A Holokauszt borzalmaira való emlékezés örök feladata a keresztyén közösségeknek. A Holokauszt embertelensége olyan istentelenség volt, amely bűnért, ha örökké vezekelni nem is, de mindenkor Urunk elé kell állni, hogy megítélhesse, jobbak vagyunk-e, mint a korábbi nemzedékek?
Nem szabad azonban egyoldalúan és káros önsanyargatásba merülve emlékeznünk, ahogyan hamis felmentést sem adhatunk senkinek. A keresztyén egyházak és egyházi személyek felelősségével már számtalan írás foglalkozott, és mutatta be, hogy minden történelmi keresztyén egyház emberfeletti erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a zsidó vallású magyarokat megmentse. Ebben az írásban Ravasz László református püspök tevékenységét szemlélve kívánunk emlékezni a vészkorszakra, megemlékezve személyéről és személyében azon sokakról, akik hozzá hasonlóan tették, amit kötelességüknek éreztek.
Ravasz püspököt sokszor éri az a vád, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megakadályozza a zsidók gettóba hurcolását, majd deportálását. A legtöbb vádban elhangzik, hogy a Felsőház tagjaként megszavazta az első, majd – vonakodva és zsarolópolitikának engedve – a második zsidótörvényt 1939-ben. Sokszor azonban az ezt követő időszakot már nem említik, amelyben a püspök heroikus, és nem is teljesen eredménytelen küzdelmet folytatott a zsidókat ért hátrányok, és az életüket fenyegető veszélyek ellen. Az 1941-ben beterjesztett harmadik zsidótörvény ellen élesen felszólalt a parlamentben és az egyház nevében tiltakozást fogalmazott meg. Az 1942-ben alapított Jó Pásztor Missziói bizottság már egyértelműen a zsidóság megmentésére szerveződött. Ebben olyan személyiségek vettek részt, mint Dobos Károly, Bereczky Albert vagy Sztehlo Gábor evangélikus lelkész. Éliás József, a szolgálat vezetője írja le, hogy 1944. október 1-től 1945. február 1-ig kétezren találtak menedéket a gyermekotthonokban, 1580 gyermek és 420 felnőtt. A bizottság keresztleveleket, menleveleket adott ki.
Ravasz László személyes és hivatali tekintélyét is felhasználva igyekezett közbenjárni zsidó honfitársainak védelmében. Számtalan alkalommal felkereste a kormányzót is, hogy engedményeket kérjen, a kedvezmények és mentesítések körét kiszélesítse. Ezeken többször szóba hozta a személyes felelősség kérdését is, amit maga is érzett, és amelyet a kormányzónak ugyancsak a szívére helyezett. Ráhatásának eredményeképpen időlegesen leállították a budapesti zsidók deportálását, sokak életét megmentve ezzel.
1944 júniusában, már a német megszállás súlyos terhe és árnyéka alatt, református és evangélikus egyházi vezetők Memorandumot fogadnak el, amelyet Ravasz püspök fogalmazott. Ebben egységesen elítélik a zsidóüldözést, és azt mint Isten örök törvényeivel szembeni cselekedetnek minősíti. Miután ez az irat gyakorlatilag hatástalan maradt, a püspök körlevelet készített elő, amelyet a szószékről kellett volna hirdetni mindenhol. Mihelyst erről a kormány tudomást szerzett azonnal Ravasz Lászlóhoz siettek, és ígéretet tettek a budapesti zsidóság megkímélésére, amely mintegy 250 000 ember deportálását akadályozta volna meg, cserébe a körlevél elhagyásáért. Sajnos, az alku ráeső részét a kormány nem tartotta be.
Ravasz László a nyilas hatalomátvételt követően is megpróbálta a tárgyalás módszerével jobb belátására bírni Szálasit, de ekkor már az ő élete is veszélyben forgott, elfogató parancsot adtak ki ellene.
A háborút követően felerősödtek a passzivitását érő vádak, nyilvánvalóan nem függetlenül az egyházak elleni általános támadásoktól. A püspök azonban keresztyéni alázattal és bűnbánattal fordult Isten felé, és ezt nemcsak személyes életében, de az egyházvezetésben is érvényesítette. Vállalta, hogy lehettek volna bátrabb lépések, őszintébb kiállások. Elrendelte, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület minden gyülekezetében bűnbánati evangelizációkat tartsanak, a konvent pedig úgy határozott, hogy minden év adventjének egyik vasárnapján az igehirdetés „elsősorban a zsidó nép iránti feladatokról és kötelességekről szóljon”. Előadássorozatok zajlottak, amelyekben keresztyéneknek a zsidókról és zsidóknak a keresztyéneknek szóltak az alkalmak. Nehéz nem hinni abban, hogy ez a bűnbánati felbuzdulás termékeny talaja lett az ébredési mozgalomnak, számtalan megtérő élet újjászületésének.
A keresztyén egyházak felelőssége óriási. A Ravasz László által felismert igazság, miszerint „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak”, (Jakab 4, 17) ma is velünk él, ma is hirdeti Isten elgondolását a hit és cselekvés egységének törhetetlenségéről.
A második világháborút követően Európa mintegy álomból ébredt és a számtalan új irányzat, politika és szellemi irányzat között egy volt mindig, minden körülmények között stabil, méghozzá a holokauszthoz való kegyelet teljes hozzáállás, az antiszemitizmus elleni fellépés annak érdekében, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a történelem e szennyes foltja. Különösen fontos emlékeznünk minderre ma, amikor Nyugat-Európában újfajta antiszemitizmus vert gyökeret és kap egyre erőteljesebben hangot. A vallási fanatizmusba burkolt zsidóellenesség épp oly bűnös, mint a fajelméletből fakadó antiszemitizmus. A muszlim hitű bevándorlók egy részének gyűlölete ugyanannyira elítélendő, mint a nemzetiszocializmus fehér fajvédőinek gyűlölete.
Az Egyház – merjük hinni – felismerte küldetését a zsidók felé is. Ebben a küldetésben a Jó Pásztor személye sejlik fel, aki megszólítja bárányait, azok felismerik a hangját és követik Őt. Ravasz László püspök ebbe a szolgálatba lépett be, viselte a felelősség terheit, és tette mindazt, amit lehetségesnek, de elegendőnek sosem tartott. Ma, amikor e téren is új küzdelmek várnak ránk, emlékezzük azokra, akik egy őrült ideológia miatt életüket vesztették és azokra, akik az egyetlen Igaz miatt – saját életüket is kockára téve – igyekeztek menteni őket.
Isten áldja emléküket!
Írta: Dr. Badacsonyi Zoltán elnökhelyettes
