Húszmillióig lehet kérni az árfolyamrögzítést

Zöld utat kapott az árfolyamrögzítés új szabályairól szóló törvény. A parlament 319 igen kíséretében, 9 tartózkodás kíséretében fogadta el. Utóbbiak voltak: Veres János (MSZP), Baracskai József, Ficsor Ádám, Kolber István, Oláh Lajos, Szűcs Erika, Vadai Ágnes, Varju László, Vitányi Iván (független).

Az Országgyűlés a kormány és a Magyar Bankszövetség között 2011. december 15-én megkötött megállapodása alapján módosította a devizakölcsönök törlesztési árfolyamának rögzítésére (árfolyamgátra) vonatkozó szabályokat. Az árfolyamrögzítés célja, hogy az egyes devizák jelentős árfolyam-ingadozási hatását tompítsa, és ezzel a devizakölcsönnel rendelkezők helyzetét kiszámíthatóbbá tegye. „Így az egyes devizák árfolyam-ingadozása nem lesz hatással a jelentősen csökkentett havi törlesztő-részletekre, a devizakölcsönnel rendelkezők pénzügyi helyzete kiszámíthatóbb lesz”.

A törvénymódosítással minden olyan jelzálogalapú devizahiteles számára megnyílt a lehetőség arra, hogy belépjen az árfolyamgát rendszerbe, akinek nincs 90 napon túli késedelmes tartozása, forintban törleszt, kölcsönének fedezete (a lízingszerződésnél az érintett eszköz) Magyarországon bejegyzett ingatlan, az eredeti hitel (lízing) nem volt több 20 millió forintnál, nem áll fizetéskönnyítő program hatálya alatt (a futamidő-hosszabbítás nem számít e szempontból annak), illetve a kérelem benyújtásáig lezárja. Akik a fizetéskönnyítő megoldások közül tavaly kértek árfolyamrögzítést a bankok azok számára is az új feltételeket fogják alkalmazni. (Tavaly jóval kedvezőtlenebb feltételek mellett lehetett árfolyamrögzítést kérni. Akkor – egyebek mellett – a piaci és rögzített árfolyam különbözete teljes egészében a gyűjtőszámlára került, míg jelenleg csak a tőkerész.)

Azok, akik belépnek az árfolyamgát rendszerbe a rögzítés ideje alatt a svájci frank alapú hiteleknél 180-270, az euróalapú hiteleknél 250-340, a jenalapúnál 2,5-3,3 forit közötti árfolyamnál a sávhatár alsó szintjén kell törleszteni. A rögzített árszinten számolt és a tényleges (piaci) árfolyamon kalkulált havi részlet különbözetét két számlára teszik: egyikre a tőkerészt, a másikra a kamatot. Előbbi kedvezményesen, a 3 hónapos budapesti bankközi kamatláb (BUBOR) szerint (ennek mértéke 7,3 százalék körül van jelenleg) kamatozik, utóbbit az állam és a bankok átvállalják a hitelesektől. Ha a devizapiacokon olyan helyzet alakulna ki, hogy a forint a meghatározott sáv a felső határa fölé gyengül, akkor a teljes ebből eredő hitelteher növekményt az állam átvállalja. A bankok sem a forintra váltással, sem a követelés negyedének elengedésével összefüggésben nem számíthatnak fel díjat, költséget.

Az árfolyamrögzítés kiterjesztéséről szóló jogszabály 2012. április 1-jétől lép hatályba. A deviza alapú jelzáloghitel-adósok, valamint a deviza alapú lízingszerződéssel rendelkezők 2012 végéig kezdeményezhetik az árfolyamvédelmi-rendszerbe való belépést. A kérelmek elbírálására a pénzintézeteknek 60 napja lesz, azaz a hitelkeret-szerződést ennyi idő alatt kell megkötni, az első rögzített árfolyamon történő törlesztésre pedig a tartozáselismerő nyilatkozat átadásától számított második törlesztési esedékességi nap lesz. Az árfolyamrögzítés az árfolyam-különbözetből eredő tartozások jóváírását 60 hónapig, de legfeljebb 2017. június 30-ig biztosítja. A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy három év elteltével az ügyfél kezdeményezze az árfolyamrögzítés megszüntetését. Ha valakinek előbb jár le a hitele, ott az árfolyamrögzítés vége a hitel lejáratával egyezik meg.

Az árfolyamrögzítés lejártát követően a hitelesnek az eredeti és a gyűjtőszámlán felhalmozódott forinthitelt együtt kell törlesztenie. A deviza alapú hitelt az akkor aktuális árfolyam mellett.

Jelentés: miért nem védték meg az embereket?

Jóval nagyobb vihar kísérte alkotása folyamán a 2002–2010. közötti lakossági deviza-eladósodás okainak feltárásáról, valamint az esetleges kormányzati felelősség vizsgálatáról szóló jelentés elfogadásáról szóló országgyűlési határozati javaslatot. Végül  218 igen, 42 nem, 64 tartózkodás kíséretében elfogadta a T. Ház. Ellene voksoltak a szocialisták, és Gyurcsánnyal tartó függetlenek. Tartózkodott az LMP és a Jobbik, bár utóbbiak padsorából. meglepetésre  Z. Kárpát Dániel az MSZP-vel karöltve nemmel, Kepli Lajos pedig a kormánypártokhoz csatlakozva igennel voksolt.

A bizottságnak választ kellett keresnie fontos alapkérdésekre: az elmúlt 8 év kormányai miért nem tettek lépéseket a hiteleseknek a megvédése érdekében, miért nem védték meg a bankároktól és a bankoktól az embereket, hogyan fordulhatott elő, hogy egyoldalú szerződésmódosításokkal tették tönkre hiteleseket, és mindezért kit milyen politikai személyes, polgári jogi, munkajogi, esetleg büntetőjogi felelősség terhel.

A jelentés megállapította: a magyar kormányok 2002 és 2008 év között gyakorlatilag teljes mértékben negligálták a lakosság deviza-alapú eladósodásának kockázatát. A lakástámogatási rendszer változásai széles körben tették vállalhatatlanná a forintalapú lakásfinanszírozást, és serkentették ezzel a devizahitelek keresletét. Fontos bázisa és kiindulópontja volt a lakossági lakáscélú devizahitelezés elterjedésének, hogy 2003 és 2004 fordulóján az akkor regnáló szocialista kormány megszüntette a lakástámogatásra vonatkozó kamattámogatást. A kamattámogatás nélküli hitelek a 16 százalékos kamat mellett a lakosság számára nem voltak vonzóak. 2004-ben a miniszterelnök is arra bíztatott,  hogy viszonylag közel van az euró bevezetése. Ez a fajta pályaív, ez a fajta gazdasági vízió, amelynek a megalapozottságát a gazdasági teljesítmény nem igazolta, és a széteső gazdasági irányítás meg kifejezetten gátolta, tévedésbe ejtette a hitelt igénylő lakosságot. A családok százai, ezrei indultak el az egyébként magas kockázatú, ám alacsonyabb kamatozású devizahitelek irányába, amelynek a mértéke 2008. december 31-én már 6552 milliárd forint volt, amely az összes lakossági hitel 68,5 százalékát tette ki. A bankok előszeretettel kínálták, a magas kockázatra azonban nem igazán hívták fel a figyelmet. Ma már vita nélkül és keserűen megállapíthatjuk, hogy az euró elérésének 2004-ben felvázolt időpontja illúzió volt, és nem volt semmilyen gazdasági megalapozottsága. Az akkori kormány és a pénzügyminiszterek is, de Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is pontosan tudta, tudhatta azt, hogy mekkora kockázattal jár a költségvetésre a későbbiekben a lakosság egyre gyorsuló ütemű eladósodása. A 2006-os költségvetési „félfordulatot” követően is cinizmussal határos vaksággal szemlélték, a jogszabályi környezet módosításának lehetősége fel sem merült, de még a veszélyekre figyelmeztető kommunikáció szintjén sem óvta a kormány a mind kockázatosabb körülményektől a lakosságot. Az országot ebben az időszakban azonban nem a gazdasági célszerűség irányította, hanem az a hamis és bűnös kormányzati logika, hogy a hatalmat mindenáron meg kell tartani.

A bizottság szerint a vizsgált időszakban Magyar Nemzeti Bankot is mulasztás terheli. Lépéseket kellett volna kezdeményeznie kormányzati szinten, és a hitelintézetek felé, részben korlátozó, másrészt kockázatfeltáró és megosztó tartalmú intézkedések mentén. Ez a mozgástere a passzív oldali monetáris szabályozás keretei közé szorult, és a kamatpolitikának az árfolyam befolyásolásán keresztül kifejtett hatása vált az inflációs folyamatokat leginkább befolyásoló tényezővé. A monetáris politika látens védelmet nyújtott és a tartós védettség hamis illúzióját keltette, az euró hazai bevezetésig hátralévő mindössze néhány évesnek vélt időszakra. Nem világos, hogy a források de facto denominációja szerint markánsan eltérő kötelező tartalékráta eszközéhez a jegybank miért nem nyúlt időben hozzá, miért nem sikerült egyetértést teremtenie e  kérdésben sem a kormánnyal.

A bizottság szerint a vizsgált időszakban a bankrendszer felelőssége is megkerülhetetlen.  Nyilvánvalóan a bankoknak megvan az az önérdeke, hogy jelentős haszonnal helyezzenek ki hiteleket, de azt azért látni kell, és a bizottság erre vonatkozóan is feltárta, hogy ez az önérdek az állam közreműködése nélkül nem valósulhatott volna meg. A hazai bankok úgy emelték a lakossági szektor devizahitelezését növekedési versenyük központi termékévé, hogy kezdetektől tisztában voltak a kockázatok aránytalan megosztásával. A kidolgozott szerződéses megoldások eleve abból indultak ki, hogy jelentősebb sokkok vagy rendszerszintű problémák fellépése esetén azokat az ügyfelekre - kritikus tömeg elérése esetén rajtuk keresztül az aktuális kormányra - lehessen továbbhárítani. Tették mindezt annak tudatában, hogy az ügyfelek elsöprő többségének nyilvánvalóan nem álltak, és nem is állhattak rendelkezésre olyan eszközök, amelyek segítségével e kockázatokat fedezhették volna. Sőt mi több: az információs aszimmetriákra alapozva igyekeztek versenyelőnyt szerezni a termékek valós tulajdonságait elrejtő konstrukciók (halasztott törlesztés, kezdeti akciós kamatidőszak, stb.), és manipulatív információk, ill. reklámok alkalmazásával. A hitelközvetítők bevonása a devizahitelek tömeges terítésébe az ügyfelek reális kockázati felvilágosítását olyannyira ellehetetlenítette, hogy az a banktulajdonosi érdeket is sértette a hitelportfóhó minőségének szisztematikus rontásán keresztül.

Az egyoldalúan változtatható hitelkamatok révén keletkező forrásgazdálkodási flexibilitást a bankrendszer a működési eredmény fokozására használta fel, de ez addicionális kockázatok beemelésével is együtt járt. A devizaforrások 2007-től rohamosan fokozódó aránya csak elvétve párosult a hitelezési aktivitás újragondolásával.

A bankrendszer intézményrendszere – egyes ritka kivételektől eltekintve –versenypozícióik megtartása és jövedelmezőségi érdekeik miatt minden gátlás nélkül vette át azokat a finanszírozási technikákat, amelyek nem illeszkedtek a magyar gazdaság elemeihez, de különösen nem a hitelfelvevők viszonyaihoz.

Lehetőséget teremtettek az ügyintézők és hitelközvetítők sekélyes információ-közvetítésére és az adott esetben az ő igényeiket sem kielégítő nyilatkozatok mögé bújva kötöttek szerződéseket majd megkísérelték, illetve módosították is ezeket igényeiknek megfelelően. Az eredményérdekeltségüket biztosítandó olyan eladási technikákat alkalmaztak, amelyek a jó ízlés határait és a tisztességes üzleti magatartás viszonyait alapvetően feszegették. Sokszor elemi szakmai szabályokat sem tartottak be: túlzott teret engedtek a hitelközvetítői szereplőknek, akik megfelelő jutalék kedvéért gátlástalanul, az embereket félrevezetve ösztönözték arra, hogy devizahiteleket vegyenek fel, devizában adósodjanak el.

A Magyar Bankszövetség funkciójának megfelelően is folyamatosan hitt a kormányzati és az egyéb állami szervezeti kommunikációnak, nem érezte felelősségét abban, hogy a hitelfelhasználók tájékoztatása arra a szintre kerüljön, amely a tényleges megfontolásokat is felvethette. A meglévő és egyre inkább markáns hitelintézeti verseny céljai elterelték a figyelmet a működésük teréről és azokról a viszonyokról, amelyek ezt a teret alapvetően befolyásolták.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete is  képtelennek bizonyult arra, hogy megfelelő súllyal jelenítse meg a fogyasztóvédelmi érdekeket a devizahitelezés folyamatában. Még olyan eklatáns jelenségek esetében sem lépett közbe, mint amilyen a hitelközvetítők tömeges megjelenése a devizahitelek terítésénél, vagy a THM félrevezető alkalmazása, nem is beszélve a manipulatív reklámok kérdésköréről. Jelenségekhez mérten elkeserítően erőtlen lépéseire csak az a kézenfekvő magyarázat kínálkozik, hogy a szervezet vezetői nem akartak vagy nem mertek élesebben konfrontálódni a kormányzati politikával, illetőleg a bankrendszerrel.

A bizottság a lakosság magatartásárát is elemezve rámutatott: ha megkérdeznék a devizahitekkel pórul járt honfitársainkat arról, hogy a devizahitelek forinthitelekhez vett kamatelőnyét mérték-e fel rosszul, vagy inkább a vele járó kockázatokat becsülték alá, akkor valószínűleg a nagy többség az utóbbira szavazna. Számukra a kamat és a törlesztés mértéke jelentett kizárólagos irányadó szempontot abban a kérdésben, hogy vegyenek-e fel hitelt, vagy nem. A devizahitelezés kockázatára azonban nem voltak felkészülve; nem kaptak teljes körű tájékoztatást; nem voltak annak a tudásnak a birtokában, amellyel józanul mérlegelhették volna a jövőbeni kockázatokat. Ezen kívül a politika hangzatos mellébeszélése biztos gazdasági és személyi jövőképet vizionált. Nyilvánvalóan jóhiszeműek voltak a pénzintézetekkel és a bankokkal szemben, amikor bementek hitelt fölvenni, holott nagyobb körültekintést lehetett volna tanúsítaniuk, tudva, azt, hogy a téves döntésekért is felelősséget kell, hogy vállaljanak.

Parlamenti bizottság vizsgálja a VOLÁNBUSZ Zrt.  privatizációját

A 2002 és 2010 között hivatalban lévő szocialista-szabad demokrata kormányok állami vagyonnal történő gazdálkodása során számos, jogszabálysértés gyanúját felvető tranzakció került nyilvánosságra az elmúlt esztendőkben. Az államháztartás és az állami vagyon több szegmenségben bizonyíthatók a felelős gazdálkodás alapvető elveit megsértő intézkedések, melyekkel az akkor hatalomban lévő politikai elit több milliárd forintnyi kárt okozott a nemzetgazdaságnak. A VOLÁNBUSZ Zrt. 2003-ban megalkotott reorganizációs programjának végrehajtása iskolapéldája annak, hogy egy korábban jól működő 100 százalékos állami tulajdonban levő céget miként lehetett tönkretenni, járatokat kiszervezni, és miként lehetett azokat az értékes ingatlanokat átjátszani ismeretlen tulajdonosi háttérrel rendelkező off-shore cégeknek, amelyek lényegében a mai napig az állami költségvetésből - korábban megkötött bérleti szerződések alapján - százmilliókat visznek ki az országból.

Budai Gyula és Lipők Sándor (Fidesz)  képviselők önálló indítványára létrejövő parlamenti bizottság feladata lesz, többek között:

Volánbusz reorganizációját vizsgáló bizottság létrehozását 316 igen 12 nem (Göndör István, Kovács Tibor, Veres János – MSZP, Baracskai József, Ficsor Ádám,  Gyurcsány Ferenc, Kolber István, Molnár Csaba, Szűcs Erika, Vadai Ágnes, Varju László, Vitányi Iván  - független) és 1 tartózkodás  kíséretében fogadta el a T. Ház. Munkájáról jelentést készít, amelyet a megbízatásának kezdetétől számított 180 napon belül benyújt az Országgyűlésnek: 10 tagból áll, Fidesz  (4,) KDNP, (1), MSZP (2), Jobbik (2), LMP (1).  A Bizottság elnökét a Fidesz, alelnökét az MSZP delegálja. A bizottság tagjai munkájukért díjazásban nem részesülnek. Feladatuk ellátásához szakértőket vehetnek igénybe. Működésének költségeit az Országgyűlés költségvetéséből kell fedezni.

Tengerészek

Ritka pillanat: egyetlen nem és tartózkodás sem kísérte a tengerészek képzéséről, képesítéséről és az őrszolgálat ellátásáról szóló 1978. évi nemzetközi egyezmény 2010. évi manilai módosításaival egységes szerkezetbe foglalt szövegének kihirdetéséről szóló törvényjavaslatot. (Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter jegyezte.)

A Nemzetközi Tengerészeti Szervezet az életbiztonság védelmére, a környezetvédelemre, a képzésre és képesítésre, mint meghatározó hatásokkal járó tengerészeti tevékenységekre vonatkozóan alkotta a kötelező végrehajtású nemzetközi egyezményt. A manilai diplomáciai konferencián elfogadott legutóbbi módosításokat 2012. január 1. napjától kell alkalmazniuk az egyezményben részes tagállamoknak. Az Európai Unió tagállamai számára az uniós jog is előírja az egyezmény rendelkezéseinek kötelező alkalmazását.