Vajon olyan említésre méltó rendkívüli esemény, hogy néhány ismert nevű művész és egyéb közéleti szereplő egy esti műsorban tiszteletben tartja az emberi jogokat? Illetve, hogy ők olyan személyek, akik tiszteletben tartják az emberi jogokat. Mások talán nem?

Az emberi jogokat tartalmazza az Egyesült Nemzetek és az Európai Unió alkotmányától az egyes nemzetek alkotmányáig – közöttük természetesen hazánk alkotmányáig – megszámlálhatatlan kötelező erejű törvény, amely az emberi együttélés szabályait tartalmazza. Ezek kitérnek arra is, hogy mi az eljárás abban az esetben, ha egy hatóság, intézmény, szervezet vagy magánszemély ezeket a szabályokat nem tartja tiszteletben.

Nem vitás, hogy úton-útfélen sérülnek az emberi jogok. Erről tanúskodnak a bűnügyi krónikák és statisztikák, a napi tapasztalatok. De nem ez a tipikus. Mégis ezeknek sokszorosa szinte ki sem fejezhetően, amikor az emberi jogokat „tiszteletben tartják”. Tartjuk.

Kis hazánkra szűkítve az emberi jogok tiszteletét, gondoljunk csak a legegyszerűbbre, a jobbkéz-szabályra. De a közösségi közlekedés utasai sem tiporják le szinte soha egymást, nem ordítoznak, és nem dohányoznak, olykor még ülőhelyüket is átadják a rászorulóknak, betartják a jogokat. A bevásárló központokban is tiszteletben tartják a magántulajdon szentségét, a pénztárosok és eladók nem csalnak, az ezzel ellentétes magatartás általában visszatetszést szül. Legtöbben még azokat a páriákat sem háborgatják, akik a maguk részéről fütyülnek az emberi méltóságra és a mások jogainak tiszteletére. A munkahelyeken az illetékesek általában együttműködnek, és tiszteletben tartják az ügyfelek emberi jogait is. Ezek talán a legfontosabb emberi jogot illető viselkedési formák.

De példának vehetjük a közös rendezvények sokaságát is. Egész tanévben naponta több tízezer iskolai osztályban pedagógusok tízezrei tartják tiszteletben a milliónyi tanuló gyermeki jogait. Keresztény templomokban naponta tízezrek, hét végén milliónyian vesznek részt olyan „rendezvényeken” – istentiszteletnek is szokás nevezni – ahol kiemelten foglalkoznak az emberi jogok tiszteletben tartásával. Ehhez többnyire garantáltan zsidó származású szerzők és tanítók sok ezer éves tanításait és írásait használják fel. Igaz – tegyük hozzá – hogy ezeken a nyilvános előadásokon nem csak emberi jogokról, hanem emberi kötelességekről is szó esik ugyanezen szerzőktől. És a hangsúly többnyire ezekre az utóbbiakra esik, ugyanis kötelességek mérete és betartása nélkül emberi jogokról beszélni nem lehet.

Az említett előadások színhelyét és előadóit általában nem szokták úgy hirdetni, mint ahol, és akik az emberi jogok tisztelőiként vannak jelen. Tekintve, hogy ez természetes. Hogyan festene, ha a számos – számtalan rendezvény, műsor, szereplés, fellépés alkalmával kiírnák a homokzatra: „Itt ma este kérem szépen, az emberi jogok kivételes tisztelői fognak fellépni!” Mit ér az olyan együttlét, ahol ezt hangsúlyozni kell?

Visszatérve kiinduló pontunkra, félő, hogy az ott felsoroltak nem annyira az emberi jogok tisztelői, sokkal inkább valamiféle különjogok vélt birtokosai, vagy talán kizárólag ők jogosultak kis hazánkban eldönteni, hogy kik, hogyan viszonyulnak az emberi jogokhoz, és akiket ők kigolyóznak ebből az exkluzív társaságból – vagyis nagy többségünk az közelében sem jár az emberi jogok tiszteletének?

Vajon arra volna a mai magyar társadalomnak olthatatlan szüksége, hogy Kóka János tanítsa az emberi jogok tiszteletére? Az a Kóka, aki a mai napig kétesnek tartott üzletelések után elvállalta egy ország gazdasági ügyeinek vitelét, jó nagy kalappal megtetézve a cimborái által felhalmozott államadósságot, egy már megroggyant, lejáratódott párt élére állt, majd amikor a csőd bekövetkezett, egy pillanat alatt láthatatlanná és utolérhetetlenné vált?

Örvendetes, ha Fischer Iván leereszkedik a világsiker olimposzi csúcsáról egy zsidó fesztivál erejéig hazánk földjére. De vajon kit tiszteljünk benne? Hazánkfiát, aki tisztában van az ország valóságos problémáinak súlyával, vagy egy előkelő idegent, aki megbízhatatlan forrásokból, felelőtlen állításokból szerzett felületes véleményt alakít ki és hirdeti ott, ahol még nála is kevesebbet tudnak ezekről a problémákról?

 Ami az emberi jogok tiszteletét illeti, semmi jel sem mutat arra, hogy a magyar lakosság nagy többsége ezen a téren bármely más országnál, államnál alacsonyabb szinten állna. Mindenütt van olyan kisebbség, amely okot adhatna rá, hogy miatta az egész országra ráhúzzák a vizes lepedőt. De csak egyetlen olyan ország van, ahol egy törpe kisebbség, néhány tucat, vagy rosszabb esetben néhány száz renegát házal világszerte, a nagy többség, benne a saját kisebbségének a sorsát is rontva azzal a látszattal, hogy itt alig vannak néhányan „az emberi jogok tisztelői”, a többi pedig jogtipró, rasszista.

Az emberi jogokat tiszteletben tartó túlnyomó többség szemében az efféle önreklámozás az igazán diszkriminatív, önkényes és hazug.