A „szerződést” azok erőltették a történelmi Magyarországra, akik nem csupán a világháború győztesei voltak, hanem egy olyan meggyőződés hívei is, amely önmagára és saját világuralmi törekvéseire nézve veszélyesnek ítélte egy hitéhez hű, keresztény ország virágzó működését – és ez a meggyőződés még nem a szovjet-kommunista elgondolás volt. Ezen meggyőződés híveinek nem a magyarokkal mint nemzettel volt igazán bajuk, hanem az általuk képviselt és ezer éve (többé-kevésbé hűségesen) megélt-megvalósított keresztény hitével, amelynek ezért elpusztítására törekedtek. A titkos tanok és a világpolgárság, azaz a kiválasztottság és a gyökértelen kozmopolitizmus hívei voltak ezek, akik az egy Isten tagadásával, a hamis szabadság hirdetésével és különböző okkult és ókori gnósztikus tanok vallásával titkos társaságként működve – és erre az időre minden ország minden jelentős és fontos szervezetébe beépülve – készen álltak a világ elfoglalására: Európában már csak a pápa maradék hatalma és a Kárpát-medence egységes kereszténysége volt útjukban.

1790-ben Franciaországban léptek először színre (francia „forradalom”), és hirdetni kezdték a felvilágosodást, állam és egyház szétválasztását, vagyis a kereszténységet a templom falai közé (gettóba) szorították, így megkezdődött az elvilágiasítás. Azután 1870-ben Giuseppe Garibaldi seregei az „olasz egységmozgalom” jegyében szétverték az addigi, évszázados itáliai politikai palettát, megszállták és megszüntették az Egyházi Államot, és elérték, hogy Szent IX. Pius pápa (immár ország nélkül) a Vatikán foglyának nyilvánítsa magát: ilyen áron jött létre – az azóta sem igazán egységes – Olaszország.

Magyarországot 1849 után majdnem sikerült teljesen beolvasztani Ausztriába, azonban a politikai helyzet 1867-ben kiegyezésre kényszerítette az osztrákokat, ami az Osztrák-Magyar Monarciha létrejöttét, így Magyarország felvirágzásának kezdetét jelentette. Ez nem illett bele a fent említett körök terveibe, ezért a háttérben arra kezdtek törekedni, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeit szembe fordítsák az ország magyar lakosságával, és így belülről bomlasszák Szent István országát. A folyamat azonban elég lassúnak ígérkezett, de kapóra jött a világháború…

A győzteseket többnyire a fent említett mozgalom hívei – mondjuk ki: a szabadkőművesek – képviselték a béketárgyaláson, és makacsul ragaszkodtak elképzeléseikhez, semmilyen észérvet nem fogadtak el. A nemzetiségeket csupán eszközként használták, igazából az ő javukat sem akarták. Ezért volt eleve reménytelen a magyar békedelegáció minden józan próbálkozása Magyarország megmentésére vagy legalább a csapás mértékének csökkentésére.

A kereszténység (azaz a Szentháromság hite) elpusztításának látszólag már semmi sem állt útjában, amikor a Magyar Királyságra rákényszerítették a „békét”. A helyszín neve is jelképes: Tria-non – azaz: „nem” a (Szent)háromságra. A trianoni döntés valójában a Sátán megsemmisítő támadása akart lenni. Csak ezután jött a kommunizmus. – Megjegyezendő: itt kizárólag Szent István országával íratták alá a világháborút lezáró szerződést, a többi vesztessel és a háború kirobbantóival a dicsőséges Versailles-i királyi kastélyban szentesítették azt.

Eddig a teória.

A tények:

Szent István király tíz egyházmegyét hozott létre uralkodása folyamán (Esztergom, Győr, Veszprém, Kalocsa, Vác, Eger, Pécs, Gyulafehérvár, Csanád és Bihar /később Nagyvárad/ központtal). Ezek az évszázadok folyamán határmódosításokkal gyarapodtak, újak is létrejöttek (pl. Székesfehérvári, Szombathelyi, Szatmári egyházmegye stb.). 1920-ban a történelmi Magyarországon tizennyolc egyházmegye működött. Ebből Csehszlovákiához került teljesen a Besztercebányai, a Szepesi, a Nyitrai, nagyrészt a Rozsnyói és a Kassai (amelyek maradék területét 1993-ig Eger kormányozta!), valamint az Esztergomi főegyházmegye nagy része 1937-ig nagyszombati adminisztrációval (csak ekkor hozza létre a Szentszék a Nagyszombati egyházmegyét).

Romániához került teljes egészében az Erdélyi egyházmegye (Gyulafehérvár központtal), valamint a Bihari és a Szatmári egyházmegye igen jelentős része. A Csanádi egyházmegyét a diktátum három részre tépte: 153 plébánia a Román Királysághoz, 62 plébánia a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, amely helyeken 1923-ban a Szentszék önálló püspökségeket létesített Temesvár, illetve Nagybecskerek központtal. Glattfelder Gyula püspök a románok elől Szegedre menekült, ahonnan megmaradt 33 plébániáját és a Csanádi egyházmegyét tovább kormányozta (és kiépítette Szeged mai belvárosát). A Pécsi egyházmegye déli részének nagy területei a Diakovári egyházmegyéhez kerültek. A Zágrábi főegyházmegye teljes egészében szintén a délszláv államhoz került.

A Szombathelyi egyházmegyéből Ausztriához került plébániákat a Bécsi Érsekség fennhatósága alá helyezték, majd 1960-ban Boldog XXIII. János pápa hozta létre belőlük a mai Burgenland területén az Eisenstadti (Kismartoni) egyházmegyét. A tizennyolcból mindössze hat egyházmegye maradt érintetlen.

Azt talán már említeni sem kell, hogy az elcsatolt területek egyházi birtokait és egyéb vagyonát vagy felosztották vagy államosították, hiszen magyarok voltak, az ortodox többségű Romániában ráadásul azért is, mert katolikusok. Mindezek fényében talán érthetőbb a fent felvázolt teória is. A „Tria-non” üzenetét az Egyház megérezte. Mégsem halt bele sem Magyarország, sem a kereszténység, hiszen a pápaság erkölcsi tekintélye igencsak megnőtt, Magyarország nemzeti újjáéledése pedig elkezdődött.
Nem mindenki örömére.