Újra leírható: a beszéd a nyilvánosság előtti szólás művészete és tudománya. Becsülete és fontossága azokban a korokban és társadalmakban volt és van, amelyekben az emberek félelem nélkül szólhattak és szólhatnak egymásnak. Pszichológusok mondják: születtek, születnek beszédre termett emberek. Ők azok, akik könnyen és gyorsan megtalálják a helyzethez éppen illő hangot, mondataik jól kapcsolódnak egymáshoz, személyiségük „kisugárzása” révén pedig meggyőző erővel bírnak. Az ókor híres ékesszólója Arisztotelész a meggyőzésben, a választékos nyelvi formába öltöztetett logikus érvelésben látta a szónok célját és feladatát. Cicero a tanítást, a gyönyörködtetést és a megindítást jelölte feladatul. Az első nagy magyar beszédművész Pázmány Péter, érvelésének logikája, mondatainak pompája sok-sok ezer embert győzött meg hitének igazáról. A reformkor nagy szónokai és politikusai – Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc – személyiségük hitelével, érveik biztosságával, romantikus szenvedéllyel formált és logikusan felépített mondandójukkal nyerték meg hallgatóikat. Nincs könnyű helyzetben’ki követni szeretné őket.

Minél jobban ütötték a vasat, annál inkább szikrázott!

Az elmúlt esztendőben 102 vezérszónok, 119 alkalommal lépett az ékes szólás mezejére, s próbálta  meggyőzni nemes ügye igazáról a T. Házat. Minden pártban az adott témához legjobban értő, vagy legjobban értőnek vélt képviselők jeleskedtek: a Fidesz 31, a KDNP 15,  az MSZP 26 , a Jobbik 24, az LMP 5, a Független 1 vezérszónoka remélte, hogy termő talajra hullnak országmentő szózatai.

Ismételhető tanulság: a vezérszónok a szónokok szónoka!. A vezérszónok nem feltétlenül vezér, legfeljebb szűk kocsmai, családi, párt- és gazdasági körben, azt viszont mindenképpen sejteti, hogy az átlagnál jobban „szakért” ahhoz, amihez megbízói, támogatói nevében szólásra emelkedett. Tanácsolták többeknek: ha nem vagy mestere a szónak, írjál inkább hosszan! Volt, aki megfogadta, volt aki nem.

A vezérszónokot legfeljebb közbekiabálással, tapssal, füttyel lehetett félbeszakítani. Elmondták mi miért jó, s a másik oldalon, mindez miért ország romboló. Csettintettek, s tapsoltak az egyik, fütyültek és kivonultak a másik oldalon, és a korábbi hagyományoktól eltérően számosan még a parlamenti büfében sem álltak szóba egymással.

Arisztotelész kívánatosnak tartotta: a beszédmondók használjanak színes történelmi hivatkozásokat és képzeletbeli példákat. Utóbbival a T. Házban nem volt gond! Ajánlotta még: az üzeneteket a már meglévő hiedelmek és különböző érzelmek (harag, barátság, félelem, irigység, szégyen) figyelembevételével tanácsos kifejteni. E tekintetben is tündökölt a T. Ház! Fontosnak vélte: a szónok mutatkozzék egyenes jelleműnek és megbízhatónak. – Nem könnyű feltétel a Tisztelt Házban! Ám voltak akik fejet hajtottak e kívánság előtt, s voltak akik semmibe vették.

Volt, akinek csillámlott a szeme, s volt, akinek szikrázott. Volt, aki mindjárt a kezdet-kezdetén körbehordta lázas tekintetét. Volt, akire már ekkor is figyeltek. És voltak, akikre később sem.  

Voltak, akik látványos mozdulatokkal sorjázták az igét. Mennydörgő hangon szónokoltak, amikor ostoroztak, majd lágyan, szelíden tompított hangszínezettel, hogy részvétet, megértést ébresszenek. Ember nincs aki összeszámolja az ígéreteiket. Könnyen és gyorsan megtalálták a helyzethez éppen illő hangot, mondataik jól kapcsolódtak egymáshoz, személyiségük „kisugárzása” meggyőző erővel bírtak. Maguk is hinni kezdték: valós, amit mondanak, Cató szép szavával szólva: „A jó szónok csak jó ember lehet!”

Volt, aki  tudatosan nem rejtett fortéllyal, hanem közvetlenül és nyíltan alkotta beszédét, úgy, hogy a szavai - mintegy latra téve - párosával felelgessenek egymásnak, hogy a végső soron összecsengjenek, s szavazáskor azonos hangokat zendítsenek. És voltak akik kerek-perec kimondták: mesebeszéd ez az egész, hangzatos étlap csupán, mert hiába a sok szakács, ha üresek a kamrák.

Egy régi anekdota szerint, ha azt mondják: szónokolhatsz, ameddig akarsz, akkor nincs miért felkészülni; ha azt mondják: kapsz tíz percet, akkor legalább fél napot kell vele foglalkoznod; ha pedig azt mondják, öt percig beszélhetsz, akkor készülj három napon át, hogy minden lényeges dolgot elmondhass. Volt, aki megfogadta, volt aki nem. Szóltak hosszan, és szóltak röviden. Így is  lelkesen megtapsolták a hű mamelukok, s hasonló lelkesedéssel fújozták az ellenzékiek, és történt mindez fordítva is.

Volt, aki, szolidan, tudatosan szerkesztve, a meggyőződés erejével hitelesítette beszédét. És volt aki olvasta a mondandóját, akadozva, unalmasan, bele-bele pillantva papírjaiba, s már a közepén elfelejtette, hogy mit is mondott az elején, mert csak a szereplés kedvéért ragadott mikrofont, hogy láthassa befolyásos posztján a rokonság, a baráti- és az üzleti társaság. Volt aki szerint a siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel.

Bölcs keleti mondás: „A ki nem  mondott szónak ura vagy, a kimondott szónak rabja vagy.” Régóta tudjuk: a jó szónok-politikusnak fölöttébb szüksége van arra a képességre, hogy megjósolja, mi fog történni másnap, a következő hónapban, a következő évben, - és utána képes legyen megmagyarázni, miért nem az következett be. A dualizmus idején a hosszan beszélő szónok mögé lopakodtak, gallérjába jégkockát ejtettek, s mindjárt benne akadt a szó. Akkoriban, ha valaki ettől megakadt, a Ház elnöke megvonta tőle a szót. Napjainkban ilyen nem történhetett, az új Házszabály szerint az észrevételekkel meg kell, várni a szónoklatok végét. Csupán közbekiabálással, tapssal, füttyel lehet jelezni. Tették volt sűrűn is a T. Ház mindkét oldalán.

Lao-Ce  szerint a egyáltalán nem meglepő, hogy egy bölcs ember előre néző halk szava, olyan mint egy ostobának a lármázása. Volt aki hallgatott a kínai filozófusra, s voltak, akik nem, - mert hiába bölcs dolog előrenézni, ha nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk.

A lényeg nem változott: Murphy óta tudjuk: ami megtörténhet, az meg is történik. Klasszikus siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel. Volt aki időnként belebotlott a valóságba, de gyorsan feltápászkodott és tovább ment, „jó dolog a becsületesség, de fontosabb, hogy igazunk legyen.”  És voltak padsorok, ahol a leghatározottabban állították: nincs utálatosabb annál, ha a szónok képtelen felejteni, s ami még ennél is elviselhetetlenebb, ha folyton-folyvást emlékeztet!

Megbecsülni, s ha kell dicsérni mások kiválóságát fölöttébb nem könnyű. A meggyőzési taktika olyan gondolatokat közvetít, amelyekkel a befogadónak nem ellentétesek a nézetei. A Tisztelt Házban ilyenre csak elvétve volt példa: a pozitív ellenzéki javaslatok is negatívan hatottak a kormánypártok soraiban, s fordítva.  Példaként Winston Churchill híres beszédét idézhetnék: miközben az ellenzék egyik női képviselője hangosan közbeszólt: 
– Miniszter úr, ha ön volna a férjem, mérget tennék a kávéjába!
Churchill nagy nyugalommal levette a szemüvegét, és a várakozásteljes csendben így felelt:
– És ha én az ön férje volnék, meg is innám azt a kávét!

A jó hír elillant, a rossz nem távozott. Köptek sarat és minden mást. A T. Házban ugyanis nincs jobb hír, mint a másik oldalról szóló rossz hír. Minél inkább ütötték a vasat, annál inkább szikrázott. Volt belőle bőségesen. Mondották is, a külső megfigyelők nem kevés kárörömmel: a politikusnak néha illene tükörbe is néznie!

Volt aki  Goethe tanácsát követte: „a  nyugodt életforma titka, hogy az ember nem azt csinálja, amit szeretne, hanem azt szereti, amit csinál. És voltak, akik szerint így idehaza a félelmekben nem fogunk lemaradni,. Tanácsot is adtak hozzá: „nassoljunk jó étvággyal mások tányérjából!”  

A tények általában csak komplikálták a lényeget. Példabeszédként idézhető történet: meghal egy ember, felkerül a Mennyországba. Csendesen telnek napjai, ám egyik napon valami halk csilingelést hall. Nem tudja mire vélni a dolgot, megkérdezi Szent Pétert.

– Mi ez a zaj?  
– Tudod, fiam, ha valaki a földön hazudik, akkor mi csilingelünk egyet, hogy mindenki tudjon róla – válaszol Péter.

Most viszont nagy a csengés-bongás, harangzúgás. Nagy az ijedelem a mennyországban. Szaladnak Szent Péterhez: mi történt?

– Semmi különös, csak a földön megkezdődött a választási kampány!

Politikát nem kedvelő külső szemlélődők szerint kevesen emlékeztettek Kossuth Lajosra! Kosztolányi Dezső tíz legszebb szavát is fölöttébb elvétve használták, (”láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír“), s ha mégis, egészen más kontextusban.

Volt, aki szónoklata befejeztével elégedetten körbenézett, vélvén, s a füttyöt halván azzal vigasztalta magát: amikor a sasok hallgatnak, a papagájok kezdhetnek fecsegni. És voltak, akik figyelve szavaik fogadtatására, beszédük végeztével Arisztotelészt idézhették: „szóltam, meghallgattatok, értitek, ítéljetek! ”  A „szóltam-ot” gyakran kísérte: minek? Az „értitek” és „ítéljetek” viszont nem okozott gondot:  tapsoltak, dörömböltek. Amit lelket üdítő dalként üdvözöltek az egyik oldalon, károgásnak minősítettek a másikon. Illyés Gyula szavait juttatták észbe: olyanok voltak, amilyennek látszottak!

TOP 13

Minél jobban ütötték a vasat, annál inkább szikrázott!

Keresztes Sándor, a KDNP nagy öregje tanácsolta még a rendszerváltás hajnalán: „Bízni és hinni kell a jóban, nem tündökölni!”  Összeállításunk különlegessége: rákattintva a „témát” követő számra, eredetibenolvashatóak az emlékezésre, emlékeztetésre vagy  feledésre méltó vezérszónoklatok.