Kelet-Németország évi tíz-tizenkét milliárd nyugati márka támogatást kapott a szövetségi köztársaságtól. E nélkül már régen összeomlott volna. Ha tehát félnivalójuk volt, ennek elvesztésének gondolata volt az igazi ok, de erről persze sem akkor, sem azóta egy szó sem esett.

Lehetett egy másik változat is, a Castro-szindróma. Kubában volt szokás, hogy Castro időnként kiengedett százezer menekülőt, nyilván a leginkább elégedetleneket, utána aztán egy darabig csend volt Kubában. Ha az NDK megszabadul több tízezer elégedetlenkedőtől, akkor ott is alábbhagy az egyre erősödő ellenállás. Ám érdekes, hogy a Gauckhoz hasonló ellenállók mind egy szálig otthon maradtak. Lehet, hogy ők már többet tudtak?

A menekülők száma pedig egyre gyarapodott, napról-napra többen vágtak neki az osztrák határnak, némelyek kétszer-háromszor is, de kitartottak attól kezdve, hogy megtörtént az első, augusztus 19-i sikeres határáttörés. Az események felborzolták a többi KGST-országban is a kedélyeket, felgyorsultak a kormányok és reformerek közötti tárgyalások.

A magyar és a nyugatnémet diplomácia lázasan tanácskozott a konzulátuson bezárkózott 190 menekült sorsáról, megérlelődött a világraszóló ötlet, hogy az éjszaka leple alatt kicsempészik őket, és repülővel elhagyhatják az országot. ugyanakkor a „plébániakertben” már sok ezerre volt tehető az ott menedéket keresők száma és napról-napra nőtt.

A német máltai segélyszervezet katasztrófaszolgálata szinte azonnal sátortábort és tábori konyhát állított fel és eredetileg nyaralni érkezett német segélyszolgálatosokkal együtt törekedtek megoldani a sűrűsödő problémákat. A hivatalosan alig fél éve, valóságban azonban már évek óta működő Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a zugligeti plébániához tartozó katolikusokkal a Nagycsaládosok segítettek. Később bekapcsolódott a Magyar Vöröskereszt is a munkába. A Hungarokamion, amely már évek óta kedvezményesen hozta az országba a „máltai” segélyküldeményeket Európa több országából, most takarók, és meleg holmik tömegét fuvarozta, miután az időjárás hirtelen hűvösre fordult és a menekültek többsége egy szál nyári trikóban fagyoskodott.

Ezt a folyamatot visszafordítani már nem lehetett, mikor végre megszületett a két kormány között a megállapodás, külön hangsúlyozva, hogy Magyarország nem számít semmiféle ellenszolgáltatásra, cserébe a menekültek kiengedéséért. Ezzel Németország, Európa és a világ hálája örökre a miénk lett. De ne higgyük, hogy nem kaptunk ellenszolgáltatást.

Mikor Kohl kancellár decemberben Budapestre látogatott, fogadta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökségét is. Nagylelkűen megkérdezte Kozma Imre atyától, hogy nem kér-e valamit? Az elnököt meglepte a váratlan szívélyesség, és rövid töprengés után Kohl közbenjárását kérte, hogy a szervezet kapjon valamilyen épületet, ahol dolgozni tud. Kohl, amint hogy megígérte, segített és a magyar kormány az állami vagyonból kiutalta az MMSZ-nek az üres óbudai munkásőr-székházat.

Sőt, amikor Genscher külügyminiszter egy német kitüntetést adott át a zugligeti templomban Kozma Imre atyának, templomi orgonát ígért az egyházközségnek, a templomnak ugyanis nem volt még orgonája. Néhány év múlva ez is szerencsésen megérkezett.

Két hónappal a határnyitás után leomlott a berlini fal is, igaz, hogy előzőleg Lengyelországban és Csehszlovákiában, majd utóbb a Balkánon sorra kisebb-nagyobb forradalmak zajlottak le. Közben Magyarországon is kikiáltottuk a köztársaságot.

Régen volt mindez. Ám a keletnémetek története azóta is folytatódik. A volt Nyugat-Németország az addigi évi 10-12 milliárd márka helyett egészen az euró bevezetéséig legkevesebb kétezer milliárd márkát volt kénytelen az országrész felzárkóztatására költeni. Hogy a pénzcsere óta, euróban mennyit, arról mostanában nem hallani.

Nem csoda, ha most kénytelen Németország is odafigyelni, mire megy el annyi pénz az Unióban? Bizonyára ezért csatlakozott azokhoz, akik megszavazták, hogy az Unió tartsa vissza az országunkat megillető félmilliárd eurós fejlesztési támogatást Magyarországtól.

Érdekes, hogy mi sokáig úgy hittük, ’56 és ’89 országa vagyunk, de most már nemcsak a nyugati szennysajtó, hanem az Unió és annak legfontosabb államai szégyenpadra ültetnek bennünket. Keményen kellett dolgoznunk, hogy ide jussunk. Vagy talán a kedves Jochen lehetséges elvbarátai dolgoztak helyettünk? Hiszen a BRD-nek is végre baloldali elnöke van!

A kölcsönös szidalmazások helyett ideje volna lépni is valamit. Esetleg felkutatni a német titkos levéltárakat, nincs-e adalék arról, hogy miért tartottak ki a szegény kis keletnémet turisták a szabad ég alatt, esőben, sárban, miközben Kohl kancellár barátságával hosszú időre biztosította a magyar kommunisták és mindenféle más népségek túlélését.

Németh Miklós határnyitási ajánlatának hallatára akkora kő esett le az éppen bukásra álló, a Szeretetszolgálattal oly bőkezű Kohl szívéről, hogy még pesten is belerezegtek az ablakok. És ez a támogatás kitartott a mi baloldalunknak a mai napig, mikor jóformán már nincs is közülük kit támogatni, de azokat nagyon.

(Folyt. köv.)