Németországban megrendült a bizalom Christian Wulff köztársasági elnökben, miután nyilvánosságra került: letagadta a nagyobb összegű baráti kölcsönt, majd pedig az ezt megszellőztető lapot megfenyegette. Egy nemrég adott tv-interjúban nyilvánosan bocsánatot kért magatartásáért, s megígérte, változtat a sajtóval kialakított viszonyán. Az ellenzék és a média is kevesli a bocsánatkérést, lemondását követelik. Ebben a parázsló helyzetben megszólaltak a német protestáns püspökök is. Érvelésük sajátos, de bibliai. Elég politikus is? Mire teszik ők a hangsúlyt a kemény belpolitikai vitában? Forrás: evangelisch.de; mering-evangelisch.de;
Új politikai kultúra, amibe belefér a gyengeség is
Német protestáns püspökök legújabb megnyilatkozásaikban a politikai gyengeséggel kapcsolatos általános vélemény és magatartás megváltozását sürgetik. „Olyan politikai kultúrára van szükségünk, amelyben nem büntetik meg a gyengeség nyilvános beismerését, hanem az emberi élet normális részének tekintik a beismerést” – hangsúlyozta a heves belpolitikai vita közepette a bajor evangélikus tartományi püspök, Heinrich Bedford-Strohm abban az igehirdetésében, amit az elmúlt vasárnap mondott el Landshutban.
Badeni hivatali kollégája, Ulrich Fischer püspök pedig arra szólította fel az elnököt, hogy tévedésének minden részletét hozza nyilvánosságra. Ő is egy prédikációban fogalmazta meg és hozta nyilvánosságra álláspontját. Az egyik karlsruhei szószéken így fogalmazott: „Olyan személyre van szükségünk a szövetségi elnöki tisztben, aki példaképe lehet országunknak abban, hogyan kell saját hibáinkkal és gyengeségeinkkel bánnunk. Az elnök önmagát és minket is gyötör azzal, hogy nem tudja feltétel nélkül elfogadni és elmondani gyengeségeinket”. Fischer püspök prédikációjának alapigéjéül a 2012. év protestáns „Losungját”, jelmondatát, egész évre szóló igei útmutatását választotta: „Az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor 12,9).
A gyengeséget már az ügy elején be kellet volna ismerni
A bajor püspök, Heinrich Bedford-Strohm utalt még arra is, hogy a politikus is tévedhet, de ezt gyorsan tisztázni kell és tanulni kell belőle. Akkor lesz a politikusok esetében destruktív, romboló erővé a gyengeség, tévedés vagy éppen a félelem, ha „ezeket folyamatosan és görcsösen leplezni akarják, a szőnyeg alá akarják söpörni”. Nem tudja, mi történt volna, ha a beismerés már az ügy kirobbanásakor elhangzik, de az biztos – érvelt a bajor püspök -, hogy a keresztyénségtől meghatározott kultúrában nem szabad megrettenni a saját vagy mások gyengeségeitől, tévedéseitől, illetve ezek beismerésétől.
Ábrahám Lincolntól Arthur Millerig
„Amikor egy egész nemzet beszélget önmagával”
Az egyik legnagyobb amerikai újság, a Chicago Tribune központi épületének a belépő csarnokában a látogató szeme megakad ezen a mondaton: „If the people know the facts the country will be safe” – „Ha az emberek ismerik/megismerik a tényeket, akkor az ország biztonságban lesz”. Ez a klasszikus, ma is Németországban és Magyarországon, s a világ bármely országában nagyon is aktuális és megszívlelendő igazság, akár politikai szentencia az USA 16. elnökétől, Ábrahám Lincolntól (1809-1865) származik. A Wulff-ügyben is irányadó bölcsességnek lehet tekinteni.
Persze van ennek az ügynek, s minden hasonló ügynek egy másik olvasta is. Az a kérdés nevezetesen, hogy a sajtószabadság meddig terjeszthető ki? Lehet-e gátlástalanságig menően a magánszférában „vájkálni”? S aztán mint aki jól végezte dolgát, következmények nélkül folytatni másoknál a vájkálást? Hol a határ? Jogi kérdés ez vagy ízlés, és sajtóetika dolga ez? Ki határozza meg, ki kéri számon? A politikustól mindent, az újságírótól semmit? A sajtó kritikai funkciója mikor ütközik jogi és erkölcsi határokba? Németországban ma erről is folyik a vita mindenütt. „Basta!” – lehet hallani sokfele náluk ezt a német nyelvbe kevert olasz szót: „Elég! Eddig és ne tovább!”. És ez mindegyik oldalon elhangzik.
Valamit eközben ma is és talán mi is (újra) megtanulhatnánk, amit a híres amerikai drámaíró, Arthur Miller (1915-2005) személyes krédóként, hitvallásként írt le a Tribune-ban: „Az a jó újság, úgy gondolom, amin keresztül egy egész nemzet beszélget önmagával”. S ha ez így van, akkor a sajtó nem lehet a mocskolódó szidalmazás, a nemzet és önmagunk, meg egymás megalázásának, besározásának hangadója. Milyen messzire járnak ettől az önbecsülésre intő krédótól sokszor a hazai nyilvánosság orgánumai – tisztelet a kivételnek!
A protestáns püspökök intése ezért is valóságos felüdítő szó a németországi sajtólavinában. „Aranyalma ezüst tányéron”. Vannak ott is, itthon is lapok és olvasók, akik éppen erre a hangra vevők. És ez biztos jele az új, és újra lehetséges, sőt szükséges közéleti (politikai) kultúrának!
Írta: Dr. Békefy Lajos
