„Jézus Krisztus szenvedése, halála és föltámadása. Az ember megváltásának és Isten tökéletes megdicsőítésének művét az Úr Jézus teljesítette be, elsősorban áldott szenvedésének, a halálból való föltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által. Így halálával halálunkat megtörte, és az életet föltámadásával újjászerzette."

Szenvedését és halálát úgy vállalta, mint vértanúságot, mint ember egészen teljesítette az Atyától kapott küldetést, és ezzel kifejezte a tökéletes engedelmességet. Az igazi személyes érték tehát az Atya előtti hódolat, amelyet az egész emberiség nevében mutatott be.

Engedelmessége és hűsége így érdemszerző volt, hiszen egész emberi lelkével szabadon vállalta mint reá szabott kötelességet. Mint Fiú állt az Atyával szemben, ezért az Atyának jutalmaznia kellett engedelmességét. Mivel ő az üdvösség rendjében a második Ádám, azért nemcsak a maga számára szerzett érdemet, hanem mindnyájunk számára. Tehát a megváltást, a bűnök bocsánatát, a megigazulást és az üdvösséget az ő érdeméből kapjuk. Ugyanakkor szenvedése engesztelés is volt. Nem úgy, hogy helyettünk vállalta a bűnért járó büntetést, hanem úgy, hogy több hódolatot nyújtott az Atyának engedelmességével, mint amit a bűn megtagadott tőle. Az igazságosságnak így túláradó módon eleget tett, ezért az Atya bőkezűen gyakorolhatja irgalmasságát.

Végül halála tökéletes áldozat volt, vagyis kimondottan vallási tett, hiszen engedelmességében elment egészen a vértanúságig, s így mindent odaadott az Atyának, s ezzel elismerte őt az élet urának. De ebben már biztosítva volt örök léte és föltámadása. Megdicsőülésébe is úgy öltözött be, mint második Ádám, így ő a biztosíték azok föltámadására és megdicsőítésére, akik a hitben azonosítják magukat vele. Halála és föltámadása azt igazolta, hogy ez a földi élet az, amely átmehet a mennyei dicsőségbe, s az Atya a földi érdemeket jutalmazza. Így biztosítékot nyertünk arra, hogy az életnek van értelme és célja, és hogy a kereszténység reménye nem hiábavaló. A misztérium úgy van jelen a világban, mint a végső állapot biztosítéka és elővételezése. A teremtett világ ott fog kikötni, ahová már az Elsőszülött eljutott. Ezért az Egyház liturgiája minden vasárnap ennek a misztériumnak a jelenlétét ünnepli, s különösen gyászszertartásait akarja ennek fényében végezni."

Nagyszombat, húsvéti vigília  

Nagyszombaton az Egyház Krisztus sírjánál időzik, szenvedéséről és haláláról elmélkedik. Az oltár minden díszétől megfosztva áll. Nincs szentmise, az Eucharisztiát is csak a haldoklóknak viszik el. Nagyszombat a megszólító csend ünnepe, Jézus halott, de halálának csendje mondanivalót hordoz számunkra.

A vigília szertartása visszamutat a 4. századra. Már akkor szerepelt a szertartás négy lényegi része: a fény liturgiája, az igeliturgia, a vízszentelés és az áldozati liturgia (Eucharisztia).

A fény liturgiájában a fényköszöntő rítus az ókori lámpagyújtás ősi szertartásából fejlődött ki. A tűzszentelés a frank birodalomban már a 8. században szokás volt a pogány tavaszi tüzek ellensúlyozására, amit Róma a 12. században vett át. Ekkor vált általánossá a bevonulási körmenet is. A húsvéti gyertyához kapcsolódó ősi szertartást ugyancsak a gall liturgia bővítette ki (a kereszt jelének, az évszámnak és az alfa és omega betűknek a bevésése, a tömjénszemek ráhelyezése.) Az olvasmányok minden vigília velejárói voltak kezdettől fogva. A keresztség szentségének kiszolgáltatása húsvét éjjelén is már az ősegyház gyakorlata volt. A vigília ünnepség koronája az Eucharisztia ünnepélyes bemutatása.

A húsvéti vigília szertartása az évszázadok folyamán először nagyszombat délutánjára, majd nagyszombat reggelére került. XII. Piusz pápa 1955-ben helyezte vissza ismét a szombat esti, illetve az éjszakai órákra.

A húsvéti szent vigíliát követően az 5. századtól húsvét hajnalán volt még egy szentmise, a húsvéti ünnepi mise. A szentlecke után a 11. században vezették be a sequentiát, amelyben a feltámadt, győztes Krisztus dicsérete hangzik el, Mária Magdolna tanúságtételével, amely ma is szerepel a misében.

Nagypéntek

„A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.

Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.

A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért.”

Nagypéntek Jézus kereszthalálának és sírban nyugvásának emléknapja. Az első keresztények nagypénteket és nagyszombatot liturgia nélküli ünnepként tartották egész napos szigorú böjtölésben.

Csak a 4. században alakultak ki nagypéntek különféle istentiszteleti formái eucharisztikus ünneplés nélkül. Jeruzsálemben e napon imádkozva vonultak az utolsó vacsora termétől a kálváriáig, ahol a püspök tiszteletadásra felmutatta a szent kereszt ereklyéjét. Utána szentírási részleteket olvastak fel és a papság kisebb csoportoknak mondott beszédet.

Rómában a 7. századtól kezdve olvasták János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét. A 8. században a pápa kezében a tömjénezővel haladt a szent kereszt ereklyéje előtt, majd a kereszthódolat után igeliturgia következett. Szentáldozás nem volt, a 12. századtól csak a szertartást végző pap áldozott. XII. Piusz pápa 1955-ben engedélyezte ismét az áldozást, a nagyhét megújításával.

A nagypénteki szertartás időpontja az őskeresztény kortól a középkorig az Úr halálának órájához, délután 3 órához igazodott. Ez később átkerült a délelőtti órákba, így a nagypénteki liturgia is délelőttre került. XII. Pius pápa reformja állította vissza a délutáni ünneplést, amelynek ma három fő része van: igeliturgia olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel; hódolat a szent kereszt előtt; áldozási szertartás.

Sok helyen szokás a szentsír állítása. Nagypénteken a templomban vagy a kálvárián keresztúti ájtatosságon vesznek részt a hívek. Ezen a napon hústilalom és szigorú böjt van.