ország hosszú távú érdekeire, a jövőjére tekintettel, az utánunk jövő nemzedékekre is gondolva végre egyszer maguk mögött hagyják a pártpolitikai torzsalkodást, befejezik a csak a következő napban gondolkodó politika gügyögését. Én már döntöttem, a kormány döntött, és az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján úgy látom, nemcsak a szocialista párt, hanem a parlament többsége is érti a változtatás korparancsát. Értik a vállalkozók, az államfő, a gazdasági szakemberek, akikkel az elmúlt napokban hasznos és értelmes tárgyalásokat folytattunk a válsághelyzet követelte lépésekről. Örülök, és talán a jövőre nézve is biztató jel, hogy itt vannak az ülésteremben a Fidesz és a KDNP képviselői is. És nagyon örülök, hogy a köztársasági elnök úr is meghallotta az emberek óhaját, és itt van most ő is közöttünk.

 

Amit eddig a válság hatásainak kivédése érdekében meg kellett tennünk, azt ez a kormány megtette, megléptük azokat az intézkedéseket, melyek ahhoz kellettek, hogy az ország hajója ne süllyedjen el a válság hánykolódó tengerén. Ehhez a munkához komoly szövetségeseket szereztünk: az Európai Uniót, a világbankot és az IMF-et. Ez a támasz biztonságot adhat ebben a nehéz időszakban. De a válság igazi mélysége még csak most tárul föl előttünk, és nemcsak előttünk, hanem az Európai Bizottság vagy a Nemzetközi Valutaalap előtt is, így újabb megfontolt intézkedések kellenek ahhoz, hogy Magyarország ne egyszerűen túlélje a válságot, hanem megerősödve kerüljön ki abból. Minden változik, amit tegnap mondtunk és gondoltunk, az ma már nem biztos, hogy érvényes. Aki nem tud váltani, lemarad, s ez vonatkozik nemcsak az egyes országokra, hanem a politikai versenytársakra is. Obama ugyanezt nagyon egyszerűen fogalmazta meg: a világ változik, nekünk vele együtt kell változni. És én hiszem, hogy mi is képesek leszünk erre. Én a nyitott, alkalmazkodásra kész és képes Magyarországban hiszek, a bezárkózás, amit Orbán elnök úr és pártja eddig ajánlott nekünk – én makacsul hiszem, hogy akarnak és tudnak mást, hasznosabbat is mondani, javasolni –, nem megoldás. Hallom és értem az emberek szavát, óhaját: amikor nagy a baj, összefogás kell, és most nagy a baj, hát fogjatok össze!

 

Most nem lehet szempont a rövid távú népszerűség, nincsenek tabuk. Aki most csak a következő választásokra tekint, nem államférfi. Mit hoz az európai parlamenti választás? Nem tudom. De tudják mit, nem is érdekel! Minket négy évre választottak, s egy év múlva jó lellkiismerettel akarunk a választók elé állni. Értem én, nagyon is értem, hogy a közvélemény-kutatási eredményekre, a várható nehézségekre vagy akár az időközi választásokra pillantva az ellenzék vezére most azonnal szeretne revánsot venni 2006-ért. De én biztos vagyok abban, hogy az ország most nem ezt várja tőlünk, nekünk most nem az a legfontosabb dolgunk, hogy a parlament feloszlatásáról meg az előre hozott választásokról vitatkozzunk, hogy egy hosszú kampány politikai vitáiba, a sárdobálásba süllyedjen az ország, hanem az, hogy megfontoltan, gyorsan, de nem kapkodva meghozzuk a válságból való kilábaláshoz szükséges döntéseket. Úgy látom, a felelősen politizáló parlamenti többség is így gondolja. De ha a legnagyobb ellenzéki párt annyira vágyik az előre hozott választásra, hát előbb lássuk végre, milyen programot kínál Magyarországnak! És nem a szlogenek szintjén, hanem a konkrét intézkedésekig lebontva, hatástanulmányokkal.

 

Nem ahhoz kell most bátorság, hogy ledorongoljuk egymást, hogy nemet mondjunk egymás javaslataira, rendkívüli a helyzet, most az együttgondolkodás, a felelősségverseny ideje van. Nem a nagyotmondás, a tetszetős népszerűsködés kell most az országnak, ennek az árát ismerjük, én is megfizettem már, hanem felelős, okos javaslatok. Nézzük, melyikünknek vannak jobb válaszai a válság kihívásaira? Melyikünk tud gyorsabban alkalmazkodni az új helyzethez? Ha az ellenzék letesz jó, a miénknél is jobb javaslatot az asztalra, nem leszünk restek azt megvalósítani. Ez most nem a kampány, hanem a munka ideje.

 

Szerénytelenség nélkül mondhatom, azt, hogy milyen a jó válságkezelés, a kormány megmutatta a gázkrízis idején. Megmutattuk, hogyan lehet úrrá az ország egy olyan nehézségen, ami, hasonlóan a világgazdasági válsághoz, a határainkon túlról érkezik. Akik egykor vitatták, most a fejükhöz kaphattak: de jó, hogy megépítettük a gáztározókat! Magyarország ezt most megúszta, de ez nem elég, gondolnunk kell a jövőre, energiabiztonságunk növelésére is! Ezért tárgyaltam az Öböl államaiban a cseppfolyós gáz beszerzéséről, és ezért hívtuk össze Budapestre a Nabucco-csúcsot, amivel sikerült az unió projektjét kimozdítanunk a holtpontról, ami az oly sokat ócsárolt magyar diplomácia hatalmas sikere is egyben.

 

A válság eddigi támadásait visszavertük, de a rohamok nem értek véget. Büszkék lehetünk az Európai Bizottság prognózisára, nem omlott össze a költségvetés. De ha nem tudjuk folytatni a reformokat, nem tudunk új lendületet adni a reformoknak, akkor az eddigi erőfeszítéseink hiábavalónak bizonyulhatnak. Megtanultam a leckét, az emberekkel megértetve, támogatásukat megszerezve kell a reformpolitika következő szakaszát elindítani, nem lehetnek tabuk: önkormányzatok, adó, nyugdíjrendszer, pártfinanszírotás, szociális támogatások. Több bér, kevesebb segély. Az adórendszer megfontolt átalakítására van szükség, de a munkára rakodó terhek mérséklése csak akkor léphető meg, ha máshol ellentételezzük ennek hatásait. Nem elég azt mondani, hogy radikális adócsökkentést akarunk, az így nem csodaszer, csak sarlatánság, színtiszta populizmus. A költségvetés egyensúlyát nem tehetjük kockára. 

 

A következő hetekben a kormány leteszi a parlament asztalára a konkrét javaslatait, melyekből a tavaszi ülésszak végéig elfogadott törvények születhetnek. Nem a költségvetés toldozgatásáról van szó, jóval többről: milyen új modellre van szükség ahhoz, hogy Magyarország megerősödve kerüljön ki a válságból, hogyan tudjuk meghaladni a döntően a külföldi tőkebefektetésekre épülő modernizációs politikát, melynek immár jól láthatóak a korlátai. Nem sokkterápia kell, csak bátor és megfontolt döntések. 

 

Tudjuk, mit kell tennünk: egyeztetés, egyeztetés, mérlegelés, aztán felelős döntés. A köztársaságért! Magyarországért!

 

+

 

Tisztelt Országgyűlés!

A mai napra történelmi beszéddel készültem „fél üveg viszkivel és egy szivarkával”. Mondtam Klárának is, „ez történelmi beszéd lesz”.

 

„Az önérdeknél fontosabb, mi az ország érdeke”, ezért a mai napon kormányom nevében benyújtom lemondásomat.

 

Be kellett látnom, hogy az elmúlt négy évben annyi böszmeséget követtem el, amennyit miniszterelnök még nem követett el a világon. Be kellett látnom: ma gyenge a gazdaság, stabil és nagy a nyomor. 

 

Már négy évvel ezelőtt megmondtam, hogy „nem jó az erős forint”. Mert „erősből a paprika jó. A forintból nem. És aki ezt nem érti, vagy nem akarja érteni, az nem segít a magyar gazdaságnak, nem segít a magyar termelőknek, nem segít a magyar nyugdíjasoknak”. Én elértem, hogy a forint mára olyan gyenge legyen, amilyen még sohasem volt. De ez nem elég, hogy feldübörögjön végre a gazdaság. Én Klárát még csak-csak fel tudom élénkíteni, ha táncra perdülök, de a gazdaságot, azt nem. Válságot csak csinálni tudok, ha belehúzok, de kezelni már nem. Be kellett látnom: „Gyökeres politikai és gazdaságpolitikai változásra van szükség Magyarországon.” 

 

A húsz évvel ezelőtt létrejött magyar alkotmányos rendszer időtálló, „de ki kell egészíteni egy átfogó társadalmi-gazdasági egyezséggel arról, hogy hogyan kell berendezni a demokráciát, milyen legyen a piacgazdaság, és milyen legyen a magyar szabadság”. Ezért a szabadságért pedig legalább olyan „halált megvető bátorsággal” kell harcolnunk, ahogy azt focistáink tették a pályán az „arab terroristák” ellen. 

 

Elképesztő kihívást jelentett az elmúlt években számunkra „az igazgatás, az oktatás, az egészségügy, a szociális és munkanélküli-ellátás, a lakástámogatás és a családtámogatás”. És e területek melyikéről tudtuk, hogy mit csináljunk vele? Egyikéről sem.

 

Én már korábban is beismertem, hogy „Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni... Nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél, két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy azt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok kormányzása azt valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk”.

 

Eljött az igazság pillanata. 

 

Ezt nem vagyok képes tovább csinálni. Csinálja más. Csinálja Orbán, ha annyira akarja. Elintéztem az IMF-hitelt, hogy ne mondhassa, hogy üres kasszával adom át a kormányzást.  Belefáradtam, hogy mindig egyedül maradok a reformterveimmel. Az SZDSZ is magamra hagyott. Csak Katust sajnálom. Ő nem ezt érdemelte tőlem. Ő el sem tudta képzelni, hogy elkúrom. 

 

A Fidesz tehet mindenről. Én már 2004 februárjában megmondtam, hogy „Le kell verni a jobboldalt. Az én feladatom az, hogy ennek a politikai versengésnek irányt adjak, feladatokat szabjak, és azokat számon is kérjem, s ezt meg is teszem hezitálás nélkül." És én megtettem. Irányt szabtam. A feladatot is kiadtam. 2006-ban szétverettem, szétlövettem őket. Ennél többet nem tehettem.

 

Mert mint megmondtam: „Aki egy országot vezetni szeretne, nem lehet durva, mert aki durván és bántóan fogalmaz, annak durvák és bántóak a gondolatai, előbb-utóbb pedig durvák és bántóak lesznek a cselekedetei is.”

 

Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy „gyáva és hazug magatartás, hogy Orbán Viktor először a hatalmat akarja megszerezni és csak utána hirdetne programot”, „a Fidesz titkolja szándékát”. Orbán Viktornak „három választási lehetősége van: kezdeményezze a jóléti intézkedésekre szánt pénzek csökkentését, indítványozzon adóemelést vagy fogja be a száját akkor, amikor a költségvetés világáról beszél”.

 

Megtanulhatta volna már, ha mástól nem, hát tőlem, hogy „az ország költségvetése szándékokból, és nem számokból áll.”

 

A szándék jó volt, a szám is nagy volt, csak azok a számok nem stimmeltek. A pí, a Rudolf-féle, meg az, hogy csupa príma számból állt a költségvetés, nem pedig fránya prímszámokból. Csak a közös nevezőt nem találtuk meg, túl sok volt az együtthatókból. És amikor már majdnem, akkor meg csak gyökölődtek, gyökölődtek, a buxindexek is csak szemétkedtek, hiába mondtam, hogy együtt közös erővel akár a négyzetre is képesek vagyunk felemelni az ország szekerét.

 

A nagy számok a szakadékban! Szegény Klára! Megígértem! Ugye, hogy történelmi volt? Lárifárit! Szemét mocsok kóbor kutyák! Hol a sintér! Orbán Viktor úr ne nézzen úgy! Volt pofája idejönni? Fogja be! 

 

Te Imre! Te mit tennél most? Irgalom édesanyám! Mama nézd, jaj, kész vagyok én is! Kiterítenek úgy is… Miért legyek tisztességes?

 

Ildikó! Most miért csinálják ezt velem? Mit csináltam? Mit mondtam? 

 

Én lemondtam! Nem ezt beszéltük meg? Én megtettem! Most hova visznek? 

Ne csináljátok már, engedjetek el! Most miért?

 

+

 

 

Tisztelt Ház, Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek!

A rendkívüli helyzet és a rendkívüli kihívások, rendkívüli felszólalást követelnek. Erre teremt meggyőződésem szerint megfelelő keretet egy rendkívüli vitanap. Gyerünk barátaim, vágjunk bele. A mai mesében egy olyan emberről lesz szó, amilyenből nagyon kevés van ebben a lángoktól öleltben. Ez az ember – hiszik vagy nem – látja a fényt az alagút végén. Hogy önök nem látják? Ez csak azért van, mert ez a nagyformátumú européer gondolkodó mindig népe előtt jár két lépéssel, már az alagút végén tart, ezért hatalmas formátuma eltakarja azt az önök szeme elől. Óvatos jelzőket csak azért használok vele kapcsolatban, mert történetesen magamról beszélek, s nem szeretném, ha még egyszer az a vád érne, hogy fontos dolgokat hallgatok el a nagy nyilvánosság előtt. 

 

Beszéljünk őszintén: a szóban forgó nagyszerű ember már bizonyított. Elég, ha két szót idézek tőle emlékezetükbe: visszahozni a szarból. Az idő ugyan szalad, de a szar marad – ha értik mire gondolok. Önök pedig olvasott emberek. Nos elérkezett az idő, hogy kézbe vegyük a dolgokat és alakítsunk a megkeményedett formákon, struktúrákon. Ne gondolja senki, hogy pártpolitikai rivalizálásnak kívántam itt teret engedni, amikor meghirdettem a mai vitanapot; s kérem a rendszeres bérmálkozók Istenére önöket, borítsunk fátylat arra, hogy anno ki nyert, ki csalt, hisz most egy nemzet sorsa a tét. 

 

Érdemes kijelölni a sarokpontokat, hogy mindenki számára világos legyen, a Köztársaság kormánya honnan indult, kiken megy keresztül és hová fog elérkezni. Ehhez szükséges meghatározni az ellenséget. Tudom, most azt hiszik Orbán Viktorra gondolok, de két okból is tévednek. 1. Én soha nem gondolok a Fidesz elnökére, amúgy sem kenyerem a személyeskedés 2.A fő ellenség a nemzetközi recesszió. Az a globális gazdasági hanyatlás, melynek senki nem örül ebben az országban, csak a hatalomsóvár Orbán Viktor. Remélem tudnak követni. Szóval ezeknek kell most megálljt parancsolni. 

 

Az IMF hitelcsomag segítségével stabilizáltuk utolsó helyünket a világ recessziós térképén, s talán nem nagyképűség, ha elárulom a Newsweek prognózisát, mely szerint a 2009-es évre vetített 3%-ot meghaladó (GDP arányos) gazdasági visszaesésünkkel elértük a Japán színvonalat. Jól cseng igaz?, de mégsem dőlhetünk hátra, ugyanis az adóztatási rendszerünk galacsinját is át kell kissé gyúrnunk. Tartsanak velem és sztárvendé…, akarom mondani a Veres Janival! ÁFA-t megemeljük, hó-rukk! Jó lesz így? Minden kicsit drágább lesz, viszont a vállalkozások támogatására, a versenyképességünk növelésére, a járulékterhek csökkentése által… na jó, erre majd még visszatérünk. Ami tény, vissza kell állítani a banki hitelkihelyezésbe vetett bizalmat. Erre van egy kis zsozsó, úgy 600 milliárd. Hitel alatt nő a pálma – hogy egy régi dakota közmondást idézzek. Az enyhet adó pálma kiszáradását pedig még Orbán Viktor sem akarhatja, izé, bocs. Kicsúszott. Az összeg monetáris politika alakítására is alkalmas lehet, ami abszolút nem az én asztalom, de hátha itt van a Simor elnök úr és hallja, hogy nem kéne teljesen elengedni a forintot! Hallod, Andris?

 

Aztán itt van a költségvetési hiánycél. Ezt mindenképpen tartani fogjuk, ha kell, trükkök százait vetem be, hogy a 300 milliárdon belül maradjunk. Nem fog belőlünk senki bohócot csinálni, mi meg nem csinálunk új költségvetést. Lehet, hogy önök nem látják, de hát így voltak a fénnyel is az alagútban, mindegy, szóval nem látják, de van mozgásterünk. Annyit mondok: családi pótlék. Összegénél fogva – mint az látható – úgysem sokakat ösztönzött gyermekvállalásra – akkor meg minek. A tehetősebbek nélküle is fel tudják nevelni a porontyokat. E téren álljon egy Gyurcsány Ferenc nevű, közelebbről meg nem nevezett hazafi példaként önök előtt. 

 

A Költségvetési Tanács életre hívásának gondolata nagyon jó, köszönöm a javaslattevők állhatatos munkáját. Tagjainak kinevezése még nem időszerű, lévén már rég nem az SZDSZ fújja a szelet, ha nem tűnt volna fel kedves Kóka János.

 

Mit felejtettem ki… Talán azt, hogy bejelentsem, hajlandó vagyok átalakítani a választási rendszert, hisz úgy helyes, ha magunkon kezdjük a megszorítást. Nyílt sisakkal, egyenes derékkal jöttem (basszus, a pálmás hasonlatot már ellőttem, akkor ezt nem folytatom) most itt állok, mondhatnám, pőrén, meztelen; és – bár lehet, hogy ez Orbán Viktornak nem tetszik, de kimondom, csökkentsük drasztikusan a parlamenti képviselők számát. Nem túl részletező igénnyel összeállított új koncepcióink megvalósításának támogatását kérem és partnerséget ajánlok az összefogás jegyében mindenkinek, a hazáért, a Köztársaságért, a… a többi nem publikus. 

 

+

 

 

Tisztelt Hölgyeim és uraim! (Taps az MSZP padsoraiban.)

(Hosszú, segélykérő sóhaj.) Ez a nap egy egészen különleges nap… Úgy gondolom.

A mai napon be fogjuk bizonyítani, hogy kiválóan kormányzunk, pótolhatatlanok vagyunk, s nem csak a csatákat nyerjük meg, de a végső, nagy győzelem is a miénk lesz… (Őrjöngő taps az MSZP padsoraiban)

 

Tisztelt Hölgyeim és uraim,

Mindenekelőtt mondjuk ki azt, amit mindig is mondtunk, s ami most, a válság idején napnál is világosabb: első lépésként adót kell csökkentenünk! (Bekiabálás a Fidesz padsoraiból: De hát eddig éppen az ellenkezőjét mondtad!)

 

Igen, barátaim, adót kell csökkentenünk… Ez a kormány az adócsökkentés kormánya. Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy a legnagyobb ellenzéki párt ismét megpróbálja majd megakadályozni törekvésünket, ahogyan eddig is ezt tette. A legnagyobb ellenzéki párt évek óta azt hangoztatja, hogy nem szabad adót csökkenteni, de mi megvitattuk a kérdést a szakértőkkel, független szakértőkkel, és higgyék el nekem: nincs más lehetőség! 

 

Igen, barátaim, az élet már csak ilyen! Bizony, az élet olykor válságot, válságokat produkál, és amikor eljön az idő, akkor cselekedni kell. Az a szerencse, hogy én és kormányom és Veres János előre és pontosan láttuk ezt a válságot, és előre számoltunk a válság Magyarországot érintő hatásaival. Most csak barátilag, mondhatnám, ha nem lennék ennyire szerény és visszafogott, szóval mondhatnám atyailag a legnagyobb ellenzéki párt tisztelt képviselőinek, hogy ezért jó dolog, ha az ember előre lát, előre gondolkodik. Talán önök is emlékeznek rá, hiszen nem volt olyan régen: amikor mi, itt a parlamentben felvetettük azt a kérdést, hogy vajon mindenki készen áll-e a hamarosan beköszöntő válság kezelésére, nos, akkor a legnagyobb ellenzéki párt gazdasági szakemberének egyetlen hozzáfűzni valója volt ehhez… Akkor azt mondták önök (széles gesztussal a Fidesz padsorai felé mutat), hogy mi a válság károgó varjai vagyunk, és hogy a válság nem, vagy csak alig fogja érinteni hazánkat… (A Fidesz padsoraiból jól hallható bekiabálás: Ilyen mocskos módon ember nem hazudhat!)

 

Nos, kedves barátaim, ezért mondom hát, hogy jobb előre gondolkodni, és akkor legalább nem éri az embert váratlanul az, aminek be kell következnie.

 

Engem és az én kormányomat nem érte váratlanul. Mi felkészültünk, és most már talán a legnagyobb ellenzéki párt is belátja, hogy nincsen más út: adót kell csökkenteni. És nem ám úgy, hogy egy-két százalékot tologatunk ide-oda! De nem ám! Nekünk bátornak kell lennünk, és mi bátrak leszünk! Mi az hogy, nagyon is, a kutyafáját neki! Mi radikálisan fogjuk csökkenteni az adókat… (Az MSZP padsoraiban néhányan elájulnak a gyönyörtől; a Fidesz padsoraiban is a tehetetlen dühtől…)

 

Azt pedig, hogy hogyan, mennyivel és mely adókat fogjuk radikálisan csökkenteni, azt nem mondom meg. Majd megmondom, ha itt lesz az ideje. S különben sem az ilyen apró részletek a fontosak. Aki elvész az apró részletekben, az nem látja át az egészet. De én és kormányom, mi átlátjuk… Mi megtesszük. És ehhez kérjük az Önök támogatását… Igen, mindannyiukét. Mert a válságnak még egy nagy tanulsága van: ideje van az összefogásnak. Nem csinálhatjuk azt tovább, amit eddig csináltunk, nem fenekedhetünk egymásra, nem, barátaim… A válság összekényszerít bennünket, a válság egy nagy-nagy lehetőség! Itt a lehetőség, hogy a két politikai oldal kibéküljön egymással! Ez lenne a történelmi tett, barátaim! Ha belátnák végre, hogy mi, a baloldal, és ezen belül is természetesen én, személy szerint, mi vagyunk a haladás zálogai, a jövő és Európa letéteményesei, mi vagyunk a minden… Ha ezt az apróságot végre belátják, úgy mi hajlandók vagyunk eltűrni az önök létezését.

 

Ehhez kérem támogatásukat… 

 

+

 

Magyarok! Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk csőddel, hogy a magabiztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés. Egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik a hatodik lépés – még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. Mégis meg kell próbálni fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak: bevonni őket ebbe a csődfolyamatba. Ennyi tehetségünk van, gyerekek! 

 

Amit meg lehetett csinálni az elmúlt hét esztendőben, azt megtettük. Úgy őriztük a csődtitkot, hogy tudtuk: soha ilyen problémánk nem volt. Természetesen az anyagaink kidolgozottsági foka hagy maga után kívánnivalót: jó, ha két hétig kibírja a költségvetés. Öt-hat-hét ember dolgozik reggeltől éjszakáig, a szó legszorosabb értelmében, nehogy kiderüljön. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni: nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó hat-hét évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni. És közben egyébként nem csináltunk semmit hét évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk hét év alatt, akkor mit mondunk? 

 

A csőd őrült lóhalálában készül, mert egy darabig, 1998 és 2002 között nem csinálhattuk. Most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. Aztán lassan fölbukunk, mert nem bírjuk jobbra a tempót. Ez a helyzet. Lehet még egy picikét itt teszetoszáskodni, de nem sokat. Gyorsan eljön az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt eddig túléljük. Nincsen tovább. Nincsen. A trükkök százai maradhatnak, a világgazdaság pénzbősége oda. Elemezgethetek én még egy pár hétig, aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk, és azt mondják, hogy ők már elemezték: Magyarország le van írva.

 

Az nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk. Ma legfeljebb az a választás, hogy megpróbáljuk késleltetni, ami történik, s úgyis ránk fog omlani, a francba. 

 

Történelmet csináltunk. Nem a történelemkönyveknek, hanem hogy csináljunk egy más világot. Még a legnagyobbak, a legtöbbre tartottak is százmilliárdos nagyságrendű tévedésekben voltak. Általában sok jó ötlet van egészen addig, amíg nem kell számolni. Amikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány. Általában sok kritika van, hogy a rendszer nem eléggé kerek, nem eléggé konzisztens, mindenkinek van ötlete, hogy akkor mit vegyünk ki belőle, hogy a maradék konzisztensebb legyen, és máris éppen csak harmadannyi pénz van, mint amennyit össze kell szedni. Ja, úgy én is tudok konzisztens rendszert. Csak az a problémám, hogy nem ötvenmilliárd forintot kellene összeszedni, hanem lassacskán ugyanennyit euróban.

 

Az a csapat, akire rábíztátok ennek az országnak a vezetését, nagyjából erre a teljesítményre volt képes. Nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem vagyunk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor se. Mikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, s nagyon őszintén mondom nektek, beszélek magamról is. Csak azt tudom, hogy nem tudok megnyerni semmilyen csődjátszmát. Amíg van még bennem erő, megyek előre, és egyszer meg nagyon csöndben elmegyek.

 

+

 

Kedves Elvtársak! Privatizátorok és orgazdák!

Édes Klárikám.

 

 

Itt van ez az ember. Egy őszinte ember. Én vagyok az. Értetek vagyok, a tiétek vagyok. A ti Feritek. És a te Ferid Klárikám. Szegény édesanyám is büszke lehet. Rám. Az ő Ferijére. (Fej a magasba, jobb és bal kéz helyet cserél. Hatásvadász szünet. Sipánka frakcióbrigadéros asszony bólogat – vagy csak elaludt.)

 

A helyzet fokozódik, a válság begyűrűzött. Mégis. A világgazdasági. De én itt állok. Sziklaszilárdan. (Bal kéz a test előtt kaszál, a szigorú tekintet tekintet nélkül mindenkit megtalál. Kacaj a jobboldalon.)

 

Bízhattok bennem. Farkasként küzdök a honért. (Jobboldalról bekiabálás: Forró vizet a kopaszra! Harsány kacaj.)

 

Ha kell, kéthetente csinálunk új költségvetést. Ha kell, hetente új gazdaságpolitikát hirdetek. Engem nem zavar a zűrzavar. (Vaskos taps a kormánypárti frakcióból – Sipánka felriad.) Legfeljebb zaciba csapunk mindent, és újabb hiteleket veszünk fel. Annak meg minden fillérjének meg van a helye. Nálam. (A baloldali képviselők elbizonytalanodnak, van, aki az ebédjegyeit számolja. Jobb oldalról a Fradi-meccseken megszokott bekiabálások hallhatóak.)

 

Aztán megszorítok. Ez így igazságos. Nagyon is! De jó ez Nektek! Hiszen ti magatok akarjátok! (Egy teljes fordulat balra a levegőben, érkezés spiccre. Döbbent csend.)

 

Legfőképp meg takarékoskodni! A Veres Jani, meg Drazsé Tibi a megmondhatói: ők rögtön vetettek magunknak egy-egy luxus Audit. Mert megérdemlik. Édesanya! Lejjebb csavarni a fűtést! Bár gáz van. (Jobboldalról bekiabálás: Csak az van...) Megoldottam. Úgy döntöttem, megépítem a Nabuccót. Nektek. Eltökéltem. (Piruett jobbra, majd balra, majd… Élénk taps a baloldalon, „Táncolj Feri, búcsú buli” – zengi kórusban az ellenzék.)

 

 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!!

 

Azért hívtuk össze ezt a rendkívüli parlamenti ülést, hogy az Ország Házában jelentsük be: a világ változik. 

 

És Magyarországnak is meg kell változnia.

 

Én az elmúlt napokban egyeztetéseket folytattam szakértőkkel, a gazdasági élet, a civil társadalom és az érdekképviseleti szervezetek vezetőivel, úgy is mondhatnám egy szóval: Magyarországgal. Ki merem jelenteni, ilyen volumenű és mélységű egyeztetés és egyetértés nem volt ebben az országban mióta Mátyást a Duna jegén királlyá választották. Ezeken a konzultációkon nekem az lett világos, hogy a magyar, az egy bátor társadalom, amelyik vezetőitől is elvárja a bátorságot és a bátor reformpolitikát. Úgy jöttem ide, hogy ki merem jelenteni, hogy mögöttem áll a társadalom többsége, ezt igazolják a legfrissebb közvélemény-kutatások, amelyek arra világítanak rá, az emberek képesek lemondani ebben a válságos helyzetben, képesek akár anyagi áldozatokat is hozni, mert tudják, nem napi problémákkal van dolgunk, a jövőt kell most megalapoznunk. 

 

Nagyon örülök, hogy mindenki elfogadta a meghívást. Külön köszöntöm Sólyom László köztársasági elnök urat, akinek a jelenléte is mutatja, hogy lassan láthatóvá válik mindenki számára, hogy mekkora nagy is a baj. Nem csak nálunk, barátaim. Nem. Az egész világban. Aki azt gondolja, hogy célunk az első globális válság – amelyiknek sem a mélységét, sem a hosszúságát megbecsülni sem tudja senki – puszta túlélése, az semmit sem ért. A feladatunk egy olyan program kidolgozása, amelyik eredményeként Magyarország megerősödve kerül ki ebből a krízisből.

 

 

Ebben a pokolian nehéz helyzetben minden demagóg, populista szó elsősorban az országnak árt és nem nekem. Az országnak. Tudják önök, hogy hány elkeseredett emberrel találkozom nap, mint nap, akik elmondják, hogy milyen szomorúság járja át a szívüket, a terméketlen és sehová sem vezető politikai csetepaték láttán? Ez bénító és ártalmas. A lelkét nyomorítja meg ennek a szegény országnak. Pedig az emberek sokat kibírnak ám, és tenni is akarnak ezért az országért. Az emberek már unják az adócsökkentés körüli csörtéket, a családi pótlék körüli vitákat, az áremelkedések szajkózását, a forint helyzetéről való sopánkodást. Az embereket ez megrémíti és apátiába taszítja.

 

Nem torzsalkodásokat akarnak látni, ebben a helyzetben nem azzal akarnak szembesülni, hogy felelős vezetőik ahelyett, hogy az életüket tennék könnyebbé, elmerülnek kicsinyes hatalmi játszmákban. Az emberek élni szeretnének békésen, csendesen, és azt akarják, hogy a kormány tehesse a dolgát. Ne akadályozzák a munkáját piszlicsáré, légből kapott vádakkal. Az emberek a tényeknek hisznek, annak, amit a szemükkel látnak. Az emberek azt gondolják: gyerünk, Feri, tedd, amit tenned kell. Elő azokkal a reformokkal! Ha muszáj megszorítani, hát legyen. Megtesszük az országért, amit lehet. Ha hiszik, ha nem, már olyan levelet is kaptam, amelyikben egy nyugdíjas merészebb volt még Bokros Lajosnál is, azt javasolta, hogy vezessük be újra a békekölcsönt. És tudják, mit gondolok? Igaza lehet annak a nénikének. És ha szükségesnek tűnik, meg fogjuk fontolni. Akkora a válság, hogy nincsenek tabuk.

 

Áldozatot hozni, mindazonáltal nemes cselekedet. A szerényebb élet összekovácsol. Ha nincs áram, nincs televízió, többet törődhetünk a gyermekeinkkel. Ha kevesebbet autózunk, tiszta lesz a levegő. Nagy és termékeny beszélgetéseket, vitákat rendezhetünk vacsoránál. Az sem baj, ha nem olyan bőséges az a vacsora. Csak szeretet legyen és béke. Tudják, én néha irigykedve gondolok arra a sok szegény emberre, akiknek alig van valamijük és mégis olyan boldogok. 

 

Van egy álmom. Egy ország, ahol béke van és szeretet. Összefogás, egyetértés. Nincsenek torzsalkodó pártok, egymásnak ellentmondó szakértők, akik összezavarják a társadalmat, és nincsenek egymásnak ellentmondó médiumok. Hogy lehetséges-e ez? Én hiszem, hogy igen. Példa rá az SZDSZ és az MDF, ez a két párt olyan ellenzék, amely már-már barát, segítőtárs. És itt van önök között sok olyan szakértő, akik véleményükkel támogatják elképzeléseimet, és nem keltenek fölösleges riadalmat ebben a szegény országban. 

 

Sokan azt gondolták, adatokat fogok itt ma sorolni, rideg számokat. Elősorakoztatok egy csomó lépést, amit a kormány tesz ebben a helyzetben az elkövetkező időben, számba veszem a sikereinket, de ezektől most eltekintek. Mert hiszem, hogy szellem és belátás, ez a két dolog szükséges most, az ország sorsa ugyanis a fejekben és a szívekben dől el.