Ma nem tudunk úgy ünnepelni, hogy ne gondolnánk a ma hazugságaira, hogy ne gondolnánk Pallavicini-Andrássy Borbála akkori naplóbejegyzésére: „Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd előtt állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket.” – hangsúlyozta Pukás Tivadar Szombathelyen, a városi ünnepségen elmondott beszédében.
A kereszténydemokrata politikus emlékeztetett: – 1956. november 5-én délelőtt két 13 éves fiú settenkedett be a Szent Márton úti temetőbe. Rokonaik sírjáról akarták összeszedni a Halottak napi mécses-tartókat. A ravatalozó félig tárt ajtaján keresztül megdöbbentő látványban volt részük. A helyiség aljzatát alkotó olajos-padlón kilenc halott feküdt. Látszott, hogy az ember iránti tisztelet minden szikrája nélkül szórták oda a holttesteket. Volt, akinek a koponyája roncsolódott, volt olyan is, akivel a mellkasán keresztbe menő géppisztoly-sorozat végzett. Az előző nap meggyilkolt nemzetőrök voltak Ők. A történetet mélyen megrendülve mesélte minap a fiúk egyike, képviselőtársam, Básthy Tamás.
– Október 23. hármas ünnep Magyarország e kies városában, Szombathelyen. Ünnepeljük 1956. október 23-a forradalmát, ünnepeljük a rendszerváltozást, s ünnepeljük a Város szabadon választott Önkormányzatának megalakulását. Három történelmi léptékű esemény. Három olyan dolog, amely egy dátumhoz kötődik ugyan, de hosszú folyamatok eredménye. Aki 1956-ról gondolkodik, annak saját életén kell elgondolkodnia. A forradalomtól elválaszthatatlan az, ahogy ötvenkét éven át viszonyultunk hozzá. Az is, ha a megtorlás borzalmát hordoztuk, de az is, ha felejteni akartuk. Az is, hogy hallgattunk-e róla, vagy elmondtuk gyermekeinknek. Ha csak annyit tett valaki, hogy három évtizeden át nem vette szájára soha az ellenforradalom szót 56-tal kapcsolatban, a forradalom egyik legfontosabb üzenetét őrizte: azt, hogy nem veti alá magát többé a hazugságnak.
– De el kell számolnia azzal is, immár minden generációnak, mi történt 56-tal a szabad Magyarország 19 éve alatt. 1990-ben a demokratikusan választott Országgyűlés első ülésén nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át. Azóta a hivatalból ünneplők mind ’56 örökösének mondják magukat. Ám 1956 örökségéhez a rákövetkező 30 év öröksége is hozzátartozik, és hozzátartozik még a rendszerváltozás és a forradalom viszonyának a tisztázása is.
– 1989-ben az 56-os forradalom egy pillanatra újra felfénylett. Nagy Imre és a forradalom mártírjainak újratemetése igazságot szolgáltatott. Sokan úgy érezték, ezzel megszabadultak az előző rendszer hazugságától. Ahogy a forradalom 1956-ban egy csapásra megsemmisítette a Rákosi-rendszer legitimitását, úgy a forradalom nevének és becsületének visszaállítása 1989-ben a Kádár-rendszer legitimitását szüntette meg. Az új, demokratikus rendszert nem forradalom hozta létre, hanem a békés átmenetről folytatott tárgyalások. 1989 forradalmi változása úgy zajlott le, hogy semmiféle erőszak nem történt.
Egy pillanatra meg kell állnunk ma, és bármilyen zűrzavaros is a jelen, ünnepelnünk kell.
– Ünnepelnünk kell! Ünnepelni, mert nemzetünk nagy pillanatai azért váltak ünneppé, azért váltak hitelessé, mert lényegük mélyén nem az egyén, hanem a közösség állt, az emberek tekintetüket az igazság felé fordították. Az ünnep példa és tanulság. Az ünnep mérce és igazodási pont. Mérföldkő, amelyet a nemzet elfogad, s tetteinek kiindulópontja. Az ünnep tartást ad, erkölcsi alapul szolgál és kapaszkodó e nehezen átlátható, bonyolult, anyagiasodó világban.
Az ünnep a múlt tisztelete. „A múlt nem halt meg, hanem hat reánk” – írja Babits Mihály –; „él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője. Minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá.” Ezért 1956 történetéhez hozzátartozik az is, amit azóta gondoltunk róla, ami cselekedeteinket mozgatja, és ami hitünket, vágyainkat alakítja. Így ma nem tudunk úgy ünnepelni és emlékezni, hogy 1956 őszének napjai mellett ne gondolnánk a megfélemlített, agyonhallgatott, betiltott október 23-ákra, és ne élnénk át, hinnénk újra azt, amit ötvenkét éve az emberek hittek: lehet, újra lehet hazugság nélkül is élni.
– Igen, Tisztelt Szombathelyi Polgárok! Ma nem tudunk úgy ünnepelni, hogy ne gondolnánk a ma hazugságaira. Ne gondolnánk Pallavicini-Andrássy Borbála akkori naplóbejegyzésére: „Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd előtt állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket.” Alexis de Toqueville francia történész az alább idézett gondolatokat a magyar forradalmat megelőző évszázadban vetette papírra, mégis mintha az 52 évvel ezelőtt történtek előzményeiről is, a máról is szólna: „…a tapasztalat azt mutatja, hogy egy rossz kormány számára a legveszélyesebb pillanat akkor következik be, amikor megpróbálja magát megreformálni. (…) A szenvedés, amelyet a nép türelemmel viselt, amíg az elkerülhetetlennek látszott, abban a pillanatban, amikor felcsillan a szabadulás reménye, elviselhetetlenné válik. A reform ekkor csak arra alkalmas, hogy megmutassa az embereknek, mi az, ami még mindig elnyomja őket, s ami most még kevésbé elviselhető.”
– 1956 több volt, mint forradalom. A forradalmak lényegéhez tartozott ugyanis a terror. 1956-ból azonban hiányzott az intézményesített terror. És 1956 bebizonyította azt is, hogy a belülről fakadó, a nemes eszmékből táplálkozó rend erősebb, szilárdabb, mint a gyűlölet és a bosszú fűtötte mámor. A méltóság, a becsület, a tisztesség hatalma nagyobb, mint a zavarosban könnyen megszerezhetőnek ígérkező préda csábítása: a fosztogatás hiánya és az utcákra kihelyezett, az elesettek családjait támogató pénzgyűjtő ládák érintetlensége miatt is tartják 1956-ot a legtisztább forradalomnak.
– 1956 forradalma, bár az élet nyomorúságos valóságában november 4-én elbukott, azért is él tovább és győzött, mert mérce maradt. „Az erőszak csak hazugsággal tud takarózni, és a hazugság csak erőszakkal képes fenntartani magát” – mondta a szovjet Gulágot megjárt író, Alexandr Szolzsenyicin. Mára a magyar emberek java része újra megtanulhatta a keserű leckét, hogy az a társadalom, amely hajlandó feladni egy kis szabadságot egy kis jólét érdekében, egyiket sem érdemli, és mindkettőt elveszíti. 2006. október 23-a óta tudjuk, hogy mi is veszítettünk a szabadságunkból, a jólétnek pedig hosszú időre búcsút inthettünk.
– Igen, kedves barátaim, a hazugság árának még csak a kamatát kezdtük törleszteni. De mi még mindig, rendületlenül bízunk az alapvető demokrácia jövőjében. Az emberek felismerték, hogy bajban vannak, és ki akarják nyilvánítani az akaratukat. A mi módszerünk a fáradhatatlan meggyőzés, nem az erőszak. Mi csak annyit mondunk az embereknek: legyen az iránytűd a lelkiismereted.
– 1956 szelleme, a mérce ma is kötelez. Ma is rá kell ébrednünk, hogy párthovatartozástól, származástól, vagyoni helyzetünktől függetlenül elsősorban valamennyien magyarok vagyunk, egy nemzet. Csak magyarként, csak egy nemzetként védhetjük meg szabadságunkat, csak egy nemzetként lábalhatunk ki a válságból, csak egy nemzetként tervezhetünk jövőt magunknak.
Csak együtt sikerülhet, mert ne feledjük: egyetlen politikai rendszer, még egy diktatúra sem maradhat fönn hosszú távon az emberek bizalma és támogatása nélkül.
– Az ünnep kötelez is bennünket. Bennünket, a múlt örököseit, s a jövő gyökereit. Kötelez bennünket a hitre. Kötelez arra, hogy keményen, tisztességesen dolgozzunk, tegyük a dolgunkat. Kötelez a munkára és a böcsületre!
