Szűnni nem akaró problémát okoz a mindenkori, jobboldali magyar kormányoknak – és persze híveiknek – országunk és népünk rossz híre, rossz sajtója, rossz megítélése a világ közvéleményében, sajtójában és persze politikusai és a pénzembereik körében. A baloldaliaknak azért nem, gondjuk ez, mert ők maguk is lelkesen dolgoznak ennek a rossz hírnek az ébrentartásán, amely őket kívánatossá teszi odakinn, mint akik a mi rossz nemzeti sajátságaink ellen küzdenek, bátran szembemenve a magyar nemzeti önérzettel, önbecsüléssel és a sajátos nemzeti érdekekkel.
d-y-ó
Ha ennek történelmi gyökereit keressük, eljuthatunk akár Attila hunjaiig, akik nagyon rossz emléket hagytak maguk után a korabeli Európában, a késő római-kora keresztény köztudatban. Lovas, nomád honfoglaló őseinket nem véletlenül tekintették a hunok utódainak és ők még rá is dupláztak erre a rossz emlékre, nyílzáporaikkal, felperzselő, félelemkeltő taktikájukkal. Tegyük hozzá, mi pedig mai napig is büszkék vagyunk erre a dicső korszakra, olykor orruk alá dörzsöljük és nem értjük, hogy miért nem lelkesednek velünk együtt.
Nem ártana egyszer már utána olvasni, hogy mit írnak erről a korról a nyugati ismeretterjesztők, iskolakönyvek, turistakalauzok, hogyan jelenik meg korai szerepünk Európa történetében a szélesebb, közhelyekkel táplált nyugati néprétegek ismerettárában. Mert a folytatás aztán már propagandaszerű. Ha átugrunk kilenc és fél évszázadot, a középkori krónikáktól a XIX. század közepéig, amikor újra szerephez jutottunk.
Közben ugyanis feltalálták a naponta megjelenő hírlapokat, amelyek rendszeresen tájékoztatták Európa polgárságát, és ugyancsak érdemes lenne utánanézni, hogy miket írtak valójában szabadságharcunktól kezdve rólunk az első világháborúig.
Mi ugyanis úgy tudjuk, hogy a külföldi közvélemény az ottani sajtó hatására lelkesen támogatta szabadságharcainkat és forradalmainkat. Hazai forrásaink és történelemkönyveink ugyanis általában így kommentálják a korabeli európai visszhangot. Az európai kormányok azonban általában nem kedvelik a forradalmakat és valójában a mieinket sem támogatták soha.
Márpedig az általában konzervatív kormányok általában a lakosság többségében konzervatív rétegei és közvéleményformálói általában szkeptikusak a forradalmár népekkel és forradalmi sikereikkel szemben. Előítéleteik pedig generációkon át öröklődnek a hozzánk hasonló, Európa nyugalmát háborgatókkal szemben.
A tőlünk távol eső angolok és franciák csak egy osztrák Habsburg-birodalomról tudtak, amelyet általában nem kedveltek, és amellyel összeütközéseik is akadtak. Ugyanez volt a helyzet a megalakuló Német Birodalomban, amely kelet felé akart terjeszkedni és a hazai németség, az erdélyi szászok erre számítva ellenünk dolgoztak.
A magyar csak egy kis nép volt a Nyugat tudatában, valahol a Monarchia mindenféle népségei között, de részleges önállósága következtében többet szerepelt és így gyakoribb témát adhatott zavarkeltő viselkedésével. Az osztrák, a német politika és sajtó pedig nem kímélt bennünket, mi voltunk a kanászen-huszáren-betyáren népség.
Magyarországnak 1918-ig nem volt sem külügyminisztere, sem követe egyetlen országban sem. Nem volt önálló hadserege, sem nemzeti valutája, így a nemzetközi politikában saját érdekei sem érvényesülhettek. Romániának és Szerbiának ellenben volt követe és képviselete már akkor minden fontos európai országban.
A magyar emigráció az 1860-as évektől – Kossuth személyét kivéve – feloszlott. A cseheknek ellenben az első világháborút megelőzően legfontosabb politikusai emigrációban éltek és nagy propagandát fejtettek ki a szerbekkel és románokkal karöltve a Monarchia, azon belül kiemelten a magyarok ellen. Mi lettünk a barbár, elnyomó, műveletlen, erőszakos nép szinonimája a nyugati, különösen a liberális sajtóban, miközben a mi politikusaink jó része is a Monarchia felbomlasztásán, a magyarság vezető helyének rontásán dolgozott!
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a kiegyezésig az osztrák politika is gyakran az összességében többséget képező kisebbségeket – a magyarság ellen hangolta, nagyjából összeáll az a körkép, amely egyre sötétebb árnyékot borított fölénk a világban.
Egyes, szélesebb látókörű politikusok és az akkor még csak nyomtatott médiában jártas, külföldön is ismert közszereplőink észlelték az egyre súlyosbodó magyarellenes hangulatot, de sikeres ellenszerét nem találták. Úgy gondolták, hogy ha a nyugati sajtóban sikerül rokonszenvező hangulatot kelteni, az megoldja a problémát. A kísérletek azonban a botrány- és kuróziumkereső liberális médiában nem sikerültek. Hiába rendeztek a nyugati újságíróknak országimázst javító dáridókat, ha azok, akik viszont az anomáliákat kerestek, könnyen találtak az akkori állapotokban, a nemzetiségekkel szemben alkalmazott bánásmódban, az antidemokratikus választási rendszerben és egyebekben. Mintha náluk otthon nem ugyanaz a szisztéma érvényesült volna.
Ami mondjuk Angliában, Franciaországban vagy Svájcban természetes gyakorlatnak és ősi tradíciónak számított, az Magyarországon arcpirító visszaélés volt a nyugati sajtó tálalásában – már akkor is.
Az első világháborúval kezdődő általános gyűlölködés és sovinizmus aztán véglegesítette a kedvezőtlen folyamatokat.
Folyt. köv.
