Drága Fecó!  Gyászoló Család!  Gyászoló Gyülekezet!

Az embernek előjönnek a személyes emlékei. Gimnazista gyerek voltam, farmernadrág-farmerdzseki, amikor a Budai Ifjúsági Parkban ott voltam az ő orgonája mögött, amikor Bernsteinnek a Nice, illetve  Keith Emerson átiratában az America-ját játszotta.

Sokszor eljött hozzám és sokszor kért valamit. De Fecó soha nem kért magának.

Tudta, hogy melyik zenész társa van egzisztenciálisan nehéz helyzetben, és őneki kért segítséget! Tudta, hogy melyik zenész társa van lelkileg nehéz helyzetben, és kért neki valami elismerést. A Korál koncertek támogatását is úgy kellett szinte rátukmálnunk. Magának sose kért. Másnak sokszor. Sose felejtem el, amikor mondtam neki: Művész úr, gratulálok a Kossuth-díjhoz! Nem volt benne semmi hiúság. Nem volt benne semmi álszerénység. Gyermeki, tiszta öröm volt benne. Sok embernek gratuláltam, sok embernél láttam az álszerénységet, sok embernél látom a triumfálást, Fecónál csak gyermeki öröm volt. Az egyik utolsó találkozásunk egy baráti családnál volt, évről-évre disznóvágáson. Mi tagadás, egy-pár pohár pálinka már volt bennünk, a zenekar játszott, - mit is játszott volna: Korált – és énekeltünk. Fecó fiának mondtam: gyere, énekeljünk egyet, vegyük fel és küldjük el apádnak. Perceken belül hívott, a meghatott büszke apa volt, ahogy a fia az ő számát énekelte.

De a személyes emlékeken túl, - mert mindannyiunknak sok-sok személyes emléke van – ő emléket és nyomot hagyott az egész nemzetben. Mert Fecó a szónak a nagybetűs értelmében Művész volt. A művészet, amennyiben művészet, mindig van benne valamilyen szakrális mozzanat. Lehet, hogy keresi az Istent, lehet, hogy perlekedik az Istennel, sőt még az Isten hiányának a fájdalma is lehet, de a művészet, amennyiben művészet, mindig van benne valami szakrális mozzanat. És fordítva is igaz, attól, hogy valami liturgikus zene és egy kántor játssza a templomban, attól még nem lesz szakrális, attól még nem lesz transzcendenciára irányuló, a Szent Cecília Társulat nem feltétlenül szakrális.

Balázs Fecó ihletett művei, mivel az egzisztenciájának a szívéből indult és az emberi egzisztencia szívébe talált, a Voltaképpenire irányult, ezért Művészet.

A matematika azt tanítja, hogy a részek összessége egyenlő az egésszel. Filozófiailag ez már nem egészen van így, mert a részeknek az egymáshoz való relációja már egy bizonyos többletet jelent az egészhez képest. És a művészetben és az élet számtalan területén végképp nem igaz az, hogy a részek összessége egyenlő az egésszel. Barátaimat látom itt a Fradiból, és direkt nem akarok zenei hasonlatot mondani. A világ legjobb focistáit megvásárolták az amerikai Cozmosba, egy futball csapatba összerakták a világ legdrágább és talán legjobb játékosait. És az egészből nem jött ki semmi. Mert ez volt az, amikor a részek többek voltak, mint maga az egész. Balázs Fecó esetében más a helyzet. Horváth Attilának a – nem szövegei, hanem - költeményei és Balázs Fecónak a zenéje esetében az egész több mint a részek összessége. Olyan érték, ami valóban maradandó.  Nekünk egyenként a szívünkben és a nemzetnek az emlékezetében.

Az igazság az, hogy

Fecó nem csak alkatilag volt sokkal líraibb, mint a körülötte lévő rockervilág, hanem zenei műveltégét, alkati és zenei beállítottságát tekintve is.

Itt engedjenek meg egy talán meglepő, de általam teológusként is vállalt hasonlatot. Nomen est omen, mondja a népi bölcsesség. A névből következhet valami. Az Egyház azt tanítja, hogy a védőszentek, akikről a nevünket kaptuk, egy sajátos életpéldát jelentenek számunkra. Én azt állítom, hogy

Assisi Szent Ferencnek a lelkisége nagyon közel állt Fecónak, Balázs Ferencnek a lelkiségéhez.

Assisi Szent Ferencet a szülei lovagnak, katonának szánták. Assisi polgárai azt várták volna, hogy Szent Ferenc páncélba, pajzzsal, karddal vezesse rohamra Assisi népét. Még a saját püspöke is azt szerette volna, hogy lovag legyen, de Szent Ferenc nem volt katona alkat. Nem volt lovag alkat.  Az ő lelkisége az volt, hogy mezítláb, csuhában a mezőn menjen és prédikáljon a madaraknak. Fecót megihlette a rock, megihlette a kemény rock, megihlette a rockerség, de ő lelkiekben mindig egy szelíd lírai alkat maradt. A Szent Ferenc hasonlatot folytatva, önként adódik az a hasonlat, amikor Szent Ferenc felépíti San Damianonak  a templomát,  ahogy Fecó is küldetést kapott arra, hogy a sitkei templomot újjáépítse. Szó szerint idézem Önöknek Celanoi Tamást, Assisi Szent Ferenc életrajzát: San Damiano temploma romokban hever. Krisztus megszólította Szent Ferencet: „Néven szólítottalak Ferenc, menj és állítsd helyre hajlékomat, mert mint látod, romokban hever." Szent Ferenc küldetése nem csak San Damiano templomának az építészeti újjáépítésére vonatkozott, hanem magának az Egyháznak az újjáépítésére.

Fecónak a küldetése sem pusztán arra vonatkozott, hogy egy romos templomot felújítson építészeti értelemben, hanem akik Sitkére mentek évről-évre, ott a szíveket építette újjá.

És az utolsó párhuzam Szent Ferenccel Celanoi Tamásnak Szent Ferenc második életrajzából: „Az édes dallamokat, melyek bensejében törtek fel, az isteni susogás neszét öntötte dalba. S amint tulajdon szememmel láttam, vett egy darab fát, a bal karjára fektette, jobb kezével pedig egy fonállal meghajlított ágat szorított, s azt, mint a hegedűnél szokás, ide-oda vonogatta a fán. És a kifejező mozdulatokhoz énekelt az Úrról. Ez okozta, hogy a mindennapi alacsonyabb rendű dolgokról megfeledkezvén, a Mennyországba ragadtatott." Fecónál is megvolt az ihlet, az inspiráció, a sugallat.

Mindannyiunknak a célja az üdvösség, Isten színelátása. A Szentírás nagyon szűkszavú, hogy milyen is lesz az üdvösség. Annyit ír a Szentírás, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, értelem föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Két hasonlatot használ a Szentírás.  A lakoma képét, ahogy Pilinszky mondja: ahol nincs első és utolsó vendég, amikor asztalhoz ülünk, és a másik kép a Liturgia Aeterna, a mennyei zene, a mennyei kórus. Ebben a kórusban, ebben a mennyei zenében, a végső beteljesedésben, ebben az istendicsőítésben ott van Assisi Szent Ferenc a két fával. Ott van Fecó mestere, Bach az orgonával. És azt gondolom, hogy nekünk szabad hallanunk ebben a kórusban az ő hangját is. És egy Fecós – immár tökéletes – akkordot!