Maga a lakcím trükk, mint olyan, egyidős a szocializmussal, ám messze túlélte azt, és napjainkban is virágzik, egyebek mellett politikai eszközként is, különösen választási szezon idején. Ezért mielőtt áttérnénk a 2. sz. kérdéskör tárgyalására, érdemes egy pillantást vetnünk a jelenség kialakulására általában.

A lakcím trükk gyökerei valószínűleg még a második világháború idejében fedezhetők fel, amikor politikai, származási, vagy egyszerűen, puszta túlélési célokból sokan hamis lakásbejelentővel, gyakran hamis néven húzták meg magukat, esetleg saját lakásukban idegenként. A helyzetet talán azzal a tragikomikus históriával szemléltethetnénk, hogy egy akkori náciellenes párt arisztokrata vezetője, miközben vidéki kastélyában zsidókat és kommunistákat rejtegetett, ő maga egy csepeli munkáscsalád lakásában bújt meg, míg viszont a szociáldemokrata pártvezér, Szakasits, egy őrgróf budai villájában rejtőzködött. Természetesen álnéven, hamis lakcímbejelentővel.

A bolsevista hatalomátvétel abban a tekintetben is fordulatot hozott, hogy meghatározták az egy lakószobára jutó személyek számát, vagyis két főnek járt egy lakószoba. Így a nagyobb lakások, családi házak tulajdonosai iparkodtak minél több személyt bejelenteni, sőt, esetleg ténylegesen befogadni, nehogy lakásukat „kiigényeljék”, elvegyék. Ekkoriban teremtődött meg, klasszikus szovjet mintára a társbérlet intézménye, amikor is színleg, vagy esetleg valóságosan is több, egymástól független, vagy ténylegesen egymásnak idegen család élt egyetlen lakásban, de mivel minden „lakássá” minősült házrészhez, lakáshoz külön konyha is járt, esetleg egy-egy szoba-konyhává minősült át és a társbérlet külön címként szerepelt.

A trükközésnek ez a módja aztán megbosszulta magát a kitelepítések idején, amikor a színleg vagy ténylegesen bejelentett idegen személy együtt deportálták a kitelepítésre ítélt családdal, de ha külön ál-lakcíme volt, maradhatott. A trükközésnek pedig a hatóság azzal vetett gátat, hogy megtiltotta, a fővárosba való bejelentkezést és lakcímszerzést, ami aztán egészen az 1956-os forradalomig fennállt.

A terror enyhülése, majd szünetelése, és a lassan változó gazdasági állapotok, a feltámadt igények a lakcím-trükközés újabb formáit szülték meg. A lakástörvény értelmében lakást, vagy társbérletet csak egy másikra lehetett cserélni, de eladni nem. Akinek nem volt lakása és a hatóság a megüresedett lakások közül nem utalt ki neki egyet, az gyakorlatilag soha nem juthatott volna saját lakáshoz. Ám, aki egy lakáscsere vagy kiutalás esetén a szerencsés beköltözővel együtt, mint családtagnak kinevezve beköltözött, az „bérlőtárs” címmel saját jogi entitássá lépett elő. És ezt a lakcímet már el lehetett cserélni egy valóságos lakásra, vagy társbérletre, ami természetesen azzal járt, hogy az eladásra szánt valóságos lakás valóságos birtokosa papíron cserélt a bérlőtárssal, és címére, aztán pénzt kapott és levegővé vált. Egy pénzzé tett ilyen társbérletből vagy kislakásból az eladó be tudott szállni egy OTP-kölcsönös saját építkezésbe.

Aki aztán akár ilyen, akár más módon saját tulajdonú ingatlanhoz jutott, újabb lakcímproblémával szembesült. Ugyanis a rendelkezések szerint egy család egyetlen ingatlantulajdonnal rendelkezhetett. Ha valaki – bármilyen réven – akár vásárlás, vagy akár öröklés útján is, egy második lakástulajdonhoz jutott – tegyük fel, szüleitől örökölte, de már volt saját lakása – kénytelen volt elválni szerető hitvesétől, hogy telekkönyvileg, illetve kiutalással megszerezze a második lakás lakcímét. Aki a Kádár-kor válási statisztikáit értékelni kívánja, néhány ezrelék, sőt, talán százalék erejéig külön válóokként korrigálhatja az adatokat a korszak lakcímszerzési népszokásaival. Természetesen ugyanez a helyzet állt fenn nyaralóbirtoklási ügyekben is. (Más kérdés, hogy a korabeli hatóságok képesek voltak-e egyáltalán nyomon követni a tulajdonviszonyokat és valóban érvényt szereztek-e valaha is saját rendeleteiknek? Aligha.)

A lakcím-trükközések sorában új korszak köszöntött be a rendszerváltással, amikor a trükközés gazdasági területre tolódott át.

Így történhetett meg – hogy a saját házunk táján maradjunk – hogy a KDNP néhai hat emeletes székházát egy Havanna-telepi kislakás címét feltüntető idős hölgy által birtokolt cég szerezte meg, több száz millió forintért. De a sajtó szemfüles riporterei gyakran számolnak be távoli vidékek pusztuló lakótelepein fellelhető lakcímekről, ahol négy-ötszáz becsődölt KFT, ZRT és egyéni vállalkozás szorult össze egyetlen düledező lakcímen. A választási lakcím trükkről már a bevezetőben volt szó.

Csoda lenne, ha éppen a tanügy maradt volna ki az élelmesek világából. A magyar lakcím-trükközés héniusza élt, él, mint Lenin és még sokáig élni fog.