A legnagyobb teljesítmény is elenyész, ha az ember előtt csak a győzni akarás és az önmegvalósítás vágya lebeg. Ha nincs a cél mögött eszmei tartalom: a közösség java, a haza szolgálata, a nemzet sorsa. Mi, magyarok különösen adunk az eszmék szerepére, ezért tisztelgünk emelkedetten a nemzet legnagyobb tettei előtt. Ezért ünnepeljük hevülten a nemzet közös, nagy cselekedeteit. Ezért emlékezünk sajgó fájdalommal hőseinkre.
Ma is azért sereglettünk itt össze, hogy az 1848-as forradalomra emlékezzünk, hogy a szabadságharc hősei előtt fejet hajtsunk.
A nemzeti ünnepnek itt, Tel-avivban ezen az ünnepi szent kötelességen túl van egy sajátos többlete. Hasonló ahhoz, amit a 49-es vértanúk névsora üzen, hogy ugyanis a magyar forradalomban és a nemzet szabadságküzdelmében együtt voltak jelen magyarok, németek, rácok, horvátok, lengyelek. A 19. századi nagy nemzeti eszméért még együtt harcoltak a népek és az országban élő nemzetiségek, keresztények és zsidók, vagy más vallású emberek. Talán már akkor szikrázott az önálló nemzetté válás feszültsége mindenkiben, és már a reformkor idejében feltámadt a szabad és egyenjogú vallásgyakorlás vágya, de a szabadsághoz és a jogegyenlőséghez csak a kezdeti együttes fellépés vezethetett. Ezért Kossuth és Széchenyi zászlaja alá sorakoztak föl a különböző népek és érdekcsoportok. Jól látták meg az egységben, a közös frontban rejlő átütő erőt, miközben már minden nemzetiségnek vagy vallási csoportnak ott lebegett a szeme előtt a maga távlati célja: egyenértékű szabadságot és függetlenséget teremteni azzal, amely az egész nemzet forradalmának vezérmotívuma volt. A magyar zsidóság is az egyenjogúsítást tűzte ki célul nemzet keretein belül.
A reformkor nagyjai, élükön Kossuth Lajossal támogatták a zsidó emancipációt: 1840-ben kimondták, hogy a zsidók szabadon, az ország egész területén – a bányavárosokat leszámítva – bárhol letelepedhetnek, gyárakat alapíthatnak, kereskedhetnek. Kossuth tudta, hogy a zsidók ipari, kereskedelmi szerepe milyen szilárd támpillére lehet a független Magyarország gazdaságának. Ugyanakkor a zsidóságon belül is megindult a magyarosodási mozgalom. A legkiválóbb rabbik kétnyelvű imakönyveket adtak ki, és magyar nyelven tartották zsinagógai szónoklataikat. Löw Lipót rabbi például, aki később a magyar honvédség tábori lelkésze lett, Morvaországból került Nagykanizsára, ám három év múlva már csak magyarul prédikált. És az első magyar zsidó évkönyv is éppen az 1848. évre látott napvilágot.
A források beszédesek: a március 15-i forradalomban és a szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt. Az 1849-es harcokban részt vett mintegy 180 ezres honvédségből Kossuth „jászberényi nyilatkozata” szerint húszezren voltak zsidók, közülük hetvenhatan hadnagyi, huszonkilencen főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma ötvenhat volt, a már említett Löw Lipót mellett Schwab Arszlán pesti főrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác is tábori rabbiként szolgált. Előbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe kerültek, míg Eichorn Kossuthtal együtt menekült az emigrációba, majd a kiegyezés után államtitkár lett. És ott harcolt Görgey Artúr mellett segédtisztje, Reményik Ede is, akiből New Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerző vált. Jellemzően később ő állította fel Széchenyi István és Petőfi Sándor szobrának alapját.
Az 1849-i szegedi országgyűlés ezért joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat – a szabadságharc leverése miatt – törvényerőre már nem emelkedhetett. Nem véletlen, hogy Haynau, a „bresciai hóhér” azt jegyezte fel jelentésében, hogy „a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget.” Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték. Ferenc József császár a kiegyezés után ezt az összeget visszaadta ugyan, de – tegyük hozzá - kamatok nélkül.
Éppen ez, a forradalom és szabadságharc által végül is létrejövő kiegyezés igazolja, hogy a magyarság sikere azoknak a népeknek és népcsoportoknak a közös eredménye, akik és amelyek megtalálták a kiegyezés módját, a modus vivendit egymás közt is. Vagy még többet is annál, mert magyarok akartak lenni Magyarországon, függetlenül attól, honnan jöttek az őseik, vagy, hogy hogyan tisztelték az Istent.
A 19. századi kiegyezés és együttélés után volt egy szégyenteljes és tragikus 20. századunk. De ha a 21. századi nemzeti együttműködésre onnan merítünk erőt, ahonnan még lehet, ahol még közös volt a sorsunk, és ahol még tudtunk osztozni a sikerekben, ahol nem szakadunk el egymástól. Márpedig ezt akartuk. Együtt lettünk magyarok. Együtt lettünk szabadok. Csak együtt leszünk eredményesek és boldogok.
(Ünnepi beszéd, elhangzott Tel-Avivban.)
