A kérdés látszólag naiv: Hát 1900-tól, vagy 1901-től 1999 vagy 2000 Szilveszteréig, a nagy tűzijátékos éjszakáig. Van azonban egy rövid XX. század-felfogás is, amely szerint 1914-től 1990-ig, az első világháború kitörésétől a hidegháború befejezéséig. Aki éppen ezt a korszakot vagy ennek nagy részét élte át, bizonyára az utóbbi korszakolást érzi igazinak. Ha pedig magyarként volt szerencséje-szerencsétlensége végigélnie ezt a rövidebb XX. századot, különösen érzékenyen érinti a kérdés.
Ez a rövid XX. század két nagyobb korszakra osztható: a Horthy- és a Kádár-korra. A kettő közötti rövid, sötét Rákosi korból virágzott ki a Kádár-kor számos jellegzetessége.
A Horthy-korszak a kormányzó nevét kapta, bár politikáját nem, hanem szinte legvégig konzervatív, „nyugatbarát” körök határozták meg, amelyek elszántan bolsevizmusellenesek és mérsékelten náciellenesek voltak, de kénytelenek voltak megalkudni a Német Birodalom mindenhatóságával. Ettől azt remélhették, hogy Trianont revideálja. Ezt akkor „hintapolitikának”, végül „Kállay-kettősnek” nevezték és nem a magyar politikusokon és még kevésbé Horthyn múlott, hogy végül rossz véget ért. Viszont majdnem a második háború végéig sikerült – egy tucat más országgal ellentétben – elérni, hogy Hitler ne rohanja le az országot, ez a későbbi borzalmas áldozatok ellenére is számos ember túlélését tette lehetővé. Horthyt az őt gyűlölő kommunisták sározzák be a világ előtt. Onnan fúj a szél a mai napig is.
Éppen ezért teljesen értelmetlenek azok a kísérletek is, amelyekkel a mai magyarság számára bármiféle példát és válságból kivezető utat jelölhetne annak a kornak akár a gyakorlati politikája, akár ideológiai kreálmánya: Vagyis az első világháború előtti nagymagyar ábrándnak az erőltetése, amely valójában a hosszúra nyúlt XIX. század továbbélési kísérlete volt, az egészen más szellemű XX. században. Még kevésbé éltethető tovább a XXI. században, amely 1990-nel bekövetkezett. De talán még inkább a múlt emlékei közé utalandó a kismagyar rémkép, amelyet Kádár János nevével szokás jellemezni. Az a kényszerpálya, amelyen végzetesen lemaradtunk a XX. század második felének világméret siker-korszakában.
A száz éve született Kádár János neve éppen olyan ütközőpont, mint Horthyé és éppen úgy vitatható, hogy volt-e tényleges szerepe a róla elnevezett korszak alakításában. Vajon, ha nem ő ül több mint harminc évig a pártfőtitkári székben, másként alakult volna országunk sorsának alakulása?
Ezen már lehetne vitatkozni. Míg Horthy-Magyarország különleges példa látszólag önkéntes szövetségesi mivoltában a Német Birodalom oldalán, Kádár-Magyarországnak egy percig sem volt szabad keze és lehetősége szembemenni a Szovjet-politikával és Kádár nem is akart, kommunista volt.
A Kádárral párhuzamosan futó Gomulka, Dierek, Jaruzelsky, Klement Gottwald, Dubcek Husak, Gheorghiu Dej, Ceausescu, Enver Hodzsa, a bolgár, a kelet-német diktátorok, mint Honecker, mind rossz emléket hagytak maguk után hazájukban és a nemzetközi politikában, míg Kádár állítólag ma is tömegekben éltet nosztalgiákat és a nemzetközi politikában is valamiféle kivételes esetnek számít.
Vajon mindez Kádár érdeme? Nem lehetséges-e, hogy nem a szovjet csapatokat behívó, megtorló, Csehszlovákiát hátbatámadó, Dubceket cserbenhagyó, III/I-IV-et, ÁVH-t működtető Kádár, hanem mi, magyarok voltunk azok, akikkel nem lehetett mindazt megtenni, amit a Szovjetunió és egy sor csatlósállam népeivel tehetett?
Végül mégis mi robbantottuk ki ’56 forradalmát, amely a lengyeleknél egy Gomulkát ültetett hatalomba, aki éppen olyan lett, mint elődei és utódai, míg nálunk nem lehetett Rákosit folytatni?
És a „Kádár-korszak” zárójeleneteként nem nálunk kezdődött-e meg a rendszerváltó folyamat? Nem nálunk gyűlt-e össze ötvenezer keletnémet? Nem pedig Prágában, Varsóban, Kelet-Berlinben? Mert nem Kádár örökösei fogadták be ezeket a németeket, bármennyire is szeretik ezt a látszatot kelteni, hanem egy pártállamtól teljesen független, a lakosság által támogatott katolikus szervezet, a Máltai Szeretetszolgálat.
Most, Kádár születése után száz, és halála után huszonhárom évvel éppen olyan értelmetlen az ő korszaka után nosztalgiázni, mint a visszahozhatatlan Horthy-éra külsőségei után.
Mégis – az Élet és Irodalom május 18-i számában szereplő felmérés szerint – „Mind bűneit, Kádár személyét, mind a Kádár-korszakot szüleikhez és nagyszüleikhez hasonlóan ítélik meg annak a legfiatalabb generációnak felnőtt tagjai is, akik a rendszerváltás idején még gyermekek voltak… Kádár Jánost a mai fiatalok is a XX. század és a magyar történelem egyik legpozitívabb történelmi személyiségeként értékelik, többségük felmenti a forradalom elfojtásáért és a megtorlásokért viselt felelősség alól és sokkal több rokonszenvező, mint elutasító véleménnyel találkozhatunk a legfiatalabbak körében is a kádárizmussal összefüggésben. A fiatalok többsége éppen úgy hajdanvolt történelmi aranykorként értékeli a Kádár-korszakot, mint szüleik és nagyszüleik.”
Azok tehát, akik magatartásukkal évtizedeken át lazították a Kádárról elnevezett rendszer kereteit, akik megteremtették a slampnak, vagyis tohonyának, gulyáskommunizmusnak, legvidámabb barakknak elnevezett rendszert, nem képesek, nem elég erősek arra, hogy átlépjenek az áhított, előrehozott XXI. századba. Sajnos úgy jártak, mint a távfutó, aki a célban összeroskad és nem tud felállni. Ezzel megteremtették Kádár hamis kultuszát, mintha ő tette volna lehetővé, amit más diktátorok nem., holott csak nem volt ereje – szerencsénkre – hogy az általa is áhított kommunizmust építse, amint az kollégái kemény kézzel akarták valósággá tenni a szovjet hódoltságban.
Ennyi Kádár érdeme. Semmi több, „rendszere” a mai világban egy vasat sem ér, visszahozhatatlan, aranykornak tartani szánalmas igénytelenség. A XXI. század sokkal keményebb kihívásokkal virradt fel, Kádár népe ezekkel nem tud szembenézni, ezért jöttek az új erők, hogy egy új országot alapozzanak meg.
