Ezzel kapcsolatban elhangzott egy talányos mondat: A következő kínai kormányzat arra törekszik, hogy Kína ne jusson a néhai Szovjetunió sorsára. Ezért a hatalmon lévő párt szilárdan kezében akarja tartani a hatalmat.

Hogy ez a gondolat egyáltalán felvetődött, az eszünkbe juttatja a mindenkori önbeteljesítő jóslatok hosszú listáját, amely az örök és megdönthetetlen SZKP-SZKBP sorsában is beteljesült.

Kína nemzetközi szereplése igencsak figyelemreméltó attól kezdve, hogy felhagyott izolációs politikájával és diktatúra formájában megpróbált beilleszkedni a világgazdaság folyamataiba. (Egyébként ugyanezt próbálta meg kicsiben hazánk is a Kádár-korszakban.) Csak az az „egy főre eső” kifejezés ne lett volna!

Hruscsov meghirdette, hogy a Szovjetunió adott időponttól, a hatvanas évek elejétől számítva öt év alatt utoléri az USA-t az egy főre eső termelésben és további öt év alatt a fogyasztásban. Meg arról is szó esett, hogy a nyersanyagban mérhetetlenül gazdag SZU és KGST független tud maradni a világgazdasági válságoktól és oda (ide) nem gyűrűzik be semmiféle válság.

Az elmaradottság és a diktatúra együtt kezdetben csodákra képes a majdnem semmivel összehasonlítva. Hatalmas léptekkel és százalékokkal lehet haladni egészen az emberi erőforrás és a helyi nyersanyag teljesítőképességének határáig. Ám az utolérendő cél mozgó célpont, mozgatója a technológiai fejlődés. Ebben nem tudja megelőzni a diktatúra a leküzdendő vetélytársat, amely a fejlődésben egy orrhosszal mindig előtte jár. Ez volt a SZU és a KGST megoldhatatlan problémája is.

Kína más utat választott. Megpróbálja a fejlett kapitalizmust keresztezni a kommunista diktatúrával. Ez azonban nem oldja meg a másik nagy problémát, a rettenetes életszínvonalbeli elmaradottság ledolgozását az elviselhetőség szintjére, az „egy főre eső” problémát. Ha nem a sanghai milliárdos és a csungkingi földműves, hanem csak a sanghaji informatikus és a csungkingi paraszt különbségét hasonlítjuk össze, már megoldhatatlannak látszik a közelítés. És egyszer majd felvetődik a megoldhatatlan probléma, amely még nálunk is, ma is nyitott a felső-tiszavidéki kistelepülés és a városi lakópark között.

Akik ma arról fantáziálnak, hogy Kína majd ekkor meg akkor, így meg úgy megelőzi, meg átveszi, viszont Európa majd megnézheti magát, az US-ról nem is beszélve, azoknak apái ugyanezt fejtegették a Szovjetunióval kapcsolatban. Ha a kínai bölcsek ma mégis arra gondolnak, hogy országuk a Szovjetunió sorsára juthat, ha engednek a diktatúrából, nem ok nélkül tartanak ettől. Mert eddig még minden nagy birodalmat utolért az az ismert jelenség, hogy a körülmények változásával, az idő előrehaladtával a belső feszítő erők darabokra szaggatják. Ez az időpont látszólag még nagyon messze van. De ki hitte 1980 körül, amikor pedig a kremlionológusok már pedzegették az időpontot, hogy tíz év múlva a Szovjetunió mai darabjaira esik szét, és a szocializmus fantommá változik.

Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a demokratikus és kapitalista USA helyzete, mert állítólag őt előzné meg a diktatórikus-kapitalista Kína-hibrid. Az elsőségért vívott a nagy világversenyben.

Az USA-ban a fenntarthatatlanul magas életszínvonal és az etnikai összetétel változása az, ami fenyegeti kontinens méretű nagyhatalom jövőjét.

Felőrli-e a kevésbé civilizált latin és színes többség a fehérek magasfokú civilizációját és gazdagságát?

Ehhez hasonló helyzetet keresve a nagyon régi múltba kellene visszakutatnunk, a görög-római civilizáció lehanyatlásának idejére. Csak hogy ennek szerepét akkor átvette a kereszténység, amely megtérítette és egyben civilizálta a barbár támadókat és létrehozta azt a keresztény, a múlt minden értékét megőrző vagy feltáró kultúrát, amely most a világ különböző pontjain válságba jutott. Vele szemben szokás hivatkozni a kínai, a hindu, az iszlám kultúrák magasrendűségére. Csak hogy ezek évezredeken át statikusak maradtak és ma a kereszténységét elvesztett, de mégis annak évezredes fejlődésből táplálkozó eredményeit próbálják utánozni, mint legelszántabban Kína, amely az évezredes helybenjárásból a fehér civilizáció irányába akar kitörni, feladva régi identitását.

A Classic Rádió mostanában óraszámra kínai témájú műsorokat ad. Szerintük ma Kínában tízmillióan tanulnak zongorázni és évente egymillió zongorát gyártanak. Vagyis néhány év múlva minden zongoristának saját zongorája lesz. Szép, nemes célkitűzés, Kínában egyszer majd minden száznegyven főre jut egy főnyi zongorista.

Ezt nem a Jereváni Rádió mondja, amely annak idején hírül adta, hogy a Szovjetunióban rövidesen mindenkinek saját autója lesz, hogy ha Kievben gyufát osztanak, idejében odaérjen. Kínában már ma is van néhány világklasszis zongorista. Képzeljük el, ha tízmillióan lesznek!