– Hány éves volt 1956-ban? 

 

– Hetedik osztályos. 

 

– És amikor letartóztatták? 

 

– Huszonhárom. 1967 októberében, de már az év elején figyeltek bennünket. A SZIM esztergagyárban dolgoztam, munka mellett pedig, estin, jogi egyetemre jártam. 

 

– Azzal vádolták – szóljon rám, ha rosszul értelmezem – hogy 1956 év végétől, 13 éves kora óta egészen 1967-ig fegyveres felkelést szervezett? 

 

– Erről szólt az első fokú ítélet. És a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsának ítélete is. Súlyosbító körülményként értékelték és külön ki is hangsúlyozták, hogy gyerekkorom óta folyamatosan szerveztem a fegyveres összeesküvést. 

 

– Nehezen tudom elképzelni, hogy egy tizenéves gyerek 1956-tól 1967-ig, az akkori titkosszolgálat, rendőrség, munkásőrség, besúgók és minden más hálózat mellett fegyveres összeesküvést szervezzen, vezessen. 

 

– Ami számított: 1956-ban itt volt, Pesterzsébeten, a házunktól nem messze a Juta-domb. Komoly fegyveres ellenállási gócpont volt. Az esztergomi tüzérek védték és lőtték a Soroksári úton délről beáramló szovjet csapatokat. Mint gyerekek, kaland és érzelmi alapon tébláboltunk körülöttük. Meg hát a családi beállítottság is olyan volt: az apámat negyvenöt utá meghurcolták. Ok nélkül, teszem hozzá. 

 

 

– Csinálni, tulajdonképpen semmit sem tudtunk. Legfeljebb álmodoztunk, néhány barátommal együtt. És volt néhány, innen-onnan összeszedett és eldugott fegyverünk. Ez lett aztán az alapja a vádemelésnek. 

 

 

– Hogy is feledhetném! Dr. Szíjjártó Károly alezredes volt az első fokú tárgyaláson a bíró. Ő faragta ezt az egész ügyet koncepciós perré, hisz mindenki tudta, és nyilván ő is, hogy 1956 végétől 1967-ig nem valósíthattam meg a fegyveres összeesküvés vezetését. Így utólag visszagondolva, persze nem csodálkozom: féltek az ötvenhatos forradalomnak még az emlékétől is. Egyszerűen nem érdekelte őket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, ők a rendszert képviselték, és a legkisebb nekik nem tetsző dolgokat is kíméletlenül megtorolták. Dr. Szíjjártó sem volt szívbajos. Nem, mint emberekről, hanem mint tárgyakról beszélt, hogy „ezek”. Heten voltunk vádlottak, és fél kézzel kiosztott hatvan évet. 

 

 

– Nem volt semmink akkorra már. 

 

– Ügyvédje? 

 

– Volt. Duplanullás. Elénk tették a listát, lehetett választani, de még azt is megmondták a vizsgálatiban a nyomozók, hogy melyiket kell választani. Dr. Sipos Miklóst választottam. Tízezer forintot kért. Tudja mennyi pénz volt az akkoriban? A család összeadta, kiizzadták, aztán mégis kaptam egyből 12 évet. Enyhén szólva sem törte magát túlzottan értem. Tartalékos tiszt volt, mikor jöttek a cseh-események, behívták, így megszabadultam tőle. Akkor egy másik ügyvédet, bizonyos Dr. Bolgár Györgyöt választottam a duplanullás listáról. Nem ingyen. Mindig eszembe jut, ahányszor Bolgár György szövegel a rádióban. Ők mindannyian, megbízható emberek voltak, és azok is maradtak, a mai napig. Ott maradtak a polcon, szépen, ahogy kell. A Solymosi család például majd’ az egész katonai ügyészséget uralta. A báty volt a Legfelsőbb Ügyészség politikai referense. Élet-halál ura. Ő mondta meg a bírónak, hogy kinek mennyi és mi jár. Miután beajánlotta Szíjjártónak a 12 évet, meg is kaptam. 

 

– Látta azóta? 

 

– Nem, hála Istennek. 

 

 

– Gondolom ő is éli a világát. Legfőbb Ügyészként, gyémántokkal ékesített kitüntetéssel vonult nyugdíjba. 

 

 

– Másodfokon egy nagyon jóindulatú bíróhoz, Dr. Nádas András ezredeshez kerültünk, aki meg is fogalmazta: az ügy nem ér annyit, mint amennyit a rendőrség, illetve az ügyészség kihozott belőle. Szerencsére Solymosi elvtárs, a Legfőbb Ügyészség szakreferense beteg lett, így nem tudott belenyúlni. Egy fiatal századost küldtek helyette. Fantasztikus dolog volt, pedig sírni kéne rajta: szinte élveztem a saját tárgyalásomat. Képzelje el: amikor elkezdte mondani a vádbeszédet és már vagy tíz perce beszélt, Dr. Nádas András hadbíró felnézett a papírjaiból és azt mondta: na akkor elkezdheti. Az ügyész porrá omlott. Dr. Nádas pedig levette a 12 év szigorított börtönt öt év szabadságvesztésre. Jogerősen. 

 

 

– Már javában töltöttük a büntetést, amikor két hónap múlva kaptunk egy papírt arról, hogy megsemmisítették az ítéletet, és újra tárgyalja a Legfelsőbb Bíróság Elnöki Tanácsa. 

 

– Ma úgy gondolom: a Csehszlovák események miatt, a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa rajtunk verte el a port, holott tudomásunk sem volt róla. Példát akartak statuálni, bár nem tudom, hogy ki előtt, mert zárt ajtók mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott mindvégig a per. 

 

 

– Dr. Máttyás Miklóst, nem kell bemutatni: vérbíró volt ötvenhat után, miként Biszkuné Tóth Matild is. Ilyenekből állt össze a társaság. Gyakorlatilag két nap alatt újra letárgyalták az ügyet, s a korábbi jogerős öt évi szabadságvesztést tíz év szigorított börtönre emelték. 

 

– Börtönélmények? 

 

– Élmények a börtönben? Ugyan már! A Kozma utcai gyűjtőben voltam végig. A politikaiak ott voltak akkor. Örültünk, hogy dolgozhattunk. Az asztalosműhelyben 2 forint 70 filléres órabérrel kezdtem és 4 forint 70 fillérrel szabadultam. Miután levonták az 530 forint rabtartást, 100 forintért lehetett havonta vásárolni, de benne voltak a tisztasági szerek is. A cigaretta volt a valuta. Nem dohányoztam, mégis vettem, hogy tudjak csereberélni. Rádiónk is volt titokban, kis diódával, vaságyra akasztott dróttal, fülhallgatóval, Budapestet lehetett hallgatni rajta. A pénzt amit kerestem, a feleségemnek küldtem. De nem sokáig bírta a gyűrődést, elvált tőlem. A nagyanyámé volt a ház, amiben laktunk, ám ahhoz, hogy kijelentkezzen fizetnünk kellett. Katasztrofális volt, de megkönnyebbültem. Gondolom ő is. Az idő múlott a legnehezebben. A dolog érdekessége, hogy mégsem ültem le mind a tíz évet. Édesanyám kegyelemért folyamodott, az Elnöki Tanács pedig 60 hónap után, 1973. július 30-án kegyelmet adott, a büntetés hátralévő részének a végrehajtását pedig öt évre felfüggesztette. 

 

– Öt év után áldott a szabadság… 

 

– Tudja Ön is nagyon jól, hogy a politikaiaknál a szabadulással nem ért véget a büntetés. Ment utánuk a papír mindenféle szinten. Először kertészeti segédmunkásként helyezkedtem el, a Rozmaring téeszben, aztán átjöttem a csepeli Duna téeszbe. Akkor már kertész-technikus voltam, de raktárvezető lettem. A növényvédő mérnök, nem tudta, hogy priuszom van. Egy hónap múlva azonban megérkezett az okmány, és újra segédmunkás státuszban találtam magam. A munkahelyemen végig megfigyelés alatt voltam. Befogtam a számat, mert tudtam, hogy ha hangosabban szólok, visszavisznek leülni a felfüggesztett éveket. Két év múlva újra megnősültem. A családnak éltem. A lányom tanítóképzőre jár, a fiam pedig vállalkozó. Felettem pedig elszállt az idő. A szocializmusban a börtönbüntetés előtti munkaviszonyomat egyszerűen törölték. A börtönéveket sem számították be a nyugdíjalapba. 

 

– Gondolom, nagyon várta a rendszerváltást? 

 

– Reméltem. Titkon. 1990-ben, amikor már éreztem, hogy itt valami történik, rögtön kértem a rehabilitációmat. A Legfelsőbb Bíróság 1991. március 8-án kimondta, idézem: „Kétségtelen tehát, hogy az a tevékenysége, amelyet bűncselekményként értékeltek, és amely miatt elítélték, az 1956-os népfelkelés eseményeivel szorosan összefügg. Elítélése ez által az 1989. évi XXXVI. Törvény 3.§-ának rendelkezése alá esik. A Legfelsőbb Bíróság ezért a vele szemben hozott ítélkezéseket és törvényességi határozatot semmisnek nyilvánította.” 

 

 

– A semmisségi határozat annak is tekinthető. Megszűnt a priusz, és a kárpótlás révén egy bizonyos összeghez is hozzájutottam. Felemás dolog volt, mert igazában nem vágytam ilyen kárpótlásra. 

 

 

– 730 ezer forint értékű kárpótlási jegyet. Először azt hittem, hogy a jegyekért cserébe egy az egyben megkapom, azt az összeget, amit rájuk írtak. Az első pillanatban odaadtam volna valamennyit. De tíz meg húsz százalékot ígértek érte. Nem adtam. Aztán azt mondták: le lehet vásárolni. A feleségemmel úgy gondoltuk: veszünk rajta egy kis földet öregségünkre, elvégre a kertészkedéshez értek. Csalódnom kellett: hiába dolgoztam annyi évig a Duna téeszben, nem juthattam földhöz, mert Pesten laktam. Kárpótlási jeggyel ugyanis csak a helybéliek meg a korábbi földtulajdonosok licitálhattak. Másutt is próbáltam legalább egy hektárnyi földet magam alá gyűrni, de mindenhonnan elhajtottak. A vége az lett, hogy a kárpótlási jegyekért kénytelen voltam részvényeket vásárolni. Odaálltam a bankok elé, éjszakákat, heteket és vártam, hogy rám kerüljön a sor. 

 

 

– Honnan értettem volna hozzá? A kárpótlási jegyet, több száz társamhoz hasonlóan, a börtönévekért és az igazságtalan meghurcolásért kaptam. Súgóm nem volt, hogy üzérkedhessek vele. De hát ott volt az a sok kárpótlási jegy, minek ültem volna rajta? Valamire gyorsan el kellett költeni, nehogy a nyakamon maradjon, mielőtt teljesen elértéktelenedik. Így kerültek a kezembe a Tiszavasvári Alkaloida Vegyészeti Gyár részvényei. 

 

– Mire számított, amikor megvette? 

 

– Amire mindenki más: hasznot reméltem, ha nem is sokat, de évről évre biztos osztalékot. Utána érdeklődtem, s mindenütt azt mondták: a bolsevik-éra alatt is kiválóan működött, ez egy jó befektetés. Ilyeneket olvastam felőle, idézem: itt fejlesztették ki a világ, máig is legnagyobb volumenű, környezetbarát gyomirtó szerének (glizofát) a gyártását. Magyarország öt legnagyobb gyógyszergyárának egyike. Világviszonylatban is jelentős szabadalma képezi jelenleg is a morfin ipari előállításának alapjait. A morfin, valamint a morfin- és kodein-származékok, illetve a pszichotróp vegyületek kizárólagos gyártója Magyarországon és egyike annak a néhány vállalatnak, amely a világon ilyen anyagok gyártásával foglalkozik. A világ orvosi célra történő morfin-gyártásának kb. 10 %-át, Európa morfin előállításának körülbelül a 30 %-át adja. A szükséges nyersanyag biztosítása céljából a vállalat szerződéses alapon termeltet mákot az országban, felvásárlási garanciát vállal, valamint vetőmaggal, szaktanácsadással, kidolgozott termesztéstechnológiával látja el a máktermesztőket. Folytassam? 

 

 

– A gyár szerves és szintetikus gyógyszerhatóanyagok és intermedierek előállításában is jeleskedik. Termelése néhány termék esetében több száz tonnás nagyságrendű. A '60-as évektől gyártja a klorokvint, amely a maláriaellenes gyógyszerek hatóanyaga. Ezen kívül a fenobarbitál és a fenobarbitál-nátrium készül jelentősebb mennyiségben, ezek a nyugtatók alapanyagai. Az utóbbi néhány évben az előzőeknél jóval bonyolultabb és nagyobb értékű gyógyszerhatóanyagok (mexiletin, buspiron, stb.) gyártása is elkezdődött. A gyár széles termékskálán állít elő gyógyszereket. Több száz gyártásra ill. értékesítésre vonatkozó licencszerződést kötött a legnagyobb nemzetközi gyógyszergyártó cégekkel. Jelenleg is számos ilyen szerződése van életben, melyek lehetővé teszik, hogy világszerte alkalmazott készítmények helyi gyártásával, saját márkanevek kialakításával elégíthessék ki a piac igényeit. Gyógyszerkészítményeket és gyógyszerhatóanyagokat is gyárt és értékesít. Már pedig, amíg beteg ember lesz, addig gyógyszer is kell, egy ilyen gyár, akárcsak a temetkezési vállalat, sohasem mehet tönkre. És ha csak a fele igaz annak, amit mindenfelé leírtak, akkor az én részvényeim holtomiglan holtámig pénzt hoznak. 

 

– Mi volt akkor a baj? 

 

– Kezdődött a rablóprivatizációval. A Horn-kormány idején, az 1996-ra betervezett Alkaloida-privatizáció vételi árának lenyomása érdekében, először megszüntették a növényvédőszer-gyártó üzletágat, amivel egy több évtizedes ipari kultúrát számoltak fel. Majd eladták a mindig sikeres glizofát üzletágat, az amerikai konkurenciának, az Alkaloida legjelentősebb vetélytársának, a Monsanto cégnek. Aztán gyárat is bagóért átjátszották. Úgy tudom, hogy privatizáció közvetítő motorja, az a Jernei Ádám volt, aki Horn Gyulának a felkérésére, 1996-tól részt vett a magyar kormány modernizálási törekvéseit segítő, Magyarország 2000 elnevezésű rendezvény szervezőbizottságában. Mint kiderült: e modernizálás részét képezte a tiszavasvári gyár privatizálása is. Csakhogy ő a vevő, az ICN elnöki és vezérigazgatói tisztét is betöltötte. Kéz kezet mosott. Az újságok szerint a 4,86 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkező Alkaloida, amely az előző években 70-90 millió dollár árbevételt ért el és 60-80 országba exportált rendszeresen, mindössze 11 millió dollárért kelt el, és az sem biztos, hogy ezt az összeget ki is fizették. Hogy aztán hogyan osztoztak, az Állami Vagyonügynökség, meg az MSZP korifeusaival, azt csak ők tudják. 

 

 

– Én is ezt hittem, hogy egy ilyen világcég csak növelheti a részvények értékét. Az újságok is ezt írták: az ICN vállalatcsoportba történő integrálódása révén a nagy hagyományú tiszavasvári gyár kutatási, termelési és értékesítési tapasztalatait, alkalmazottainak szakértelmét, szellemi alkotó kapacitását egyesíti az amerikai befektetők tőkeerejével, fejlesztési és globális piacgazdasági felkészültségével, multinacionális szervezetének intézményes lehetőségeivel. Aztán egyik napról a másikra a nagy ICN is kimutatta a foga fehérjét. Sosem foglalkoztam Marx és Engels irományaival, de ha eddig nem tudtam volna, akkor most kiderült mennyire igazuk volt abban, hogy a nagytőke mohó, falánk és gátlástalan: mindent és mindenkit le- és eltapos, feneketlen bendője elnyeli a kishalat. 

 

 

– Így utólag miért tenném? Az ICN Magyarország hivatalosan is végleg eltűnt a magyar tőzsdéről, és a magyar hatóságok, szervek ellenőrzési hatásköréből. Szabad lett a gazda. Az ÁPV Rt. részvényeinek megszerzését követően a magamfajta kishalak következtek. Magyarországra ejtőernyőztek egy elnök-vezérigazgatót, Petar Milankovicot. Új seprő jól söpör, mondják. És söpört is derekasan. Ontotta a milliárdos hiányokat a tiszavasvári gyár, mert a pénzt átszivattyúzták, az Isten tudja csak hová. Az áldatlan helyzetet, híven tükrözik a Figyelő adatai. A mértékadó gazdasági szaklap szerint 1999-ben, 5,194 milliárd forintos veszteséget sikerült felhalmozni, miközben az árbevétel több mint 50 százalékkal, 14 milliárdról, 6,879 milliárd forintra zuhant. Az új évezred elején kaptam tőlük egy levelet, hogy megvásárolnák a részvényeimet. 150 forintot ígértek az ezer forintos részvények darabjáért. Nem adtam, mondván: nem bolondultam meg. Ezután következett a nagy figura. 2001 tavaszán 7,13 milliárd forintról leszállították az alaptőkét 21,3 millió (!) forintra. Ezzel egy időben a korábban az OTC-piacon még névérték fölött is előforduló részvények ezer forintos névértékét felülbélyegzéssel 3, azaz három forintra csökkentették. Aztán újra felemelték az alaptőkét, és új részvényeket bocsátottak ki: ezer régi ért egyet, 3000 forintot. 

 

– Mint részvényes, Ön is szavazott, nemde? 

 

– Szavazott a mennykő! Levelet írtam nekik. Tudtam, hogy újabb trükk következik, megint jól fognak járni valakik, de már nem kívántam benne részt venni. Inkább megírtam nekik, hogy mi a véleményem az egész részvényhistóriáról. Felolvassam? 

 

 

– Tisztelt igazgatóság! A 2001. június 6-án kelt, de június 15-én kézhez vett hozzájárulás közgyűlési határozatokhoz tárgyban, hozzám, mint A-sorozatú részvénytulajdonosnak küldött levelükre a válaszom: kifejezetten tiltakozom a hozzájárulásomat igénylő mindkét előterjesztés ellen, együttesen és külön-külön is. Félre téve az üzleti életben ismeretlen érzelmeket, nem hiszem, hogy érdekeink a felkínált lehetőségekben nyomokban is találkoznának. Miközben a sajtón keresztül (például a 168 óra műsor) közvetített úgynevezett objektív okok miatt a részvényem értéke elérte az egyenkénti három forint névértéket, arra kérnek, hogy járuljak hozzá, egyenként 3000 forint névértékű részvény kibocsátásához. Önök a különbséget már meg is finanszírozták akkor, amikor az 1000 forint névértékű részvényt három forintra vitték le. És most ehhez utólagos hozzájárulásomat kérnék. Azonban az új 3000 forintos részvény kibocsátásával nyert tetemes összeg sem változtat az úgynevezett objektív okokon, részemről teljesen közömbös, hogy a ma 3 forintot érő A-sorozatú részvényem helyett, egy holnap 3 forintot érő É-sorozatú törzsrészvénnyel rendelkezem-e. Nem lelkesítheti a 3 forint névértékű dolgozói részvénytulajdonosokat az sem, hogy holnaptól értékesíthetik a semmit a szabad részvénypiacon, korlátozás nélkül. 

 

 

– Eszükbe sem jutott. 

 

– Mihez kezd a három forintos részvényeivel? 

 

– Bekeretezem, és kirakom a falra, hogy az unokáim is lássák: micsoda gazember módon fosztották ki annakidején az országot és a kárpótoltakat. 

 

– Beletörődött? 

 

– Az elmúlt héten, újra kaptam meghívót a közgyűlésre, de nem mentem el. A majdnem teljes amerikai tulajdonban lévő tiszavasvári gyár 700 milliós nyereséget mutatott ki. De azt is bejelentették, hogy ez a nyereség virtuális nyereség, nem jelenik meg pénzben, és ezért nem fizetnek osztalékot sem. A 3 forintos részvényeiket átváltó 3000 forintos részvényeseknek sem. Ők persze, és én is így vagyok vele, azóta sem értik miért virtuális egy nyereség, és mitől virtuális egyáltalán. 

 

– Most? 

 

– Lényegében ennyi a történetem, s nem több. Elszállt az illúzió, lehullott a lepel, nem csak a részvényekről, az amerikai álomról és a privatizációról, hanem a rendszerváltásról is. Szomorúságos pillanat volt, amikor a részvényt vásárlására várók sorában, egy olyan asszonnyal találkoztam, aki több mint tíz esztendőt töltött Oroszország börtöneiben. Megnyomorították, megalázták, és kifosztották. Hozzá képest én még jól jártam. Mondtam is neki: ki gondolta volna, hogy a sors összehoz bennünket, mint részvényeseket? 

 

– Azért van ebben humor is, még ha fekete, akkor is. 

 

 

– Nem kevés. Azon amin átment az ember, nem ezt várta volna. Nem a haszonért, eszembe sem jutott, hanem lelkiismeretért. Mert hát mi előnyöm lett volna 1967-ben? Egy szép illúzió volt az egész: hogy valaha bekövetkezzen valami változás. Ami aztán be is következett 1990-ben. Mégsem volt hiába való. De nagyon savanyú erre most visszagondolni. Mert mi valósult meg abból, amiért hosszú éveken át szenvedtünk? És vajon a többiek, hogy élik meg ezt, ennyi évvel a  rendszerváltás után? Szomorúságos állapot... 

 

– Megbocsát? 

 

– Nem lehet megbocsátani azt a sok könnyet, azt a sok szenvedést, azt a sok megaláztatást. 

 

 

– Higgye el: nincs bocsánat. Soha, de soha!