Ismeretes, hogy Angela Merkel német kancellár NDK-beli evangélikus parókián nőtt fel, édesapja lelkész volt. Joachim Gauck, a szövetségi elnöki pozíció nagy esélyese pedig protestáns lelkészi szolgálatot végzett az egykori szocialista országrészben. A „Focus” és a „Spiegel” nevű közismert magazinok felvetik a kérdést: Milyen befolyása van ezek alapján a politikára a német protestantizmusnak? A válaszok olykor nyersek, mellbevágóak, máskor elgondolkodtatóak. Forrás: pro-medienmagazin.de; Focus.de; Spiegel.de.
Az NDK parókiákon a szövetségi demokrácia nőtt fel
Peter Sloterdijk német filozófus a Focus-nak adott interjúban annak a véleményének adott hangot, hogy Joachim Gauck szövetségi elnökjelölt „lelkészi identitásával sok embernek igencsak hamar az idegeire fog menni”. A Spiegelben pedig Dirk Kurbjuweit, ennek szinte ellenkezőjeként így fogalmaz: az NDK-beli protestáns parókiákról érkező emberek meglehetősen eredményesek a politikában. Már most lehet olyan kommentárokat hallani, olvasni, melyek szerint a Merkel és a Gauck által képviselt „ennyi protestantizmust igazából semmivel sem szolgáltuk meg, érdemeltük ki”. Ez az interpretáció is a mai sikerfilozófustól származik. Kurbjuweit persze ezt is másként látja. „Az NDK-s parókiákon, lelkészlakokban olyan embertípus érlelődött meg, nőtt föl, amelyik ideális a szövetségi demokrácia szempontjából: intelligens, képzett, választékosan beszélő, értelmes, keresi a konszenzust és nagyon szereti a szabadságot”. Az ország nyugati felében nem voltak ilyen „káderképzők”.
Szolgáló mentalitás az egyháztól a politikáig
Nem csak Merkel kancellár és Gauck szövetségi elnökjelölt pályafutása erre a bizonyíték a Spiegel szerint. Ezt a megállapítást és tényt támasztja alá a thüringiai tartományi miniszterelnök asszony, Christine Lieberknecht (CDU) és az SPD politikus Markus Meckel is, akiket a Spiegel szerzője nemes egyszerűséggel csak „protestáns parókia-embereknek” nevez. Lieberknecht asszony lelkészcsaládban nőtt fel, maga is lelkész lett. Teológusként kezdte életét Rainer Eppelmann vagy Markus Meckel is. A lelkészcsaládi miliőben jól működött a közösségi emlékezet és emlékeztetés arra a világra, amelyben a protestáns, azaz evangélikus és református lelkészek a szolgálat attitűdjét hagyták örökül gyermekeiknek, s ezt a fajta szolgáló mentalitást a politikusi pályafutásban a lányok-fiak átvitték, alkalmazták a politikára is.
Weber kötelességetikájának leképezői
Merkel és Lieberknecht ráadásul olyan apát tudott magáénak, aki viszonylag kevés időt töltött velük, mivel állandóan mások élete érdekében rótta az utcákat, városokat, a gyülekezet volt az elsőrendű számára, szüntelen kötelesség teljesítésben éltek. Ez a hivatástudat az, amiről Max Weber, a világszerte ismert heidelbergi szociológus a 20. század első felében megírta „protestáns hivatásetikáját”, illetve ennek az erkölcsi attitűdnek a hatalmas felhajtó erejét a kapitalizmusban. Angela Merkelen ez különösen is érződik: politikusi kötelességeit elhivatottsággal és komoly felelősségtudattal teljesíti. Az érvelés az ő legfőbb erénye, nem pedig a „szép beszéd”.
Ellenséges környezet, s amit meg kellett tanulni
A korábbi NDK állambiztonsági szolgálata számára az állam elsőszámú ellensége az ilyen gyermekeket nevelő protestáns egyház volt. Mindenekelőtt pedig az egyházban a lelkészgyerekeket tekintette igen veszélyesnek. Ebben az ellenséges környezetben nőttek fel a papgyerekek. Így Angela Merkel is, akinek már nagyon korán meg kellett tanulnia, hogy vigyázzon a „nyelvére”, beszédére, óvatosan bánjon a szavakkal. Amit otthon a politikáról mondtak, arról az iskolában neki is hallgatnia kellett. A média-demokrácia szempontjából ez valóban igen jó iskola volt – véli a Spiegel-cikk szerzője. A politikus igazi ellenségei ugyanis saját szavai, amivel eszközt ad másoknak arra, hogy megfogják őt. Merkel is megtanulta a kivárást, hogy ne előre, hanem időben szólaljon meg, de akkor pengeéles határozottsággal, félreérthetetlenül.
A protestáns lelkészcsaládok egyensúlyteremtő légköre -
a parókiák történelmi szerepe
Az NDK-ban született és felnőtt papgyerekek politikai sikertörténeteinek a hátterében rejtőzik még pár jelentős motívum: a radikalizmus elutasítása és a kompromisszum készség például. A forradalom a politikában legtöbbször nélkülözi a szemmértéket és az értelmet. A forradalmár felheccelt, radikális, gyakran szélsőséges ember. Ezzel a tulajdonsággal el lehet jutni ugyan a politikai szakításhoz, de nem az építéshez. Merkel és mások órája mindig a forradalmi változás után jön el, ők azok, akik a csendes háttérből érkeznek meg, szorgalmasak, érvelésük erőteljes, van érzékük a felelősségvállalásra, és a kompromisszumra. Az egyensúlyozás politikai művészei ők. S ez egyértelműen a parókiák öröksége, szelleme, amiben személyiségük kibontakozott. De nem túlzás talán az sem, ha most így fogalmazok: ez a parókiák történelmi hozzájárulása a nagypolitikához, s ez nem kevés. Sem Németországban, sem Hollandiában, sem Svájcban, vagy az USA-ban, de Erdélyben, Temesvárt, vagy az anyaországban sem!
Írta: Dr. Békefy Lajos
