Forradalmi nemzet vagyunk. S hogy ezt mi sem bizonyítja jobban? Tekintsünk végig nemzeti ünnepeinken.

Legutóbb augusztus 20-át ünnepeltük, az államalapítás ünnepét. Tisztelettel Szent István királyunk iránt, akit 1083. augusztus 20-án avattak szentté. Ez államiságunk kezdete, nemzetté formálódásunk hajnala, európaiságunk egyik első mérföldköve.

De miről szól a többi ünnep?

Kezdjük az év első nemzeti ünnepével. Március 15. egy forradalom kitörésének ünnepe. 1848-é. október 6-án, ma, ennek leverésére emlékezünk.

Hamarosan, október 23-án egy másik forradalom kitörését ünnepeljük. 1956-ét. Rá két héttel, november 4-én, ennek leverésére emlékezünk.

Május utolsó vasárnapján a Hősök Napján a világháborúk hőseire emlékezünk, rá néhány napra, június 4-én pedig ezen háborúk veszteségére, Trianonra és az elvesztett országrészekre, nemzetrészekre gondolunk, összetartozásunkról elmélkedünk.

Nemzeti ünnepeink újabb és újabb nekifeszülésekről, valamint újabb és újabb veszteségekről szólnak.

Úgy 200 évvel ezelőtt, 150 év török és 150 év osztrák elnyomás után kezdett ébredezni a Magyar Nemzet. A reformkorban letettük a polgári Magyarország alapjait. Az ebben a korszakban megteremtett gazdasági erő, nemzeti érdekegyesítés és a jobbágykérdés rendezése nélkül az ország nem vállalkozhatott volna 1848-1849-es szabadságküzdelmére.

1848. márciusának idusán kellő erőt éreztünk magunkban, hogy az Európa-szerte kitörő forradalmak sorát követve, szembe szálljunk az osztrákkal. Másfél évnyi hősi küzdelem, sikeres hadjáratok után Világosnál le kellett tennünk a fegyvert. És jött a megtorlás. 1849. október 6-án Aradon 13 katonai vezetőt végeztek ki az osztrákok, Pesten pedig a forradalom miniszterelnökét, Gróf Batthyány Lajost lőtték agyon az Újépület udvarán.

A következő két évtized passzív rezisztenciája a Kiegyezéshez vezetett. Mindez soha nem látott fejlődést hozott Magyarország számára a Monarchia keretein belül. De ennek az összeborulásnak következményeként vonultunk kézen fogva az első világháború harcmezőire. Azt a kaisert szolgálva, aki az aradi 13-at kivégeztette. A kegyetlen emberi veszteséget országunk kétharmadának elvesztése követte. A nagy háborút követő két évben nem volt önálló vezetése az országnak, több évszázados szervezeti hátrányban voltunk, rabló hordák kezében volt az ország. Minden ellenálló képességünk hiányzott. Aztán jött a második világháború és ebben is hűséggel együtt harcolva, elvesztettük nem csak újra a területeinket, de annak a lehetőségét is jó időre, hogy Európa nyugati feléhez tartozzunk.

A nagyhatalmak a szovjetek ölébe löktek. Először még Bécset is velünk, aztán 1955 után a Lajtánál tették üresbe a szovjet tankokat. Még 35 évre.

1956-ban újra úgy éreztük, elég volt. Hogy nem engedünk a 48-ból. A márciusi ifjak öröksége ott csörgedezett a magyar fiatalok ereiben. Újra kitört a forradalom Pesten. Most nem adatott meg másfél év. Két hét kellett a leveréshez. Nem kellett osztrák az oroszok behívásához, nem kellett Haynau a kivégzések elrendeléséhez. Elég volt hozzá Kádár. Neki nem volt elég annyi ember halála megtorlásként, mint Haynaunak, nem volt elég a forradalom miniszterelnökét kivégezni, neki több mint 400 kivégzés kellett.

Meg-„MUK”-kantunk. Nem kezdtük újra márciusban. A mi új kaiserünkkel, arcunkra fagyott mosollyal menetelünk a következő május 1-én. Jó ütemérzékkel, jó időre vették el a hitünket, az önbizalmunkat, az önbecsülésünket.

Sokan nem értik, miért kell nekünk folyton ellenkeznünk. Hogy miért nem dőlünk bele a fősodorba? Olyan egyszerű és olyan korszerű lenne. Feloldódni az Európai Egyesült Államok langyos vizében. Csillogó szemmel válogatni a százféle genderből. Átadni a mosogatást, a taxivezetést, aztán a gyereknevelést is egyre távolabbról érkező vendégmunkásoknak.

Minek nekünk folyton lázadni, forradalmárkodni, küzdeni? Miért nem volt jó a török szultán hátsó udvarában, az osztrák császár uradalmának végein, a Szovjet-zóna legvidámabb barakkjában? Miért nem húzzuk magunkat meg csendben az EU peremén?

A válasz egyszerű: különben nem leszünk. Különben réges-régen nem lennénk. Nem tartozunk egyik európai nagy nyelvcsaládhoz sem, nincsenek már meg az erdeink, hegyeink, nincsenek egykor volt lojális gyarmataink. És kevesen is vagyunk. 1100 esztendeje világok keresztútján telepedtünk le. Nekünk kényes egyensúlyt kell tartanunk a török, az orosz és a német között. Nyissátok ki a történelemkönyveket a megidézett lapokon.

Ha nem járjuk a saját utunkat, ha nem futunk neki Dávidként Góliátnak, 150 évekre, generációkra, vagy tán örökre eltűnünk a térképről.

„Európa csendes, újra csendes.” Alkalmam volt az idei évben két nyugat-európai testvérvárosunkban, az olaszországi Cherascoben és a németországi Möckmühlben is járni, és Bécsben is voltam egy napot a nyár folyamán. Tavaly Svédországban és Franciaországban is volt alkalmam rövid időt eltölteni. Sok statisztikát olvashatunk a kétségbeejtő születésszámokról, a bevándorlási adatokról. A valóság erre erősít rá. A nagyvárosokban lassan kisebbség az őslakosság. A kisvárosokban pedig csend van, jólfésült kiskutyák ülnek az ölekben, alig hallható gyerekzaj. Nem úgy, mint Piliscsabán.

Ők már hátradőltek, a szoftver fut. Színtiszta matematika. Sokakkal sikerült személyesen beszélnem. Csendesen merik mondani, de ők is tudják, beletörődtek. Még néhány évtized és átadják a stafétabotot a muzulmán kultúrának. Nekik Mohács kell. Mi küzdünk tovább. Sokan most bizonyosan eltartott újjal fanyalognak, de sajnos, ez a helyzet.

Hát ezért van szükség az emlékezésre. Ezért vagyunk most itt. Ezért vesszük a fárdatságot, hogy itt legyünk. Ezért kellett Piliscsaba költségvetésének kemény kettő ezrelékét emlékművek állítására, felújítására fordítani az elmúlt években. Ezért lett 2016-ban új 56-os, 18-ban felújított első világháborús emlékművünk, 20-ban nemzeti összetartozás emlékhelyünk. És ezért állítottuk ezeket a kopjafákat is magyar történelem mártírjainak emlékére. Hogy legyen hol fejet hajtanunk október 6-án és november 4-én. Hogy nekünk, sok helyről érkezett piliscsabaiaknak, legyenek közös emlékhelyeink. Helyek, ahol megélhetjük az összetartozásunk egymással és az eleinkkel.

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
 

De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
 

Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
 

Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
 

Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
 

Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Nem érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!

(Petőfi Sándor 1849. január)

Farkas András

polgármester

A KDNP Országos Elnöksége tagjának beszéde 2023. október 6-án hangzott el Piliscsabán, a temetői kopjafák előtt