Számos kisebb és nagyobb érdekellentét került már felszínre az eltelt közel két évtizedben, melyek többsége meglátásom szerint a globalista-föderalista és a nemzetállami-szuverenista világlátás közötti feloldhatatlannak látszó ellentétekre vezethetők vissza. Nyugaton, ahol a függetlenségért a második világháborút követően nem kellett fegyvert fogni, olyan generációk nőttek fel, amelyek tagjai nem tekintenek értékként a nemzetállami szuverenitásra, sőt abban éppen az államok közötti békétlenség forrását látják, miközben kontinensünk békéjének és jólétének záloga szerintük a föderatívvá váló Európai Unió.

Föderalista törekvések a nemzetállamok kárára

Pontosan ezeket a napjainkban érzékelhető föderalista törekvéseket felismerve egyre többen bírálják a brüsszeli vezetést és az európai elitet Magyarországon és Közép-Európában. A kritikák többsége a föderalista törekvéseket a korszellemmel vagy éppen a globalizáció bizonyos szempontból uniformizáló jellegével hozzák összefüggésbe, ugyanakkor olyan hangokat is hallani már, melyek a mostani folyamatok eredőjét egészen az alapító atyákig, azok szellemiségéig vezetik vissza. Ezen kritikusok közül többen egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy az európai együttműködés célja kezdetektől a nemzetállamok megszüntetése és az Európai Egyesült Államok létrehozása volt.

Az, hogy pontosan mi vezérelte az alapító atyákat, Robert Schumant, Konrad Adenauert és Alcide De Gasperit, több mint hét évtized távlatából már egyértelmű biztonsággal nem dönthető el, de a fennmaradt feljegyzések, beszédek és publikációk, valamint az általuk vagy róluk írt tudományos munkák alapján számos érv hozható fel ezen hipotézis mellett és ellen.

Egy gondolatkísérlet erejéig tegyük fel egy pillanatra, hogy az alapító atyák valóban elkötelezett föderalisták voltak, akiknek egyértelmű és kimondott célja az Európai Egyesült Államok megteremtése és a nemzeti identitások felszámolása volt. Ha ezt az állítást elfogadjuk, akkor abból egyenesen következik, hogy a rendszerváltást követő konzervatív és szuverenista kormányaink, továbbá a polgári oldalhoz tartozó értelmiség teljesen tudatlan volt, hiszen – ha igaz a feltevés, akkor – az euró­pai integráció támogatásával a magyar nemzet sírját ásták. Sőt, napjaink aktualitásához érve azt is ki kellene mondanunk és be kellene ismernünk, hogy az Unió által már a kezdetektől folytatott föderalista politika a mára megerősödött intézményrendszer következtében megváltoztathatatlan, és éppen ezért az Orbán-kormány erre irányuló törekvései a helyzet meg nem értéséből fakadnak.

Ez az állítás nyilvánvaló képtelenség, amiből pedig logikai úton egyenesen következik, hogy a feltevés nem helytálló. Mindezek ellenére tény, hogy az integráció kezdetétől jelen van a „mind szorosabb unió” ideája és egy, a nemzetállamok felett létező európai közösség terve. A nemzetállamok felett létező, mind szorosabb együttműködésre törekvő, de végcéljában mégsem föderalista Európai Unió első ránézésre logikailag ugyancsak ellentmondásos állításnak tűnik.

Barankovics István szellemi hagyatéka

Az elkövetkezendőkben az alapító atyák mély katolikus hitéből fakadó meggyőződésére támaszkodva és kortársuk, a magyar kereszténydemokrata politizálás legmeghatározóbb személyének, Barankovics Istvánnak a vonatkozó gondolatait alapul véve teszek kísérletet ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldására.

Mint említettem, Barankovics István, akárcsak az alapító atyák, katolikus volt. A katolikus fogalmunk görög eredetű kifejezés, mely egyetemest jelent. Szemantikailag és egyháztörténetileg ez annyit tesz, hogy a korábbi kizárólagos jellegű vallásokkal szemben a katolikus egyházhoz bárki, bármilyen származású és rangú ember csatlakozhatott. Ez a felfogás a Krisztus utáni első században forradalmi volt, mert akkoriban majdnem minden nép, állam sajátos hitvilággal rendelkezett, mely akárcsak a judaizmus, csak az adott nép tagjai számára jelentett spirituális közösséget.

Ennek az újszövetségi tanításból fakadó rendkívül fontos fordulatnak a hatására a keresztény közösségek a kezdetek óta elfogadják, hogy tagjaik különféle nemzetekhez tartoznak, miközben örömmel élik meg, hogy mindannyian testvérek Krisztusban. Ez az összetett identitás teszi lehetővé, hogy egy keresztény ember úgy legyen elkötelezett hazafi, hogy közben nemcsak tiszteli, hanem szereti is a szomszédos államokban élő keresztény felebarátjait. Csupán ezt végiggondolva már sokkal érthetőbbé válik, hogy a második világháború borzalmait követően miért válhatott az istentagadó barna és vörös diktatúrát egyaránt elutasító kereszténydemokrata politika az európai újjáépítés alapjává.

A második világháború emberi borzalmai mellett az újjáépítés politikája során kontinensünk világhatalmi helyzetben bekövetkezett hanyatlására is választ kellett adni. Az 1940-es évek második felére végérvényesen egyértelművé vált, hogy alig fél évszázad alatt Európa elvesztette egykori gazdasági és kulturális hegemóniáját. Barankovics István és az alapító atyák egyaránt úgy vélték, hogy ha Európa nem akar a már fölé kerekedett nagyhatalmak kulturális és gazdasági expanziója nyomán az ókori Karthágó sorsára jutni és a virulensebb civilizációk múzeuma lenni, akkor Európát egységesebbé kell tenni. Az európai szellem azonban ekkorra már megbomlott, és kérdésessé vált az is, hogy létezik-e egyáltalán olyan közösen elfogadható érték- és létszemlélet, mely képes szorosabbra fűzni az Európai népek közötti együttműködést.

Az alapító atyák meg voltak győződve arról, hogy az antik görög és római hagyományokat is részben szintetizáló kereszténység formálta a mögöttük hagyott közel két évezredben Euró­pát, és mint a legerősebb kulturális kapocs – szekularizálódott kontinensünkön is – jelentheti csak a jövőt és a megmaradást. Megértették, hogy ha a kereszténységet elvetjük, az olyan társadalmi berendezkedéseknek és politikai rendszereknek ágyaz meg, amelyek életidegenek számunkra, és hagyományos kultúránk tudatos elpusztítására törekszenek. Ezért is fogalmazott úgy annak idején Schuman, hogy Európa keresztény lesz, vagy nem lesz.

Az európai közösség keresztény szemszögből

A keresztény egyházak társadalmi tanítása és a XX. század közepének meghatározó kereszténydemokrata gondolkodói nyomán pontosabb képet kaphatunk arról, hogy miként is értelmezhető keresztény szemszögből ez az általuk megálmodott nemzetállamok feletti európai közösség.

Az antik világig visszanyúló gondolat, hogy az ember alapvetően társas lény, akinek személyiségét számos kisebb és nagyobb közösséghez való tartozás határozza meg a családtól egészen a nemzeti identitásig. Egy keresztény ember azonban – szemben a pogány nacionalistával – nem csupán nemzettársaival, hanem egy annál is nagyobb közösség, a „Populus Christianus” tagjaival is képes szolidaritást vállalni.

Pontosan ehhez a közösséghez tartozásból fakadó felelősségünk ösztönöz arra, hogy kormányzati szinten nyújtsunk segítséget az üldözött keresztényeknek, bárhol éljenek a világban és bármilyen nyelvet is beszéljenek. Ennek a köteléknek a megértése, azt hiszem, képes legalább részben megvilágítani a különbséget a keresztény értékalapú összekapcsolódás és a globalista elvekre épülő föderatív Európa víziója között. Amint azt említettem, ez egy értékalapú, spirituális összekapcsolódás, mely nem jelenti a világ fölötti egységes uralomnak a megteremtését és kiterjesztését a nemzetállamok fölé, azok rovására.

Ne feledjük, hogy a kereszténység mindig is éles különbséget tett a világi és a lelki hatalom között, melyet híven visszatükröz Jézus tanítása, amikor ekként fogalmazott: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (Mt. 22,21)

Az V. század végén ez a szétválasztás, az úgynevezett két kard elmélet kidolgozását követően gyakorlati, hatalomelméleti színezetet is kapott. Az invesztitúrajoggal összefüggő küzdelmek eredményeként tisztázottá vált, hogy a pápák az egész keresztény közösség feletti lelki hatalom mellett tényleges világi hatalmat csupán a pápai állam területén gyakorolnak, akárcsak a világi uralkodók saját királyságuk, fejedelemségük területén. Mindebből pedig egyenesen következett, hogy a kereszténység egyetemessége mellett a világi hatalomgyakorlás partikularitása, nemzeti hatáskörben történő gyakorlása vált meghatározóvá.

A szubszidiaritás fogalma és alapelve

Európát tehát lelki, morális és kulturális értelemben is a keresztény vallás és a keresztény etika formálta egyre egységesebbé, miközben politikai értelemben az időről időre felbukkanó birodalmi szemlélet helyett valójában az egymással rivalizáló államok és nemzetek küzdelme formálta sokszínű nemzetállamok otthonává az elmúlt csaknem kétezer évben. Az alapító atyák mindezeket tudták, s ezért amikor a keresztény vallás és kultúra alap­jaira épülő egységesebb Európát álmodtak, sohasem feledkeztek meg a szintén az egyházak társadalmi tanításában gyökerező szubszidiaritás fogalmáról, melynek lényege, hogy ha egy feladatot egy személy vagy közösség az érintettség okán helyi szinten meg tud oldani, akkor arról nem szabad magasabb szinten dönteni.

A szubszidiaritás végül az 1992-ben aláírt maastrichti szerződéssel hivatalosan is az Európai Unió egyik alapelvévé vált, melyet az arányosság elvével közösen alkalmazva kellene elhatárolni az Európai Unió központi intézményrendszere és tagállamok hatáskörét. A központosításnak pedig csak akkor lehet ez alapján létjogosultsága, ha az adott ügynek a tagállamok szintjén nem szabályozható, határokon átnyúló vonatkozása van és ezen túlmenően az európai szintű fellépés egyértelmű előnyökkel is jár. Mára sajnos egyre általánosabbá válik az indokolatlan, a szubszidiaritás elvének ellentmondó központosítás, melynek nemcsak elvi megalapozottságát, hanem gyakorlati életképességét is megkérdőjelezik. Sajnos jó példája ennek a közös vakcinabeszerzés ellentmondásossága.

Gyakorlati problémák tehát vannak bőven, ugyanakkor a Brüsszelből kiinduló birodalmi gondolkodás egyre inkább kézzelfogható valósággá válik, de hogy mindez az alapító atyák felelőssége lenne, az erősen vitatható, sőt állítható, hogy akkor és csak akkor lesz nemcsak keresztény, hanem világpolitikai értelemben is jövője kontinensünknek, ha vissza tudunk térni az általuk kijelölt útra és a szubszidiaritás szellemében az EU központi vezetése ismét tiszteletben tartja majd a tagállamok szuverenitását és felismeri, hogy egymás kritizálása és kioktatása helyett a kereszténységben gyökerező európai létformánk megőrzése mielőbbi közös fellépést igényel.
Az Orbán-kormány mindennek szükségességét az elsők között ismerte fel és 2010 óta – kormányzó erőként – következetesen képviseli ezt a politikát Európában. Ennek a kölcsönös tiszteleten és a közös érdekek keresésén nyugvó politikának köszönhetően kapott új lendületet a V4-es együttműködés és válhatott euró­pai szinten is mértékadó fórummá. Az elmúlt évtizedben nemcsak számos történelmileg megosztó kérdésen sikerült felülemelkednünk, hanem a napi pártpolitikai küzdelmeken túlmutató közös perspektívát is képesek voltunk kialakítani a visegrádi együttműködés keretein belül.

A migrációs válság és az arra adott nyugat-európai, illetőleg brüsszeli válaszok többsége kérlelhetetlenül ráirányította a figyelmünket arra is, hogy nem kell sem kereszténynek, sem konzervatívnak, csupán elég európainak lenni ahhoz, hogy ne akarjuk ágyékkötőben látni Michelangelo Dávidját, vagy lefátyolozva Leo­nardo Mona Lisáját. Végre ideje lenne belátnunk, hogy a más kultúrák iránti tisztelet nem vezethet önfeladáshoz, mert amire büszkének kell lennünk, azt nem fedhetjük el és arról nem hallgathatunk. Erkölcsi kötelességünk e téren – egy szemléletes példával megvilágítva – csupán abban áll, hogy az egyik országban az út bal, a másikban az út jobb oldalán vezetünk.

Ugyanezen gondolat elfogadása a politikai gyakorlatban jelentősen megkönnyítené a tagállamok közötti együttműködést és hozzájárulna a szubszidiaritás elvének minél szélesebb körű megvalósulásához. Közösségi szinten tehát valóban csak azokban a kérdésekben kellene dönteni, ahol ezt a probléma országokon átívelő jellege vagy a hatékonyság indokolja, és nem lenne szabad az Európai Unió intézményrendszerét egymás belügyeibe történő beavatkozásra felhasználni.

Az önálló cselekvés lehetősége

A szabadpiac, valamint az emberek, a szolgáltatások, az áruk és a tőke szabad áramlásának biztosítása, továbbá a határokon átnyúló globális pénzügyek és az óriási multinacionális vállalatok szabályozása ugyanakkor igenis közösségi fellépést igényel. E területeken az elkövetkezendő évtizedekben bőven lesz tennivaló, hiszen a nemzetközi pénzügyek és a nagyvállalatok globalizálódását nem követte az ellenőrzésükre és szabályozásukra alkalmas intézményrendszer fejlődése, modernizációja.
Ha a globalizáció erodáló hatásaival szembe akar szállni Európa, akkor úgy kell kulturálisan egységesebbé válnia, hogy támogatja a nemzeti kultúrák sokszínűségének a megőrzését, miközben gazdasági és politikai értelemben a szubszidiaritás elvére támaszkodva úgy kell erősíteni az összefogást, hogy közben más területeken vissza kell adni a nemzetállamok számára az önálló cselekvés lehetőségét. A kihívás tehát rendkívüli, de hiszem, hogy az alapító atyák által lefektetett kereszténydemokrata alapokra építkezve képesek leszünk megfelelő válaszokat adni. Nekünk, magyaroknak is meg kell fogalmaznunk saját válaszainkat és képesnek kell lennünk harcolni azok igazságáért.

Barankovics István írta egykoron, hogy Magyarországnak azon az úton kell járnia, amelyet a legnagyobb magyar államférfi több mint ezer esztendeje választott, s amelyen haladva nemzetünk rettentő véráldozatok árán azóta is szakadatlanul megmaradt. Ez pedig a nyugati kultúrához tartozó, szuverén keresztény Magyarország útja.