A félresikerült, de maradandónak ígérkező új egyházi törvény nagy bizonytalanságot teremtett, az állami elismerésből egyelőre, vagy várhatólag véglegesen kimaradt több mint háromszáz kisebb egyház és felekezet körében. A jelenlegi visszás helyzet azonban nem a most meghozott, hanem a most hatályát vesztő egyházügyi törvény hibája. Nem véletlenül. A pártállami politikusok keménykezű, hatalmáért küzdő töredéke még 1989 nyarán is megpróbálta korlátozni az egyházak mozgásterét.
A határnyitással, amely nagyrészt a katolikus Máltai Szeretetszolgált menekült-befogadásával függött össze, a pártállam nemcsak a nemzetközi, hanem az egyházpolitika terén is összeomlott. Ettől kezdve a bukott rezsim politikája ellenkező végletbe csapott át. Ez később éppen olyan végzetesen rossz döntésekhez vezetett, mint egész addigi működése. Mintha tudatosan ártani akartak volna, alattomos aknákat rejtve minden törvénybe. A spontán privatizáció, a választási törvény, a kétharmados törvények túlburjánzása később rendkívül súlyos bajok okozójává lett, csak úgy, mint az egyházügyi törvény.
Mintha egymás között azt gondolták volna: „Nem volt jó nektek, hogy mi kézben tartottuk a folyamatokat? Nesztek, itt a szabadság, mindenki azt csinál amit akar, majd meglátjuk, mire mentek ezután!”
Ennek a logikának tipikus példája az egyházügyi törvény. A százfőnyi kontingens-minimum, a hitelvek meghatározatlansága, a kilátásba helyezett állami támogatás szülték a mai helyzetet. A jelenlegi bizonytalanság kiváltója a régi törvény, nem az új. És a régi törvénybe rejtett rivalizálási szabadság is ebbe a rejtett akna- kategóriába tartozik.
Az állítólag több mint 350 „egyház” közül mintegy százról nyilvánosan semmi értesülés nincs, hiszen nem szerepelnek a médiában. A látható 250-ből, még ha az adójóváírók számát a feltételezett nem-adózó hívekkel megduplázzuk, akkor is jó, ha elérné 10-12 kisegyház az ezres lélekszámot. Vagyis önmagában alig néhányuk tudna felsorakoztatni annyi hívőt, mint a nagy, történelmi egyházak ezernyi egyházközössége közül akár több száz is. Ez a rideg valóság.
A kisebb egyházak nagy valószínűséggel az ország egy-két településén egy-két lelkipásztor személyéhez kötődve semmiféle országos szervezettséget nem tudnának felmutatni.
Tekintsünk el a legalább ötven, üzleti céllal alapított szélhámos „egyháztól”. Kiket találunk még? Vannak az Európába bevándorolt, más földrészeken őshonos, nem keresztény vallási közösségek, továbbá a karitatív, vagy oktatási céllal alakult társadalmi szervezetekből fedőszervvé alakított kisegyházak, homályos vallási tevékenységgel. Mi indokolja, hogy ezek egyházi státust élvezzenek?
A már elismert történelmi egyházakon és az újkeletű, de sikeresen térítő Hit Gyülekezeten kívül van még néhány világszerte elterjedt, nálunk is gyökeret vert, kis létszámú diaszpóra. Ezek már a második világháború alatt is szervezetbe tömörültek a történelmi evangélikus egyház védőernyője alatt. Ilyenek: a metodisták, pünkösdisták, anglikánok, az Üdvhadsereg, az „őskeresztények” és még egy-két protestáns egyház. Ezeknek van nemzetközi hátországuk, még ha nálunk kevesebben vannak is, hasonlóan a nálunk nem jelentős, de másutt sokmilliós keleti keresztény ortodox egyházakhoz.
De számosan különböznek-e egyáltalán az elismert, vagy az elismertetés határán álló legrégibb protestáns egyházaktól? Személyi szempontokon kívül indokolja-e valami külön létezésüket? Ha másokkal azonos hitelveket vallanak, ha olyan karitatív tevékenységet fejtenek ki, mint mások, vagy mint az állam, akkor mi szüksége van annak, hogy külön státust kapjanak?
Nagy és nehéz kérdések ezek, és főhet a feje az illetékeseknek, akiknek végül is dönteniük kell majd, de úgy, hogy senkit hitében, érzelmeiben ne bántsanak meg, egzisztenciális érdekeket ne sértsenek, ne ártsanak nekik.
Összefoglalva: a problémákért mégis csak az a laza, nemtörődöm, szándékosan ártani kívánó rendszer a felelős, amelyik a jelenlegi helyzetet a hányaveti előző egyházi törvénnyel megalapozta.
De, még ha az eddig elismert keresztény-keresztyén egyházakon kívül végül is egy sor kisebb felekezet talpon is maradna, mi lehet a sorsuk?
Az aktív vallásos élet visszaszorulóban van Európa-szerte. A vallás magánügy, a hitoktatás nem kötelező az iskolákban. De lehetséges.
Közismert jelenség, hogy a kisebb, de erősen centralizált egyházi közösségek mozgékonyak, szívósak, míg a nagy tömegeket befogadó, nagy apparátussal, ezerféle feladattal bajlódó történelmiek, nehézkesek. Csakhogy az utóbbiak könnyebben képesek ellátni a hosszú távú fennmaradáshoz és a mindenkori hívősereg és apparátus utánpótlásához elengedhetetlen feladatot: a fiatalkori hitoktatást.
Felemelő és nemes ügy a vallásszabadságé, érdemes küzdeni érte, ha nincs. Amint az történt a pártállami időkben. De egészen más a helyzet, amikor vallásszabadság van. Akkor a gyakorlati szempontok kerülnek előtérbe. Senki senkit nem akar korlátozni a vallása szabad gyakorlásában és terjesztésében, a saját erejéből.
Ám az állam szemszögéből mérlegelni kell, hogy mely felekezetek képesek ellátni a vallásgyakorlásból adódó gyakorlati feladatokat. Azokat kell támogatnia, közérdekből.
Hogy melyek ezek a feladatok, azokat viszont az állam szabja meg. Ez nem a vallásszabadság korlátozása.
A nagy méricskélés és alkudozás közben pedig egyvalamiről egyetlen pillanatra sem szabad elfeledkezni. Egy lezüllesztett, tönkretett országot és népét kell visszavezetni az istenhit és a tiszta erkölcs útjára.
