Nemcsak Magyarországon ellentmondásos fejlemény a multinacionális óriásvállalatok megjelenése a víziközmű- és csatornavállalatokban: a vízszolgáltatás – és általában a közszolgáltatások – privatizációja sehol a világon nem fáklyásmenet. Történelmileg a víziközművek közösségi tulajdonban működtek egészen a huszadik század végéig, a csapvíz mint termék és piac relatíve új fejlemény. A vezetékes vízszolgáltatás ugyanis olyan természetes monopólium, amelynek gazdasági okból nem maradhat fenn versenytársa, vagyis nem tud legalább két konkurens szolgáltató vetélkedni ugyanazon a piacon.
A víziközművek közösségi tulajdonban működtek, a csapvíz mint termék és piac relatíve új fejlemény – olvasható az Index hírportál írásában.

A víziközművek privatizációja mögött tehát nem a piaci verseny beindításának szándéka áll, hanem az a piacpárti fundamentalista vélelem, hogy a magánszféra a monopolszolgáltatást is költséghatékonyabban működteti, mint az állami vagy önkormányzati tulajdonos. A Világbank és a Nemzetközi Valutalap – legalábbis a nyilvánosan hangoztatott érvek szerint – ebből a dogmatikus megfontolásból szabja feltételül egyebek mellett a víziközművek privatizációját a bajba jutott országoknak nyújtandó strukturális hitelekért.

Csakhogy ezt a megfontolást a gyakorlat nem igazolja: a vízművek privatizációja általában nem vezet olyan eredményre, mint például a távközlési szolgáltatásoké, ahol valódi piaci versenyt, vagyis jobb szolgáltatásokat, olcsóbb árakat és az ügyfelekért vetélkedő szolgáltatókat hozott a liberalizáció. A vízszolgáltatás nem versenypálya, és a vízmű-privatizáció számos fiaskója bizonyítja, hogy piaci verseny híján a magánkézbe került közszolgáltatás sem működik hatékonyabban, mint az állami vagy önkormányzati. Az eredmény inkább fordított.

Bodoky Tamás Nem sírok a Suezért című cikke itt folytatódik.