A médiában nemrégen felvetődött az a kérdés, hogy nem kellene-e az egészségügyben egyes – másként nem megoldható – finanszírozási problémák esetén bevezetni a térítéses rendszert? Magyarán: fizessen a beteg a költséges műtétért, ha nincs más megoldás. Igen ám! De ki és mikor? Hiszen a nagy szent bálványt, az ingyenes egészségügyi rendszert alig három éve mentette meg egy több mint hárommilliós népszavazás. Éppen az akkori ellenzék, a mostani kormány kezdeményezésére. Még csak az kellene, hogy megszegjék a szavukat!
Elöljáróban annyit, hogy amikor a népszavazást kitűzték és megtartották, még nem volt gazdasági válság és az akkori kormány megesküdött, hogy a költségvetés a legnagyobb rendben van. Másrészt az a rendszer, amelyet akkor bevezettek, az egyenlősdi jegyében, vagyis hogy aki kettőt tüsszent, és aki súlyos állapotban van, egyformán fizessen? Másrészt maga a várható bevétel az adminisztrációt se fedezte! Ennek úgy, akkor nem volt semmi értelme.
Ez nem jelenti azt, hogy most, más körülmények között, egy múlni nem akaró válsággal küzdve, nem lenne értelme bizonyos esetekben a térítéses rendszernek. Különben is, a beteg ma is sok mindenért fizet. Még senki sem követelte, hogy a gyógyszert ingyen adják a patikában. Olykor sokkal nagyobb az önkéntes paraszolvencia, mintha szabott árfolyamon megoldanák a beteg problémáját. Mindenki tudja, hogy létezik paraszolvencia, fizeti a beteg, vagy fizeti a hálás családtag, kapja az orvos, a nővér, a mentő. Létezik egy csomó különkiadás: taxi, vagy benzin, tisztasági szer, öltözék, büfé, utazás, segédeszköz. Akkor pedig miért nem lehet kimondani, hogy az ingyenes egészségügy blöff?
Ami a kérdést különösen aktuálissá teszi, az a kapacitáskorlát kényszere. Vagyis, hogy az egészségbiztosító költségvetése nem képes finanszírozni az összes, szükségessé vált műtétek költségeit. Ezért az egyes intézmények számára megszabják, hogy meghatározott időszak alatt egyes műtétfajtákból hányat végezhetnek el. Függetlenül attól, hogy az adott intézmény kapacitása ennél többet is lehetővé tenne.
Vagyis a beavatottak szerint orvos van, műszer van, férőhely van, beteg van, de pénz és engedély nincs. A betegnek heteket, hónapokat, a hírek szerint esetenként éveket kellene várni a javulást hozó műtétre. És ha volna, aki hajlandó lenne fizetni azért, hogy a kapacitáskorláton felül végezzék el a műtétet?
Jaj, hát azt nem lehet, elvégre a beteg biztosítást fizet, ami jár érte, az jár, majd megműtik, ha sorra kerül, csak türelem. Van ennek így értelme? Nem ez-e az igazi, az esztelen pazarlás?
Valójában a fináncgondolkozás, a hivatal és a politika képmutatásának iskolapéldájáról van szó. Minden józan ember tudja, hogy ez anomália, amelyet meg kellene szüntetni. De ehhez be kellene ismerni, hogy az ingyenes egészségügy alapgondolata nálunk, most válságban van. Hogy a demokráciára, vagy a szociális gondoskodásra való hivatkozás képmutatás. Így vagy úgy, de valahogyan sérült az egyenlő elbánás és a jogegyenlőség elve.
Mert milyen alapon rangsorolják, hogy ki fér bele a kapacitáskorlát kereteibe, és ki nem? Talán éppen hajótörési sorrend érvényes? Először a gyerekek, aztán az anyák, a többi nők, stb …, végül a férfiak, az öregek, a legénység és legvégül a kapitány? Ez bizony hajótörés lenne. És ki a kapitány? Vagy érkezési sorrendben? De mindig vannak újabb és újabb sürgősebbek! Aki nem elég sürgős, az sose kerülhet sorra? Netalán aki amúgy is meghal, vagy már nagyon öreg, azzal nem kell foglalkozni? Netalán ma is vannak az egyenlőknél egyenlőbbek, mint a pártállamban?
A pártállami gazdasági rendszer, de az akkori közgondolkozás rákfenéje, a „hiány” átplántálódott a mai egészségügyi rendszerbe. Azzal a különbséggel, hogy ma van a szociális rendszerrel párhuzamos magángazdaság is. Vagyis léteznek magánorvosok, magánrendelők, magánszanatóriumok. Akinek pénze van és ideje nincs, megműttetheti magát magánúton. Sokat fizet ugyan, de nincs protekció, sorban állás, időhúzás, paraszolvencia, intézmények közötti hányattatás, kisebbrendűség képzete, netalán halálfélelem és valóságos életveszély.
Akkor viszont miért fizette a társadalombiztosítást, esetleg hosszú évtizedeken át, esetleg sokkal többet, mint aki sürgősebb nála, de soha nem fizetett egy vasat sem.
Az egészségügy nem tud kikászálódni a pártállami csapdából, amikor kegyes frázisok és hangzatos jelszavak között minden elavult, rosszul működött, az egyenlőség elve alapján, de közben a hatalom rangsorolta, hogy ki az egyenlőbb, ki a Kútvölgyi-jogos és ki még azon belül is a „külön osztályra” jogosult.
Tökéletes, mindenkit kielégítő megoldás a világon sehol sincs ezekre a kérdésekre. De valamiféle rend azért többfelé is van. Mert lennie kell és előfeltétele az őszinte szembenézés a valósággal, a rút valósággal, hogy huzavona, mint a pártállamban, ezen a téren nem lehetséges. A kapacitáskorlát, ha valóban létezik, nem lehet megoldás.
