A forradalom és a szabadságharc dicsősége nem ragyoghatott sokáig. Ezernél több ember esett el az utcai harcokban, százakat végeztek ki és kínoztak meg, és 200 ezer honfitársunk hagyta el az országot. Mert nem tudtak élni abban a hazug rendszerben, amelybe a kommunista hatalom a forradalom után bebetonozta magát és mindannyiunkat. Ám a veszteség nem volt hiába való. 1956. gyümölcse napjainkra érik be - jelentette ki Hoffmann Rózsa október 23-án a bakonyszentlászlói katolikus templomban rendezett ünnepi hangverseny előtt mondott beszédében.
Kedves Honfitársaim, Ünneplő Közönség!
52 évvel ezelőtt, 1956. október 23-án ugyanilyen borongós őszi nap volt, mint ma. A bakonyszentlászlói emberek tették a dolgukat, mint mindig: fáradtan, rosszkedvűen, éhesen. Mert – emlékszem – nagy volt a szegénység. A betakarítás örömét megrontotta a padláslesöprésektől való félelem. Néhány család férfitagjai börtönben sínylődtek, mert nemet mondtak a téeszesítésnek, a kommunista erőszaknak. Csend volt a házak között és szomorúság. És ezen a szürkének indult napon estefelé, majd másnap szállingózni kezdtek a hírek: Budapesten csoda történt. Igen, csoda volt, hogy összefogott egy maroknyi kis nép, és azt kiáltotta: elég volt! Elég volt a zsarnokságból, a hazugságokból, az idegen elnyomásból. Először csak a főváros mozdult meg, de a forradalom futótűzként terjedt szét az ország valamennyi nagyvárosában. A falu is megérezte, hogy nagy időknek lettünk tanúi. Magyarország bátorságát csodálta az egész világ.
A forradalom és a szabadságharc dicsősége nem ragyoghatott sokáig. Ezernél több ember esett el az utcai harcokban, százakat végeztek ki és kínoztak meg, és 200 ezer honfitársunk hagyta el az országot. Mert nem tudtak élni abban a hazug rendszerben, amelybe a kommunista hatalom a forradalom után bebetonozta magát és mindannyiunkat. Ám a veszteség nem volt hiába való. 1956. gyümölcse napjainkra érik be. És a hősök emléke erőt ad ahhoz, hogy bizakodjunk: előbb-utóbb lehet majd ebben az országban valódi szabadságban, hazugságok és félelem nélkül élni. Október 223-án tehát nemcsak fájdalommal emlékezünk, hanem méltán ünneplünk is.
Ma, itt a bakonyszentlászlói katolikus templomban megadatik az alkalom, hogy kétszeresen is ünnepbe öltöztessük lelkünket. Egyrészt és elsősorban az 1956-os forradalom és szabadságharc erkölcsi tisztaságának, a szabadságnak mint az ember evilági története legszebb eszméjének emlékezetével gondolhatunk vissza egykori önmagunkra. Ez az emlékezés a szépség fájdalmával vagy a fájdalom szépségével itatja át most szívünket. Másrészt a szabadságharc erkölcsi szépségét a zene esztétikai szépségével is megidézhetjük most. Már csak azért is, mert a művészetek között a zene nyelve az, amely a maga anyagtalanságával az ember végtelenre és Istenre való nyitottságának érzését árasztja szét bennünk. Nem véletlenül érezzük úgy a remekművek hallatán, hogy bennük Isten szól hozzánk a művészeknek adományozott tehetség révén. A zene a szabadság érzését kozmikussá növeszti bennünk: felfedezteti velünk legszebb énünket, és összekapcsol minket a Mindenséggel. Sőt nem csak összekapcsol, hanem bele-és eggyé olvaszt minket a teremett világgal: eggyé válunk a zenével, a kozmikus harmóniával.
Ez történt, akár öntudatlanul is, a Forradalom és Szabadságharc résztvevőivel is. Nem az életet választották, hanem az életnek Isten által megkívánt méltóságát. Mert amint lehetetlen volt győzni akkor a kommunizmus szellemi és valóságos terrorja fölött, úgy vált világossá az is, hogy vele az élet nem emberi élet, s hogy az megvetendő. Hőseink a halált választották, ahogy apostolaink sem tagadták meg hitüket. Pedig csak annyit kellett volna mondaniuk: nem, Krisztus nem maga az Isten, illetve, hogy megtévedtünk: a kommunizmus az egyetlen lehetséges emberi életforma. Hogy élve maradjanak! Nem, inkább a valóságos halált választották, hogy éljenek. Mi lehet fenségesebb és nagyobb áldozat annál, mint hogy az ember életét adja a szabadságért, másokért? Ők Krisztus-követők voltak, még akkor is, ha erről esetleg mit sem tudtak.
De ma is élnek: hisz mit teszünk mi most, amikor őket idézzük meg? Az emlékezésben itt-lévővé tesszük azt, amit az idő megpróbál szétválasztani bennünk. Győzünk az idő fölött. És győzni fogunk a Magyarországon néhány éve eluralkodott gonosz fölött is. Mai valóságunk próbatétel. Környezetünkben szétáradt ismét az igazságtalanság, a hazugság, a hatalmukat féltők lelki terrorja, a kordonok között megcsúfolt ál-szabadság. De győzni fogunk igazsággal, tisztességgel, becsülettel. Ahogyan az idők folyamán – ha elég erős volt – a jó mindig is győzedelmeskedett a gonoszsággal szemben. És ezt a győzelmet most a zene szépségével koronázzuk meg. A szabadság határtalan vágyának szépsége, mint a jó és a rossz közötti választás Isten által akart követelménye, szólaljon most meg a zene nyelvén forradalmunk és szabadságharcunk hőseinek és meggyötört áldozatainak, a magyarságában megalázott nemzetünk felejthetetlen tetteinek emlékére. Itt a templomban, hogy megerősítse bennünk az embernek a szépségét, aki Isten képmása. Még akkor is, ha el-elfeledkezik róla.
