Pálffy István napirend előtti felszólalása:

Most nem napi politikai aktualitás lesz napirenden, hanem egy hosszabb politikai társadalmi folyamat. Az, hogy a politikai evolúció mára létrehozta az eladósodott embert. Ez valami egészen más, mint a bölcs ember, a homo sapiens, éppen ellenkezőleg: elvesztette megszerzett bölcsességét.

Szóval, adósság. A minap kiderült a GDP 70%-át kitevő adósságot felhalmozó Spanyolország 100 milliárd eurós segítségre szorult, anélkül jön az összeomlás, a csőd, s minden, ami velejár: az értéktelen peseta, a nyugdíjak és a bérek felére-harmadára csökkentése, utcai harcok, társadalmi háborúk. 100 milliárd euró! Ez durván 3-szor annyi, mint a magyar nemzeti össztermék, 4-szer annyi, mint a magyar államadósság. Vagy itt van ugye az unalomig felemlegetett Görögország, és akkor Portugáliát és Olaszországot most ne is említsük.

Vajon miért alakult így az életünk? Erre a kérdésre már sokszor, sokan, sokféleképpen próbáltak választ adni itt a Parlamentben is. De egy keresztény erkölcsön alapuló, némileg filozofikusabb válasz is van modern bajaink megértésére, ezt szeretném elmondani.

Így hangzik: a neoliberalizmus fő célja nem az emberek szabadsága, hanem egyedül a piacé. A mögöttünk hagyott két évtized legnagyobb liberális félrevezetése az volt, hogy létezik alternatíva és lehetőség, csak azt nem tették hozzá, hogy mindezt csak hitelből lehet elérni. A jelenlegi válságban világossá vált, hogy a neoliberalizmus fő politikai célja nem más, mint a nagy tőketulajdonosok érdeke.

A következmény az eladósodott ember: a homo discredibilis, nevezzük így.

Néhány szám illusztráció gyanánt: a kamatok felhalmozódása révén a fejlődő országok 40 évvel ezelőtti 70 milliárdnyi adósságának teljes összege mára az 50-szeresére nőtt. És közben az adósok már kezdeti tartozásuk százszorosának megfelelő összeget fizettek vissza.

Az úgynevezett „szabad” adósnak tényleg nincs más választása, mint hogy döntéseit az adósság által meghatározott keretek közé illessze. Csak annyira szabad, amennyire kötelezettségei engedik.

Az adósság ráadásul nem tesz különbséget munkavállalók és munkanélküliek, fogyasztók és termelők, aktívak és inaktívak között. Szinte az egész társadalom eladósodott, és ezt az egyenlőtlenséget ideje dialektikusan osztálykülönbségnek kell nevezni: csak két osztály van, hitelezők vannak és adósok, senki más.

A probléma gyökere azonban mára sokkal mélyebbre ért. Az adósság megalkotta ugyanis a maga erkölcsét. Ez a munkamoráltól merőben különböző. A munka ideológiája ugyebár az erőfeszítés-jutalmazás kettősére épül. Az adósság erkölcse ugyanakkor a vétek-ígéret párosa. Az ígéret az adósság kifizetése, a vétek pedig az adósság felvétele. Ha pedig valaki a munka jövedelemből magas részleteket törleszt, úgy érzi, elveszti a ráfordított időt.

Az idő és az adósság összefüggése, azaz a pénz kölcsönzése és az idő birtokbavétele a kölcsönző által, századok óta ismert tény. A középkori keresztény erkölcs így tette fel a kérdést: „Mert hát mi mást árulna valójában az uzsorás, ha nem az időt, ami a kölcsönadás és a kamatokkal együtt való visszafizetés pillanata között telik el? Márpedig az idő felett csakis Isten rendelkezhet. S végül egy 13. századi kéziratból hadd idézzek: „mivel az uzsorások nem mást árusítanak, mint az időt, nappalt és éjszakát bocsátanak áruba. Következésképpen fényt és pihenést árusítanak. Nem lenne igazságos hát, ha fényben és örök pihenésben részesülnének.”

Mai keresztények, kereszténydemokraták 800 évvel később szó szerint egyetértünk ezzel: nem lenne igazságos. Ezért volt és lesz szükséges a tehermegosztás új rendszere, hogy véget érjen az eladósodott ember és az eladósodott társadalmak kora.