A tudományos kísérlet abból állt, hogy egy üres babakocsiban elhelyeztek egy bőgőmasinát, vagyis egy síró csecsemő hangját közvetítő szerkentyűt és kitették a délutáni csúcsforgalomban a Deák tér kellős közepére. Ám két óra alatt az arra járó mintegy ezer járókelőből mindössze hat esetben, összesen kilencen vették a fáradtságot, hogy belenézzenek a babakocsiba és így megállapíthassák, hogy átverték őket. Ám, amint felnéztek, „abban a meglepetésben részesültek, … húsz UNICEF-önkéntes rohant oda hozzájuk és köszönte meg cselekedetüket elismerő oklevéllel.”

A tudományos kísérlet tehát teljes sikerrel járt: „Ezer emberből mindössze páran segítenének egy síró, magára hagyott csecsemőn.”

Íme, mi magyarok és pestiek a legmocskosabb, legbunkóbb, legszívtelenebb söpredéke vagyunk az egész világegyetemnek. Annál is inkább, mert „bár az emberek többsége felfoghatta, hogy valami baj van, hiszen megálltak, vissza-visszanéztek, körüljárták a lefedett babakocsit…” de nem segítettek. Sőt! Egy éppen mobilozó nő megjegezte a telefonba: „ezt nem hiszem, hogy valaki itt hagyott egy babakocsit és sír benne egy gyerek…”

Vagyis a járókelők mégsem annyira közönyösek, mint amennyire a tudományos kísérlet bizonyítja. Többségük mégis csak reagált a síró csecsemőhangra és felfigyelt a közprédának kitett babakocsira. És azonnal rájöttek, hogy át akarják őket verni, amint az már számtalan esetben megtörtént mifelénk, mióta benőtt a fejük lágya.

Az UNICEF önkéntesei ugyanezzel az erővel azt is megkérdezhetnék, amint maguk a járókelők is: Hogy-hogy a Belváros egyik legforgalmasabb pontján két órán belül nem fordult meg egyetlen szál rendőr, egyetlen közterületi felügyelő sem? Hol vannak a hatóságok? Avagy mit szóltak volna az UNICEF tudományos kutatói, ha a telefonáló hölgy történetesen felhívja a mentőket és nagy szirénázás közben megérkezik a mentőkocsi, és kiderül, hogy a bolondját járatták vele? Vagy talán az összes hatóságot előre beavatták a nagyszabású felmérésbe, nehogy megzavarják a „valós” eredményt?

Egyáltalán szükség van-e efféle felmérésekre, amelyek az ősi gyermekcsínyen alapulnak, hogy madzagot kötnek egy bukszára, kiteszik az út közepére, és amikor egy járókelő fel akarja venni, elrántják az orra elől. Biztosra vehető, hogy mindenki lehajol a bukszáért. Biztosra lehet venni azt is, hogy egy nagyváros közepén az emberek semmin sem csodálkoznak, s mennek a dolguk után, ha azt észlelik, hogy semmit sem tudnak tenni, csak maguknak szereznek kellemetlenséget.

Okosabban tenné az UNICEF, ha a statisztikákat tanulmányozná, és azokból vonna le következtetéseket. Mert igaz, hogy jóformán minden hétre esik egy szomorú csecsemőgyilkosság, de nem ez a tipikus megoldás. Az már inkább, hogy évente még most is ötvenezres a művi abortuszok száma, hogy – mint ők – az UNICEF – állítják – a kisgyermekek tíz százalékát verik a felnőttek. Ezek csak a legalsó társadalmi rétegek tünetei. Viszont kilencven százalékát már nem verik, de erről senki sem beszél, pedig ez nagy változás, mert valamikor minden gyereket vertek. Meg a felnőtteket is, főleg az asszonyokat.

A mai társadalomra mégis az a jellemzőbb, hogy számos helyen befogadják, akiket anyjuk nem kívánt, de világra jöttek. Sok helyen névtelenül inkubátorok várják a kicsi ártatlanokat.

Továbbá szinte megszámlálhatatlan azoknak a jótékonysági szervezeteknek, akcióknak a száma, amelyek a legkülönbözőbb gyermeki problémákat társadalmi támogatással oldják meg. A társadalom közpénzből és egyéni adakozásból, közöttük a személyi jövedelemadó egy százalékából hatalmas összegeket fordít gyermekvédelemre. Minden katasztrófa százezreket megmozgató jótékonysági akcióval folytatódik, elsősorban a gyermekek védelmében.

A társadalom olyan, amilyen. De csecsemőket nem szoktak nyilvános helyen, vagy bárhol ott „felejteni”. A világirodalom egyetlen ilyen esetről tud, Oscar Wilde Bunbury című vígjátékában felejtette a társalkodónő a színdarab főhősét csecsemőként egy bőröndben a londoni pályaudvar poggyásztárában. Mindazonáltal előkelő és gazdag ifjúvá serdült.

Az UNICEF rendhagyó kísérlete egyetlen szempontból meggyőző és eredményes. Most legalább tudjuk, miféle pihent agyú, erőltetett és értelmetlen módszereknek köszönhetjük rossz hírünket a nyugati médiában és köztudatban. Dilettáns, álhumanista, vagy a „cigánymentő akciók” keltik országunk lakosságának rasszista, szegregációs, cigánygyűlölő, antiszemita, soviniszta, munkakerülő, gyűlölködő, előítéletes hírét külföldön, a médiában, közvéleményben, nemzetközi szervezetekben, amelyek hálás vevők minden, az ő előítéleteiket alátámasztó álbizonyítékra.

Az üresen visítozó babakocsiról sikeres dokumentumfilm készült, már eddig is hetvenezren szörnyülködtek a magyarok barbár nemtörődömségén. Reméljük, hogy világsiker lesz belőle megtoldva azzal, hogy senki nem lopta el az „ottfelejtett” babakocsit. És ez is nagy eredmény, mert amúgy a magyarok mindent ellopnak, ami mozdítható és jó lesz vigyázni, ha szembejön egy magyar a járdán, mert fellökhet.