Mire jó a nyilvános köszöntés, s mire a 70 esztendő? Amint velem is történt a Napút évkönyv 2018 önéletrajzi visszatekintője nyomán a Duna Palotában egy idei nyármeleg áprilisi estén (videó: http://www.naputonline.hu/2018/04/19/jeles-hetvenesek-koszontese-naput-estek-videofelvetel/).
Egyebek mellett arra is, hogy az ember szembenézzen önmagával, korával, életével, megélten megírt biográfiájával, meg azzal a korral, amiben és ahogyan élt. Illúziók, mellébeszélés nélkül. De nem zsigeri dühhel, hanem egyszerre az évtizedek madártávlatával, s a mélyre merült élmények "békalencse perspektívájával". Abban a teljesebb koordináta-rendszerben, ami a mennyeieknek a függvénye. Aki keresztyén, az nem csak földi országot lát és érez, hanem mennyeit is. Isten Országát. Nem csak olyan-amilyen földi történelmet, hanem üdvtörténetet is. Nem csak emberi sztorikat és történeteket gyűjt emlékezete kaptárába, hanem gyönyörű és igaz istenes történeteket is, mennyei fények villanásait sorsa horizontján vagy centrumában, földi eseményeken át, egyéni élettörténetekben és önmaga lelkében. Mivel minden ember életrajzában ott van a maga által rajzolt, máskor mások által átikszelt dolgok sokadalma, meg az Isten „ujjával” és Szent Lelkével komponált, festett történetek is. Csakhogy ezt valaki felismeri, elismeri és confessziós-vallomásos lélekkel, szóval elmondja, kiírja, kiprédikálja magából, vagy nem. Ha nem, akkor marad a szűkebb dimenzió, olykor az egysíkú keserűség vagy kiábrándultság, a lelki elsivatagosodás, a kiégés, a cinizmus. A dekonstruktív életszemlélet és a romboló életvitel. A diabolikus önsorsrontás, családrontás, nemzetrontás, sorsrombolás minden szinten. Intézményesítetten vagy civil módon. A "senkinek semmi köze hozzá" szabadosság felelőtlenségével. Másokra zuhanó, megnyomorító életgravitációval, a tehetetlenség mélyrepülésével, sárlavinájával. Nálam Istennek hála nem beszűkülés következett be, hanem hit által olyan dimenzió-, és horizontváltás és tágulás, amiről még álmodni sem mertem volna, s olykor még 70 évesen is beleszédülök. Nem a vérnyomásugrálás, érelmeszesedés okán, hanem a belső hitélémények égi lajtorjáján közlekedés, meg a belső csipkebokor-lenyűgözöttségem miatt. Istent emberszépítőnek, boldogítónak és mentőnek tapaszataltam és örök szépségnek, égi esztétikát kibontó Lélek-inspirációnak. Ma is így érzem a találkozásokat Vele, miként 16 évesen bekövetkezett megtérésem térdepléses, leroskasztó elragadtatottságában: olyan egyszerre immanensen transzcendens, földi tereken is égi magasságú és transzcendensen immanens, azaz mennyei szentségében is földi jelenlétű, "számban nevednek jó íze van" valóságú inspirációkban, melyeket alig tud emberi szó kifejezni. Ebben a megtapasztalásban csak dadogunk, mint az ószövetségi próféták. Ezek a bibliai élmények és Ige-tapasztalások olyan magas rendű esztétikai és etikai szépérzetet nyújtanak minden halandónak, amiért érdemes volt megszületni és élni ezen a földön is - s ezek mindent pótolnak, de ezeket nem pótolhatja semmi, senki!
De melyik földre is? Szülőföldön, hazában, országban? Házban és egyházban?
Bánk bán sorsparabolájának aktualitásai
Minap ismét élményszerűen jött elém élményadó Istenem, Uram egy beszélgetés során és nyomán belső csendemben, miközben hallani véltem a tér-idő fölötti szív, Jézus lelki lélegzetvételét a bensőmben, szinte a füleimmel érzékeltem meleg szavát, Katona József Bánk bánja, s annak történelmi opera változatában. A Bánk bán Erkel Ferenc, Egressy Béni mélyen zengő verssoraival és minden magyar lelket lenyűgöző muzsikájával szinte átömlött a lelkemen, s boldog hálaadással dúdolgattam újra Simándy József hőstenor hangjának szubjektív rezonanciájaként, páratlan zenei confessióként és a legek könyvébe illő átéléssel dalolt szólóját: Hazám, hazám, te mindenem… Generációformáló, egybeolvasztó, nemzettudat ébresztő, edző élményt nyújtott évtizedekkel ezelőtt az ő éneklése, a mögöttem/mögöttünk történelemmé szilárdult vagy erodálódott, időnként szétmosódott vagy piszkos hordalékként szemétté tornyosult évjáratokkal szemben is énekelt szólója. Bánk zokogó panaszát évtizedeken át nemzeti lobógóként énekelte fölénk Simándy. Kárpát-medencei proteszt himnusz volt ez a diktatúra ellen. Áriája most is, 2018-ban sok-sok gondolatot indított el, és elevenített fel tengernyi emléket, versélményt, színélményeket, hangemlékeket, Ige-titkok virágszirom kibomlásaként, imákat, intellektuális filozófiai fényeket villantott fel belső horizontjaimon. Hangjára az egyéni sorstalálkozások tengerén arcok emelkedtek fel a messze ringó időmélységből és merültek alá az emlékezésben egy perc alatt. És olyan distinkciók, finom, csak a szent tudomány, a scientia sacra i-ótás, leheletfinom, nüansznyi különbségtételeivel, melyeket a Jézus utáni nagy teológusok kagylósorsuk mélységes-mélyéből felszínre gyönygyöztek, előbb titokként féltett igazgyönygyként, aztán egyházalkotó, európai kultúraalkotó, tudatosan vállalt ismeret világító tornyokként. Ezekben világraszóló európai szellemi teljesítményként az el nem választó, de mindig megkülönböztetésig jutó disztinkciókkal, kétpólusú, egymásba kapaszkodó igazságokkal. Mert csak e töprengésben szült paradoxonok vállalásával és életen keresztüli hordozásával vált mondandójuk, válik mondankónk hitelessé. Azzal az életismereti maximával, bölcs megállapítással, hogy vannak helyzetek, s maga az élet a maga megélésében alapvetően ilyen, amiből ki lehet ugyan lépni élettagadással, tragédiával, bűnténnyel, de alapvető igennel nem. Az életigenlés benne tart a roppant ellentmondásos, fájdalmas, olykor boldogító élettörténetben. Csak benne maradva kell és lehet tudatilag és viszonyulásmódjaink áthangolásával feldolgozni, helyretenni, hátrányokat is előnyünkre formálva végig küzdeni az éveket, évtizedeket - a győzelem, a kereszt jegyében és reményével. Valahogy úgy, amint a fa évgyűrűi növekednek, sokasodnak, s minden előző évi történet beírva marad a terebélyesedő fatörzsben, benne marad újabb, táguló évgyűrűkklel, életlenyomatokkal, jótékonyan betakarva vagy éppen körülzárva, védve, rögzítve, az utódok tanulságára megörökítve a faegyéniség különös, egyedi történetét. Lelkünk, életünk évgyűrűivel maradni a gyökérfogta talajban – ez számomra a hűség hazához, szülőföldhöz. Ez a hazaszeretet. Az őstalajban maradni, gyökereinkkel porladásig odakapaszkodva. De van, amihez nem szabad így ragaszkodnunk. Hogy mihez nem, arra rövidesen rátérek. Hiszen melyik fa lenne olyan bolond, hogy ragaszkodna az ágszaggató viharhoz, a terméspusztító jégcsapáshoz, a levélégető túlfűtéshez?
A megkülönböztetni, de szét nem választani: a haza több, mint az ország
Bárány-, és pelikán-sorsok
Istenáldotta Simándy József atyánkfia lelkét és hangját öntötte bele ebbe a sorba: Hisz mindenem neked köszönhetem (Egressy Béni szövege) - Tudom, hogy életem neked köszönhetem.(Nádasdy Kálmán szövege). Némi malíciával erre mondhatná az ember: olyan szép, hogy már nem is lehet igaz. A keresztyén ember pedig azt mondja: eddig, de ne tovább! Ezt azért már nem! Ez a különbségtétel, a nüansznyiakra fogékony tudomány és hit intellektuális és fideista finom határhúzása ez: nem a hazának köszönjük az életünket, hanem Istennek. A jeles hetvesenek köszöntésén felidéztem emlékeimet a mindennemű hazugságot gyűlölő és leleplezni akaró, ellene lázító versszavú Latinovits Zoltánnal. Az 1975 nyarán együtt töltött kórtermi heteket, amiket az akkori állami és egyházi hatalomnak, vezetésnek „köszönhetek”. Nem is tudták, milyen jót tettek! Két és fél hónapon át erről filóztunk a színészkirállyal: mennyire szükséges megkülönböztetni a hazát az országtól!? És pszichoanalitikus "mösziő Zsírodú", azaz dr. Pertorini intézetigazgató úr fehérkesztyűs kezének intései, könnyed játéka közepette eljutottunk a 2X2 evidenciához: az ország lehet barna, piros, fekete, zöld, bármilyen, amilyenné a nagyhatalmi és a hazai „vezérek” színezik, de a HAZA MINDIG PIROS-FEHÉR-ZÖLD. Ez a nemzeti 2x2, nemzeti minimum!
És a haza mindíg több, mint az ország. Az ország lehet mostohaanya (erről tudnának "határon túli" rokonaink regélni!), a haza viszont mindíg édesanya. A haza mindig testvér, soha nem mostohatestvér, mint olykor az ország.
A haza mindig befogad, az ország kitilthat, „hontalanná” tehet. Soha nem az ország ment a bujdosókkal és a száműzöttekkel, hanem a haza. Amikor Rodostóban Rákócziékkal vagy éppen Torinóban Kossuthhal, s annyi-annyi 45-ssel, s korábbival, Wass Albertünkkel, meg 56-ossal nem az ország ment messze földre, hanem a haza: a szülőház, az otthon emléke, a szavak és énekek, meg a búbos kemencék és kandallók melege, a szerelmek csak magyarul édes vallomásai, az imák anyanyelvi csodaélményei, énekeink és vicceink, humorunk és bölcsességünk... Vagy amikor a látható egyház lehetett bármilyen, Habsburgosan uralkodó és kegyetlenül protestánsüldöző, gyászévtizedeket és gályarabságot ránk rontó, más korban békepapos, raffináltan hatalombarát, pénzért lélekkufár, üldözött vagy éppen üldöző, ideológiai és néplélekbefolyásoló tényező félreértett küldetésének, hamis önértelmezésének felsőházi, vagy parlamenti félresiklásában. Márpedig a láthatatlan, a lelki egyház, „fehérhajú drága lelki édesanyánk” mindíg Bárány-tiszta, áldozatvállaló volt és maradt hű és egyeneslelkű papjaival. Lent élt és szolgált a porban, a mélyben, ahol a költővel ellentétben igenis lehetett énekelni, sőt szembeénekelni zsoltárokat, lelki énekeket az elmúlással, hitvány hatalmakkal és kerti törpékkel, szemétdombon kakaskodó szürke árnyékfigurákkal. Az igazi egyház és haza kicsinyeit, gyermekeit, híveit, honpolgárait pelikánként saját testével is kész volt táplálni, ha arra szükség volt/van. Miként anyaországi és „határon túli”, a történelmi haza területén kitartó, helytálló egyházaink címereiben és zászlóiban látjuk. És igaz ez is: lehet az országunk gazdaságilag sikeres, sok idegen befektető számító „jóvoltából”, de a haza képzett, iskolázott robotosai saját jó sorsának a megalkotói. A GDP növekedés is lelki és jellembeli ügy ugyanis. És jóhírünknek nem a reklámipar a letéteményese, hanem a becsületes munka. És annyi idegen hatalmi titkos befolyás közben, ami ebben az országban naponta tarolta a lelkeket, csak a haza volt az, ami még odahajolt fiai-lányai tépett lelkéhez, s itt tartotta/tartja őket.
Boldog csak az lehet e pannón, kárpátos, véráztatta földön, aki megtanulja az alapvető leckét: nem a pénz, nem a hatalom boldogít itt ma sem, hanem az, ha életünkön és történelmünkön keresztül megtartjuk az életbentartó különbségtételt haza és ország között. A haza mindig a miénk, mi pedig idegenben is mindig a hazáé maradunk. Az országot el lehet orozni, elveszíthetjük részeit, kiléphetünk belőle, elegünk lehet az ittlétből.
A HAZÁBÓL SOHA NEM LÉPHETÜNK KI, AHHOZ A LELKÜNKBŐL KELLENE KILÉPNÜNK, S EZ LENNE A HALÁL MAGA. A NEMZETHALÁL. MERT A HAZA MINDENEK FELETT ÉS MINDENEKEN TÚL, MEG INNEN, S MINDEZEK MÉLYÉN REJTŐZIK. MINT A LELKÜNK A TESTI FORMÁNK MÉLYÉN. JÓ LENNE EZT A LECKÉT MINDEN MA ÉLŐ MAGYARNAK MEGTANULNIA – MÉG IDŐBEN! S akkor talán boldogabb lehet NEMZETÜNK, amelyben egyszer talán, végre összeölelkezik, egymásra talál a HAZA és az ORSZÁG… Erről így énekelt Simándy-Bánk bán: Sajgó sebét felejti Bánk, Zokog, de szolgálja népe szent javát...
A következő vallomások erről is szólnak majd...Mert hogy 70 évesen is vannak álmaim. Ahogyan Nektek, nekem is. Közöttük az újra álmodott álom:
Több hazát szeretnék látni ebben az országban! Ezért több, otthonra lelt, boldogabb magyart is!
Írta: Dr. Békefy Lajos PhD
