Férfi és nő kapcsolatáról, a házasságban egymáshoz való viszonyukról (konkrétan a válásról) a farizeusok is kérdezték Jézust, aki erre azt válaszolta, hogy van ugyan egy bizonyos gyakorlat a jelenben a házasságra vonatkozóan, a válást azonban a mózesi Törvény csak „a szívük keménységére” való tekintettel engedte meg a zsidó férfiaknak, „de kezdetben nem így volt” (Mt 19,8).

Azt látom, hogy sajnos köztünk, magunkat kereszténynek vallók között is markánsan jelen van egy olyan felfogás, amely (sokszor ősmagyar gyakorlattal is indokolva és összemosva) úgy tekint a férfi és a nő kapcsolatára még a házasságban is, mintha a férfi csupán úr, a nő csupán alattvaló lenne, és még arra is vetemednek, hogy a férfit „a teremtés koronájának” nevezzék – noha ez a kifejezés sehol sem szerepel a Szentírásban (ahogy a végzetes gyümölcs sem alma volt stb.). Az olyan „férfi-soviniszta” kifejezések, mint „Mit vársz, ő is csak nőből van!” vagy „A nőnek a fakanál mellett a helye” vagy „A nőknek semmi keresnivalójuk a politikában” vagy „A nő csak nevelje otthon a gyereket!” stb. lealacsonyítják, emberi méltóságukban sértik, alázzák meg  a másik nemet, holott a teremtésben ők is ugyanolyan rangot és méltóságot kaptak, mint a férfiak, akik az ilyen megjegyzésekkel és felfogással saját magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt, miközben saját feladataiktól menekülni akarnak. (Mintha félnének a nőktől.) Eközben hitük képmutatássá válik. Aki így gondolkodik, még az Ószövetség zsidó hitének szintjén van. Ideje volna – különösen férfitársaimnak – átgondolni a nőkről alkotott „keresztény” véleményüket és ezzel együtt a témához való hozzáállásukat, mert különben a tetteik ellene mondanak a hitünknek.   

„Kezdetben nem így volt”! – mondja tehát Jézus a farizeusoknak, és üzeni egyúttal nekünk. De hát hogyan is volt? Nézzük a teremtéstörténetek levezetéséből, mi is volt Isten szándéka a férfi és a nő megteremtésével!

1. Az első (hatnapos) teremtéstörténet hatodik napján Isten így szólt: „Alkossunk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a háziállatokon, a mezei vadakon és minden csúszómászón, ami a földön mozog. Isten megteremtette az embert, saját képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27)
    

– Következtetések: Az ember Isten teremtő akaratából lépett a világba. Az ember méltóságát istenképisége határozza meg, ezért az emberi személy tisztelete, megbecsülése és védelme minden emberre kiterjed, megkülönböztetés nélkül. A két nem ugyanazon istenképiség birtokosa, a világ feletti uralomra szóló megbízás mindkét nemhez szól, és emberi méltóságukban egyenlők! A teremtés rendje, azaz Isten akarata szerint a férfi és a nő csak együtt „az ember” (A embert „férfinak és nőnek teremtette…”). Így tehát férfi és nő – mint a puzzle elemei – kiegészítik egymást, egymást igénylik a teljes emberléthez, és nem helyettesíthetők mással, valamint nem cserélhetők fel egymással. Ennek az életterületnek pedig Isten az ura és parancsolója. Az ember az első teremtéstörténet tanítása szerint tehát férfi és nő a kezdet kezdetétől, így lehet az ember (és nem a férfi) a teremtés koronája.

2. A második (paradicsomi) teremtéstörténet emberközelbe hozza Isten emberrel kapcsolatos szándékát, képiesen és érthetőbben írja le, hogy lényegében mi történt kezdetben (de nem azt, hogy hogyan!). Isten az ember megteremtése után látja, hogy az ember egyedül van, ezért azt mondja: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok neki segítő társat, aki hozzá illő.” (Ter 2,18)   

a) Az ember azonban az állatok között nem talál megfelelő társat, mert az állat nem lehet neki egyenrangú társa, akit úgy szólíthat meg: „Te”, vagyis személy lenne. Az ember méltóságának csak olyan személy lehet megfelelő, aki vele egyenrangú és az emberi méltóság részese. Bizony, férfitársaim, hiányoltuk a nőt ahhoz, hogy vele együtt teljes emberek lehessünk! A férfi és a nő viszonyának ezt a lényegi elemét az asszony teremtésének módja jeleníti meg: az Úristen az ember oldalbordájából megalkotta az asszonyt.

A két nem lényegi rokonságát az alapozza meg, hogy a nő a férfi élő valóságából teremtetett, és nem a föld porából, mint a többi élőlény. A borda áll legközelebb a szívhez, amely a héber szemléletmód szerint nem csak az érzelmek, hanem a gondolatok és az akarat helye is az emberben, vagyis mindené, ami az embert emberré teszi. Ezért a férfihez a nő áll a legközelebb.
   
b) Érdekesség és sokatmondó a héber szövegben a férfi („is”) és a nő/asszony („issah) fogalompár használata is („Asszony a neve, mivel a férfiből lett” /Ter 2,23b/), ami a férfi és a nő lényegi kapcsolatát, emberi méltóságban való azonosságát fejezi ki.
  
c) „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz.” (Ter 2,24) (Jézus utal rá: Mt 19,4-5) Mivel tehát a férfi és a nő eredetileg (kezdetben) egy test voltak, ebből fakad az a törekvés, hogy az eredeti állapot helyreálljon. A kijelentés nem csak a testi egyesülésre vonatkozik a házasságban, hanem felöleli a két nem összekapcsoltságát a teljes embervolt tekintetében. Kifejezi azt a másik nem befogadását és önátadást követelő törekvést, amely a férfi és a nő egymást kiegészítő különbözőségéből fakad (puzzle).
És „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31) Ő pedig nem téved.

3. Mindent összefoglalva a Biblia a hit igazságaként tanítja, hogy a nemek, a férfi és nő kettőssége, a kettősségből eredő egymásrautaltság, amely a házasságban egymásra találássá válik, Isten teremtő tervéből ered. A nőnek a férfi oldalbordájából való teremtése ezen igazságok képszerű bemutatása. Jól kifejezi az ember természetében megalapozott és a házasságban beteljesedett önátadást, összetartozást. Egyúttal hangsúlyozza a két nem egyenrangúságát.

4. A bűnbeesés történetével kapcsolatosan is hajlamosak vagyunk a nőkre hárítani az egész felelősséget, noha azt a bizonyos ősbűnt mindketten elkövették: „Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, és az is evett belőle.” (Ter 3,6) A férfi tehát ugyanúgy szabad akaratából követte el a bűnt, mint a nő, pedig (ha olyan okos, amilyennek sokszor tartja magát) mondhatott volna nemet. Így hát, kedves férfitársaim, egy szavunk sem lehet!
Amikor pedig Isten számon kéri rajtuk tettüket, a nő a sátánra, a férfi pedig a nőre és Istenre (!) próbálja kenni a felelősséget: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem!” (Ter 3,12) A férfi tehát ahelyett, hogy vállalta volna a tettét, nem férfiasan, hanem szánalmasan viselkedett.

5. II. János Pál pápa számos alkalommal, katekézisek sorozatában is tanította a fenti igazságokat; a Nők évében, 1994-ben külön levélben fordult hozzájuk és hirdette méltóságukat, sürgetve a kellő tisztelet megadását számukra a társadalmi és családi élet minden területén, és elismerve a férfiközpontú társadalom hibáit-bűneit: „Hány nőt értékeltek és értékelnek még mindig inkább fizikai külseje, mint szaktudása, munkája, szellemi produktumai, érzékenységének gazdagsága s végül létének és lényének sajátos méltósága szerint!” (3. pont) „… ahelyett, hogy jutalmaznák, milyen gyakran büntetik az anyaság ajándékát, melynek pedig az emberiség a továbbélését köszönheti!” (4. pont) „Újból és egyetemesen tudatosítani kell a nő méltóságát!” (6. pont) „A nő teremtése kezdettől a segítségnyújtás elvére van rendelve, de nem – és ez meggondolandó – az egyoldalú, hanem a kölcsönös segítségnyújtás elvére. A nő a férfi kiegészítője, mint ahogy a férfi a nő kiegészítője: férfi és nő kölcsönösen beteljesíti egymást. A nőiesség éppúgy megvalósítja az ,emberit’, mint a férfiasság… Csak a ,férfias’ és ,nőies’ kettősség valósítja meg teljesen az ,emberit’.” (7. pont) – Férfi és nő között van „bizonyos szerepkülönbség, anélkül, hogy ennek hátrányos következményei lennének a nőre nézve, föltéve, hogy ez a különbség nem önkény eredménye, hanem a férfiúi és a női lét sajátosságaiból fakad” (pl. anyaság-apaság) (11. pont). „A nő különösen önmagának a mindennapi életben való elajándékozásában ragadja meg életének mély elhivatottságát, ő, aki talán jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével lát.” (12. pont)

6. XVI. Benedek pápa mostanában egyfajta „új feminizmus” meghirdetésének szükségességéről beszél, amelynek eljött az ideje ebben az elszemélytelenedő és értéktévesztett világban. 2009. március 22-én, nagy botrányt kavaró afrikai útjának utolsó napján például így nyilatkozott:   

„A férfiak gyakran érzéketlen és felelőtlen viselkedése miatt sok nő kényszerül kedvezőtlen helyzetbe. Isten azért alkotta a férfi mellé a nőt, hogy egyenrangú társa legyen. A nőket ugyanolyan méltóság illeti, mint a férfiakat; melyet el kell ismerni, meg kell erősíteni és védelmezni kell. A közéletben is ugyanolyan joggal foglalhatják el helyüket, mint a férfiak, s ezt szükség esetén törvényileg is biztosítani kell. A nők szerepe elengedhetetlen az emberi méltóság érvényesítésében, a család védelmében, a kulturális, vallási értékek és a világ emberségességének megőrzésében; szolgálatuk a közjó és a társadalmi fejlődés érdekében is felbecsülhetetlen. A családokban – amik a társadalom alapsejtjei – betöltött pótolhatatlan szerepük miatt az édesanyákat minden lehetséges módon támogatni kell.” Beszédében a Szentatya végül arra is kitért, hogy a férjeket és az apákat is figyelmeztetni kell családi kötelezettségeikre. (Vatikáni Rádió 2009. III. 22.)
   
A pápa a nyáron kiadott, Caritas in veritate (Szeretet au igazságban) kezdetű enciklikájában idézi VI. Pál pápát, aki „a társadalom alapjává a férfi és a nő alkotta házaspárt teszi, ahol a felek kölcsönös különbségükben és egymást kiegészítő mivoltukban fogadják el egymást: ez a kapcsolat tehát nyitott az életre.” (CV 15)

7. Mindent összevetve tehát azt kell mondanunk, hogy legalább a keresztények körében helyre kell állítanunk a nők eredeti méltóságát; nem gúnyolni, megalázni kell őket a férfiak vélt felsőbbrendűségének hamis tudatával, és főképp nem a Szentírással alátámasztani ezt az embertelen gondolkodás- és bánásmódot. A férfiak egyébként is saját magukkal szúrnak ki, ha háttérbe szorítják és lenézik a nőket, mert nem lesz teljes az életük. (Mintha egy futó féllábbal szeretné megnyerni az olimpiát.) Nem egyformaságról, hanem egyenlőségről van szó. A társadalom nagyon el van még maradva a keresztény tanítástól, hiszen amikor ugyanazért a munkáért a nők kevesebb bért kapnak, amikor a nőkre hárul a háztartás teljes vezetése és a gyermek(ek) nevelése (ami pedig a férfi kötelessége is!), amíg a családtervezést a férfiak nem vállalják, hanem a nőkre hárítják a fizikai és lelkiismereti felelősséget (tisztelet a kivételnek!), amíg az édesanyák a megélhetésért munkavállalásra kényszerülnek, addig bőven van még tennivaló! Hiába világosultak fel bizonyos női (feminista és emancipált) körök is az elmúlt évszázadban; a férfiak által rájuk kényszerített emancipáció sem hozta meg a várt eredményt, csak nehezebb helyzetbe hozta a nőket, mert a teremtés kezdeti rendjének elismerése és elfogadása nélkül nem lesz boldogabb az ember (sem a nő, sem a férfi). Ezért kár akár még viccekben vagy „beszólások” által, „nem komolyan” is kacérkodni a megalázás gondolatával, mert az – idővel – észrevétlenül is természetessé válik. (Mindez természetesen férfi és nő vonatkozásában kölcsönösen érvényes!) Megbecsülés, igazságos munkamegosztás és a másik tisztelete vezet a keresztény út kezdetéhez. Az ebben az igazságban gyökerező szeretet (caritas in veritate) lehet alapja az igazi keresztény házasságnak és családnak. Ahogy kezdetben volt…   Ez a katolikus Egyház és az egész kereszténység tanítása.

8. Az igazi konzervativizmus nem minden régit akar megőrizni, hanem azt, ami abból jó volt. Ha valóban konzervatívok akarunk lenni, akkor ragaszkodjunk a legrégibbhez, a kezdetihez, amiről azt olvassuk, hogy „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.”!

9. Végül, kedves férfitársaim, mielőtt a nőkről meggondolatlanul nyilatkoznátok, jusson eszetekbe, hogy titeket is édesanya szült, aki nő volt, és véleményeitekkel őt is minősítitek! Kedves nőtársaim figyelmét pedig – mivel tudom, hogy a másik irányból egyes vehemensebb, határozottabb hölgyek is képesek túllőni a célon – arra szeretném felhívni, hogy mindaz, amit fentebb leírtam, nem a már ismert emancipáció alátámasztása és támogatása, hanem a férfi és nő egyenlőségének (egymás mellé és nem egymás alá vagy fölé rendeltségének) keresztény meggyőződése. Ezért a nők sem értékesebbek a férfiaknál, ahogy a férfiak sem a nőknél.   

A házasságban élőkhöz szent Pál, amikor a következőket írja az efezusiaknak: „Az asszony engedelmeskedjék férjének…” (Ef 5,22) Ez az „engedelmesség” csakis a szeretetből fakadhat, nem kényszerből, amennyiben az Apostol gondolatmenetét tovább olvassuk: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte…” (Ef 5,25) „… a férj köteles szeretni feleségét, mint saját testét.” (Ef 5,28a) Az engedelmességnek tehát feltétele a férfi önfeláldozó szeretete. Ha ez megvan, akkor az engedelmesség a nő részéről már a viszontszeretet része lesz. Ez a kapcsolat tehát mindkét fél részéről áldozattal jár, azonban az őszinte és hűséges szeretet végtelenül értékessé teszi azt.

Befejezésül álljanak itt II. János Pál pápa nőkhöz intézett szavai 1994-ből:
  
 „Hála neked, nő, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet!

Hála neked, nő, aki feleség vagy, aki sorsodat visszafordíthatatlanul egy férfihoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös odaajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet!

Hála neked, nő, aki leány és testvér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságaiddal, önzetlenségeddel, állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot és általa a társadalom egész életét!
Hála neked, dolgozó nő, aki a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vagy – azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a ,misztériumra’ mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához!

Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete Istennek adott ,jegyesi’ válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi ki azt a közösséget, melyet ő teremtményeivel meg akar valósítani!

Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését, és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.”