A beszéd a nyilvánosság előtti szólás művészete és tudománya. Becsülete és fontossága azokban a korokban és társadalmakban volt és van, amelyekben az emberek félelem nélkül szólhattak és szólhatnak egymásnak. Pszichológusok mondják: születtek, születnek beszédre termett emberek. Ők azok, akik könnyen és gyorsan megtalálják a helyzethez éppen illő hangot, mondataik jól kapcsolódnak egymáshoz, személyiségük „kisugárzása” révén pedig meggyőző erővel bírnak. Az ókor híres ékesszólója Arisztotelész a meggyőzésben, a választékos nyelvi formába öltöztetett logikus érvelésben látta a szónok célját és feladatát. Cicero a tanítást, a gyönyörködtetést és a megindítást jelölte feladatul. Az első nagy magyar beszédművész Pázmány Péter, érvelésének logikája, mondatainak pompája sok-sok ezer embert győzött meg hitének igazáról. A reformkor nagy szónokai és politikusai – Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc – személyiségük hitelével, érveik biztosságával, romantikus szenvedéllyel formált és logikusan felépített mondandójukkal nyerték meg hallgatóikat. Nincs könnyű helyzetben ’ki követni szeretné őket.

7025 felszólalás színesítette az esztendő első felében az Országgyűlés munkáját. 376-an éltek a szereplés lehetőségével. Hangos volt tőlük a T. Ház. Szóltak hosszan, és szóltak röviden, látványos arc- és kézmozdulatokkal kísérve. Aktív nyelvmozgásuk ideje (az ülés vezénylőinek, jegyzőinek a pulpituson elhangzott szólásait nem számolva): 462 óra, 36 perc, 41 másodperc! Pázmány Péter szép szavával élve: sokan megunatkoztak a hosszú hallgatásában!

Pulpitus

Az elnöki asztal mögötti, középső faragvány mementóként őrzi a régmúlt idők dühödt képviselőjének nyomát. Az 1912. június 4-én elkövetett merénylet során Tisza István házelnököt célozta az a pisztoly, amelyből ide csapódott be a golyó. A merénylő azután maga ellen fordította fegyverét, a sértetlen házelnök pedig rendületlenül folytatta szónoklatát. Napjainkban nem történhet ilyen: a pisztolyt le kell adni a bejáratnál. Reklám feliratokkal, a szó és a hangerő fegyverével jelezték honatyáink, honanyáink, honifjaink és honleányaink az elégedetlenségüket, vagy elégedettségüket. Ámulva tekintettek rájuk a kazettás mennyezet közeléből az Egyetértés, a Béke és Bölcsesség allegóriáinak szobrai. Amit kifütyültek az ellenzéki oldalon, megtapsolták a másikon, és fordítva. 

A pulpituson ülők szólásait technikainak nevezik a parlamenti statisztikusok, s nem sorolják az „igazi” felszólalók közé. Pedig ők szerepelnek a legtöbbet. Az elnöklők az asztalon lévő kis réz haranggal csilingelnek, és szólnak hangosan rendre intve, mikrofont is kopogtatva, midőn méhkashoz hasonlatosak a padsorok. Történik is, nem ritkán. Vezénylésük, intelmeik nélkül a káosz otthona lenne a T. Ház. Kövér határozottan rögzít, közöl és kinyilvánít; Latorcai oly gyorsan, mégis érthetően sorolja a teendőket, hogy nincs oly logopédus ki meg nem csodálná; Lezsák fölöttébb udvariasan igyekszik mindenkit jobb belátásra bírni; Balczó pártja renitenseit sem rest rendre inteni, és a legifjabb Újhelyi sem riadt ifjú, midőn a kormánypártiakat fegyelmezi. 

A kialakult parlamenti gyakorlat szerint az ülést vezető elnök mellett egy kormánypárti és egy ellenzéki jegyző is helyet foglal. Létező feladatuk az ülésteremben zajló események folyamatos figyelemmel kísérése. Az elnök által megállapított sorrendben váltják egymást. Ők a parlament napszámosai. Bejelentenek, ismertetnek, előolvassák az esküszöveget, összeszámolják a szavazatokat, szerkesztik és hitelesítik az Országgyűlés jegyzőkönyveit, a jelentkezés sorrendjében feljegyzik a szólni kívánó képviselők nevét, titkos szavazás esetén pedig szavazatszámláló bizottságként összegeznek.

Kormány a vártán

Szónoki beszédeiket az igazság és a bölcseletet keresése egyaránt jellemezte. Hol találták, hol nem. Év elején ígérték: minden rossz, mi volt, száműzetik, és lépteik nyomát is áldva új tavasz köszönt reánk. Így nyár derekán Janus Pannoniust juttatva észbe, ontották a szép dalokat, virágzott a mandulafácska merészen a télben, ám „csodaszép rügyeit zúzmara fogta be”.

Több, mint 130 törvényt, ötvennél több országgyűlési határozatot fogadott el, áldott vagy – az ellenzék szerint – áldatlan közreműködésük révén a T. Ház. Üléseztek hajnalok-hajnaláig, és még azon is túl. Aratási időben volt ekkora buzgóság a régmúlt századokban: akkor a búza, a rozs, árpa, most pedig a törvények, jogszabályok betakarítása, cséplőgép gyorsaságával történő feldolgozása ösztönözte a kormányt.

A hallgatóság szellemi aktivitása, együttműködése nélkül a beszéd azonban nem ritkán értéktelenné vált: közöny, elalvás, zajongás, székrecsegtetés, tüntető távozás, kellemetlenkedő közbeszólások mindezt ékesen jelezték. Meg kellett küzdeniük a százával érkező, mellüknek szegezett kérdéssekkel, interpellációkkal is. Ez utóbbi műfajokban igazi párbajhősnek bizonyult a száz fölötti asszót vívó Cséfalvay Zoltán, Halász János, Fónagy János és Rétvári Bence. Időről-időre a miniszterelnök is pástra lépett. Ő sem vallott szégyent – az ellene szerveződő puccskísérlet ellenére is a helyén maradt, pedig a pénzvilág s a multik honi és nemzetközi kapcsolatai szívesen látták volna a bukását. 

+

Vendégek, meghívottak

A parlamentben megtárgyalandó kérdések, döntések, határozatok meghozatalában játszottak szerepet. Vendégek, meghívottak lévén az átlagnál hosszabban szónokolhattak Beszámoltak, véleményeztek tanácsokat osztogattak, igyekezve a közönséget saját nézőpontjuk mellé állítani, saját gondolatainak megnyerni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.

Ám, próba szerencse: rákattintva, a nevüket követő számokra, szónoklataikat olvasva – jobb későn, mint soha – megtörténhet, hogy új befogadó lelkekre találnak.