„Csakhogy már trükköznek”. Ekkorára nőtt volna a tudásvágy nagy hirtelen, hogy már trükközni kell? Vagy más okok játszanak közre? Példánk a magyar társadalom, gazdaság rákfenéje, „a hiány”? Nyilván ez is, az is. Hosszú út vezetett idáig, még az általános tankötelezettség kezdetétől számítva is.

A tudás mindig is hatalmat jelentett, még ha maga a tudós olykor rabszolga, vagy szegény ördög maradt is. Aki a tudás birtokába akart kerülni, vagy fizetett érte, vagy súlyos áldozatot vállalt. Mindazáltal hiány nem létezett, legfeljebb messze földre kellett vándorolni érte, vagy tudós embereket hozatni messziről. Az iskolák száma pedig az igényekkel lépést tartva növekedett, később már specializálódott és a XIX. század vége felé az oktatásnak már annyi intézménye volt, hogy kezdett kialakulni a minőségi sorrend is. Az igényekhez képest még mindig nem volt iskolahiány.

Persze az általános népoktatásra ez nem vonatkozott. Annak elsődleges célja akkor az analfabétizmus felszámolása és a rendszeres iskoláztatásra szoktatás volt. Ez a folyamat is hosszú ideig tartott, még a két világháború között is csak egy kisebbség járta ki a „hat elemit”, az elemi iskola akkori hat osztályát, a falusi lakosság egy része fontosabbnak tartotta a gyerekek befogását a gazdasági munkába, mint a tanulást. Így megrekedt a „két-három osztály” végzettségnél a gyerekek zöme.

A „négy polgári”, illetve a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályának elvégzése már jó eredménynek számított, és sok helyen elég volt a gyakorlati életben, még alacsonyabb adminisztratív munka elvégzésére is. És persze egy szakma továbbtanulására.

Kérdés, hogy az igények voltak-e kisebbek, vagy a mai nyolc általános nem ér annyit, mint a régi „négy közép”? Valószínűleg a régi „négy közép” volt az értékesebb és a „nyolc általános” egyben devalválta az egész életre szóló építkezéshez szükséges alapot. A mai négy közép, amely érettségivel zárul, egészen biztosan nem ér annyit, mint a régi nyolc közép. Pedig ma összehasonlíthatatlanul több alkalom nyílik helyben, lakhely és lakcímváltozás nélkül a tudás megszerzésére, mint akár csak hatvan évvel ezelőtt, amikor a „hiánybetegség” fertőzni kezdett.

A régi értelmiség és a néhai középosztály maradéka akkor kezdte érzékelni, hogy az általa megszokotthoz és igényeihez képest a színvonal csökken és nem egyenletes. Hogy léteznek, létezhetnek színvonalasabb és gyengébb általános és középiskolák, felkészültebb pedagógusok, jobb módszerek és magatartási követelmények. Az sem volt titok, hogy a párt-elit iparkodott saját gyermekeit, egyben utánpótlását valamilyen módon elitképzésre fogni és létezett tehetségkutatás is, a janicsárképzés ősi szabályai szerint.

Ezzel az akkori politikai rendszer valójában maga ismerte el, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek. Ugyanakkor az oktatáspolitikusok is felfigyeltek erre a jelenségre és elszántan hirdetni kezdték, hogy minden gyerekre, különbségtétel nélkül ugyanaz a tananyag és ugyanaz a színvonal kötelező. Csakhogy ez a gyakorlatban nem a színvonalat emelte, hanem lefelé nivellált, a gyengébbek szintjére.

Erre az időpontra keltezhető a szülői igények és az oktatáspolitika közötti harc, amely a mai napig sem ért véget, sőt, mára a lakcím-trükközésbe torkollott.

Míg a középiskoláknál legalább hallgatólagosan eltűrtek minimális eltérést felfelé, az általában alacsonyabb egyen-színvonaltól, az általános iskolákban kíméletlenül érvényesíteni szerették volna az egyen-színvonalat, tekintet nélkül a különbségekre. Nem számított – a mai napig sem nagyon számít, - hogy a tanuló fiú-e vagy lány, hogy a szülő művelt értelmiségi-e, jó anyagi helyzetben lévő városi vagy falusi középkáder, vagy munkásszállóra kényszerült kétlaki segédmunkás, tanyai agrárproletár-e? A gyerek pedig fegyelmezett, vagy összeférhetetlen, túlmozgásos. Kivételt csak a gyépések képezhettek.

A lefelé nivellálás ellen egyes pedagógusrétegek is burkolt, szívós harcot folytattak, szülői támogatással, de ha valahol kialakult egy-egy színvonalas ének-zenei, matek, nyelve „gyakorló” oktatás, akkor valamilyen ürüggyel előbb-utóbb lecsapott rá a felsőbb egyenlősdi-hívők haragja, olykor éber újságcikkek formájában is. Évtizedeken át folyt a macska-egér harc, még a nyolcvanas évek második felében is lehetett a Népszabadságban az elitkísérletek elleni harcra hívó riportot olvasni.

Akkor azonban odáig még nem fajult a helyzet, hogy a szülők lakcím-trükközésre kényszerüljenek. Néhány látszatintézkedéssel átmenetileg lerombolták egy-egy ilyen iskola nimbuszát, aztán újraindult a kristályosodás.

Az igazsághoz tartozik, hogy a pártállami időben nem volt igazi jelentősége a társadalom nagy többségének felfogásában, tudásának. Tessék-lássék felületes ismeretekkel, papírral igazolt végzettséggel nagyon jól lehetett boldogulni. A szülők elsöprő többségét cseppet sem érdekelte, hogy gyereke milyen színvonalú oktatást kap. A magasabb igényeket kielégítették a nagyobb városokban és a fővárosban fellelhető színvonalasabb általános iskolák, nem volt szükség lakcím-trükközésre. Ha egy szülő igazán akarta, gyereke színvonalasabb iskolába járjon, kis utánjárással el tudta intézni. Ezt még kiegészítették a sokáig szintén üldözött „különórák”.

Az időközben milliósra növekedett értelmiségi réteg cdsak a rendszerváltás után szembesült a valódi, magasabb színvonalú tudás megszerzésének kényszerével. Ez mostanra versenyfutássá erősödött. A színvonalas iskolák száma pedig ma is korlátozott. Az okok felsorolására itt most nincs mód. Ha ehhez hozzávesszük az oktatáson belüli rasszizmus vádját, érthető, hogy a lakcím-trükközés mára a többi lakcím-trükközések speciális fajtájává dagadt.

A különbség annyi, hogy míg a pártállamban az oktatáspolitika erőszakkal nyomta el a színvonaligényeket, most az oktatási biztos szerint csak az iskolák színvonalának emelése lehet a lakcím-trükközés ellenszere.