Elfogadta az Országgyûlés a jövõ évi költségvetés sarokszámait, az SZDSZ szóban sokáig ellenállt – most talán még tovább, mint 1994-ben a Horn Gyulával kötendõ koalíció idején –, aztán természetesen szigorúan az ország érdekét – mi mást? – szem elõtt tartva, kényszerûségbõl, nehezen bár, de mégis igent mondott. De nemcsak a magát liberálisnak nevezõ párt tette ezt, hanem egy-két másik képviselõ is – a státuszukkal történõ bíbelõdés most itt elmarad, tekintettel rá, hogy azok maguk egy kalandtúrával érnének fel és erõsen feszegetik a normalitás határait. A költségvetési szavazás után elmondható, a magyar politikára is igazzá vált Murphy örökbecsû törvénye, ekképp: aki megvehetõ, azt meg is veszik. Meglepetésre persze senkinek sincs oka, a 2002-es kampánnyal elkezdõdött magyar baloldali politika – mint tudható – eddig sem válogatott az eszközökben. (23 millió román idesereglése, Kövér László beszédének „sajátos” interpretálása, pannon puma, a nem minden részletében kibontott igazság 2006-ban, hogy csak e „dicsõö út néhány lefelé vivõ lépcsõfoka említessék.) Mindez azért figyelemre méltó, mert Gyurcsány Ferenc a héten a Nap-keltének adott interjújában új reformpolitika lehetõségét vázolta fel, amelynek sikeréhez úgymond szükséges a „szervezett intelligencia” támogatása. Tekintettel az elmúlt évek tapasztalataira, úgy fest, a kormányzó kisebbség innentõl jelentékeny felvásárlásba kezd.
Vajon mi minden tehetõ meg az ország, a társadalom érdekére hivatkozva?
„A Chrysler megmentéséért vívott háborúban én voltam a tábornok. Persze a siker nem egyedül nekem köszönhetõ. A legbüszkébb arra vagyok, milyen szövetséget sikerült összekovácsolnom. Ez bizonyítja, nehéz idõkben mennyit ér az együttmûködés.
Azzal kezdtem, hogy saját fizetésemet évi 1 dollárra szállítottam le. Vezetni ugyanis annyit jelent, mint példát mutatni. Ha az ember történetesen vezetõ pozícióba kerül, éberen figyelik minden lépését. Nem úgy értem, hogy vájkálnak a magánéletében, bár megesik az ilyesmi is. De amikor a vezetõ beszél, az emberek hegyezik a fülüket. S amikor a vezetõ cselekszik, az emberek árgus szemekkel lesik. Ezért mindig óvatosan kell fogalmaznunk, és óvatosan kell cselekednünk.
Nem azért szabtam meg 1 dollárban a fizetésemet, hogy eljátsszam a mártírt. Azért tettem, mert szembe kellett néznem az egyszerû dolgozókkal. Azért tettem, hogy amikor fölkeresem Doug Frasert, a szakszervezet elnökét, a szemébe nézhessek, és azt mondhassam: »Ide figyeljen, azt akarom maguktól, hogy vállaljanak áldozatot«, s õ ne vághasson vissza azzal, hogy: »Te nyavalyás, te miféle áldozatot vállaltál?« Ezért tettem, jól megfontolt, hûvösen végiggondolt, gyakorlati okokból. Azt akartam, hogy alkalmazottjaink és szállítóink azt gondolják: »Követem azt a fickót, aki ilyen példát mutat.« (...)
Én ezt »egyenlõ áldozatvállalás«nak nevezem. Amikor elsõként vállaltam áldozatot, láttam, hogy mások is megteszik mindazt, ami szükséges. így vészelte át a Chrysler a nehéz idõket. Nem a kölcsönök mentettek meg bennünket, noha olyan szükségünk volt rájuk, mint egy falat kenyérre. (...)
A legszebb oldaláról mutatkozott meg az együttmûkö-s és a demokrácia. Nem papolni akarok. A való életrõl szélek. Végigcsináltuk együtt. Kiderült: mûködik a ódszer. Olyan ez, mint a varázslat: megilletõdött áhítatot kelt az emberben.”
+
„Frank Sinatra is segíteni akart.
– Ide hallgasson, Lee – mondta –, ha Ön egy dollárért dolgozik, én is megteszem ugyanezt.
Forgatott számunkra néhány reklámfilmet, s amikor már második éve csinálta, felkínáltunk neki egy kis részvényvásárlási lehetõséget. Remélem, Frank megtartotta ezeket a részvényeket, mert akkor sokat keresett rajtuk.
Sok ilyen esetünk volt. Ebben az idõben megtanultam becsülni az emberek jó oldalát. Voltaképpen addig nem is tudtam, miképpen foglalnak majd állást az emberek, amikor le kell tenni a garast. Azt tapasztaltam, hogy a nagy többségük fölsorakozik mögöttünk. Nem a nyereségvágy hajtja õket, jóllehet a tömegkommunikációs eszközök láthatóan úgy vélik, hogy a nyereségvágy az üzleti élet egyetlen hajtóereje. Ha fölszólítják, a legtöbb ember hajlandó egy ügy szolgálatába állni – amíg nem pécézik ki arra, hogy õ húzza a rövidebbet.”
(Lee Iacocca:
Egy menedzser élete)
+
„Hétéves gyermek voltam, mikor barátaim valamely ünnepnapon megtömték a zsebemet rézpénzzel. Én egyenest mentem a boltba, ahol gyermekeknek való játékszereket árultak, s mivel már az utcán elbódított egy másik fiú kezében megszólaló síp hangja, kitettem az asztalra minden rézpénzemet, csak hogy egy sípot én is kaphassak. A síppal hazamentem, és boldogan telisípoltam a házat, felvervén a család békességét. Mikor báty-jaim, nénéim s unokatestvéreim megtudták, miféle vásárt csináltam én, felvilágosítottak, hogy négyszer annyit fizettem a sípért, mint amennyit ér, majd fölsorakoztatták elõttem mindazt a jót, amit még vehettem volna maradék pénzemen, s akkorát mulattak balgaságomon, hogy elsírtam magam mérgemben. Elgondolnom a vásárt nagyobb bosszúságomra volt, mint amekkora örömömre a síp.
A tapasztalat hasznomra fordult késõbb, mert annyira belevésõdött emlékezetembe, hogy valahányszor haszontalan holmit venni támadt volna kedvem, azt mondtam magamnak: »Ne fizess drágán a sípért.« S a pénzem megmaradt.
Amint felnõttem, forogni kezdtem a világban, s megfigyeltem mások tetteit, úgy vettem észre, sok olyannal van dolgom, aki sípját drágán fizette meg.
Mikor azt láttam, hogy valaki nagyon kap az udvar kegye után, fogadásokon fecsérli idejét, s odaáldozza szabadságát, becsületét, akár barátait is, hogy a legfelsõbb kegyet elnyerje, így szóltam magamban: »Ez is drágán fizet sípjáért.«
Mikor láttam mást, népszerûségre vágyva, politikai küzdelmekbe bonyolódva, tulajdon ügyeirõl megfeledkezvén, s feledékenységével romlást idézve rájuk – megfizeti ez is, állapítottam meg, a sípja árát drágán.
Ha fösvényt ismertem meg, aki a jó életnek minden örömét, a mások javának boldog szolgálatát, polgártársainak megbecsülését, önzetlen barátságot odavetett, hogy vagyonát növelhesse, sajnáltam szegényt, mily borsos áron vásárolt sípot.
Mikor élveteg emberrel találkoztam, s láttam, hogy feláldozza elméjének pallérozását, akár vagyonát is a testi élvezetekért, s élveinek hajszoltában tönkreteszi egészségét, így ítélkeztem felõle: »Kínodra tessz, szerencsétlen, nem gyönyörûségedre, méregdrágán fizetsz sípodért.«
Ha olyat látok, aki külsejében, finom ruhákban, vagyonát meghaladó finom lakokban, finom bútorokban, finom fogatokban leli örömét, s adósságba veri magát értük, majd börtönben végzi pályáját, ó, jaj! mondom, ez hallatlan árat fizetett a sípért.
S ha szép, édesded kedélyû leányt látok, ki veszekedett vadállathoz megy nõül – micsoda kár, mondom, hogy sípjáért ilyen nagy árat fizet!
Egyszóval úgy ítélem, hogy az ember nagyrészt maga idézi fejére a nyomorúságot értékei rendjének hamis megállapításával, azaz drágán fizet sípjáért.
Mégis több részvéttel kellene lennem e szerencsétlenek iránt, ha meggondolom, hogy hiába vagyok ily iszonyú bölcs, szerencsémre némely csábos holmikat nem árulnak a világon, teszem például János király almáit, mert ha áruba bocsátanak mégis, könnyen belebuknék a vásárba, s azt venném észre, hogy megint egyszer drágán fizettem meg a sípomért.”
(Benjamin Franklin: A síp)
Büdzsé – gyõzött a felelõsség,
rasszizmus, pozícióerõsítés
A hét sajtóját a költségvetés sarokszámainak elfogadása, illetve annak fogadtatása, valamint az abból levonható következtetések uralták. Ezek szerint Gyurcsány Ferenc gyõzött - ha valakiben felidézõdne a Gyalog Galopp Fekete lovagja, az nem a véletlen mûve -, az ellenzék költségvetésre nemet mondó része veszített, beigazolódott, hogy kisebbségi kormány cselekvõképes - természetesen nagyságrendekkel több teret kap az ellenzék támadása, mint a „cselekvõképes” kormány cselekedeteinek górcsõ alá vétele. Erõteljes továbbra is a „válságkommunikáció”, ami lényegileg azt jelenti, hogy össze kell fogni, fátylat kell borítani a múltra, felejteni kell. Pregnánsan volt jelen az a vélemény, miszerint véget ért az õszödi paradigma, magyarán a válság elsöpörte a kormányfõ hitelességi anomáliáit. Újra nagy teret kapott a folyamatosan fenntartott diskurzus a növõ rasszizmusról és cigányellenességrõl. Megfigyelhetõ a kormány pozícióját erõsíteni hivatott offenzíva és a jó ideje tartó háttérépítkezés is.
Viszonylag egyszerû dolga van annak, aki a kormánypárti médiában megjelent írások olvasása után akarja leírni a jövõ évi költségvetés sarokszámainak elfogadását, illetve az azt követõen kialakult politikai helyzetet. Eszerint igen gombot nyomott mindenki, aki felelõsséget érez az ország és a társadalom iránt, nemet az, aki még válság idején sem képes felülemelkedni önös pártpolitikai és hatalmi érdekein. Utóbbiakkal nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy hazudnak – ezt egyébként blogjában tudatta a széles nyilvánossággal az õszinteségérõl elhíresült miniszterelnök, valamint Varju László, egykori társa a mozgalomban. De komolyra fordítva a szót, úgy tûnik, a baloldali média a felelõs-felelõtlen ellentétpárban igyekszik beletuszkolni a szavazást, ami indulásként is alkalmas az ellenzék hiteltelenítésére, ehhez adódik még a szavahihetõség (elsõsorban persze Orbán Viktoré) megkérdõjelezése, illetve annak sugalmazása, hogy az elutasítók egy része csak kényszerbõl, a pártfegyelem okán és csak a nyilvánosság elõtt feszül szembe, egyébként nagyjából mindenki tudja, csak egyetlen út, a kormány által kijelölt, járható. Miután erõsödik az a vélemény, hogy véget ért az „õszödi paradigma", azaz a válság elsöpörte a miniszterelnök hitelességi anomáliáit, nincs mit csodálkozni azon, hogy a morális problémák mintha teljességgel számûzettek volna a közbeszédbõl, ergo semmiféle fenntartás nem fogalmazódik meg azzal kapcsolatban, hogy annak a Császár Antalnak a szavazatával mentek át a büdzsé sarokszámai, aki két évvel ezelõtt Gyurcsány Ferenc erkölcsi megsemmisülése okán hirdetett polgári engedetlenségi mozgalmat, most pedig az erkölcsi megsemmisülésben leledzõ miniszterelnök megbízottja lett. Úgy tûnik, ez frankó – a világ változik, az embernek is muszáj.
Újra nagy teret kapott a magyar társadalom növõ rasszizmusa és cigányellenessége. Úgy fest felpörög a Magyar Demokratikus Charta is. Aki olvassa ezeket az írásokat, azon töpreng, a szerzõikben felmerül-e, hogy egyoldalúságukkal, mit szabadíthatnak el?
Mérhetetlen igyekvés látszik a valóság olyképpen történõ magyarázatára, ami a kormány pozícióit erõsítheti, közben folytatódik az eszmei-szervezeti háttérépítkezés, amibõl arra lehet következtetni, a kormányzás helyett most is fontosabb feladat az MSZP számára következõ választások megnyerése
Ferencnek, Budapestre
„– Ön azt mondta, hogy a hazugságok már 10 éve vagy már régebben tartanak. De ön beismerte, hogy másfél évig hazudott az embereknek. Miért hazudott másfél évig, miért nem hagyta abba? Miért nem mondott korábban igazat?
– Abban a mondatban amit idézett, arra utaltam, hogy nem voltam elég bátor, hogy megváltoztassam azt a vonalat. Másfél éve kezdtem hivatalom ezért használom ezt a kifejezést. Félévvel késõbb 2005 elején a magyar parlamentben felszólaltam, és azt mondtam, hogy tudják, amit teszünk nem helyes. Nem vagyunk elég bátrak, hogy megmondjuk az igazat. És azt nem értette meg senki. És félreértették a társaim, a párttársaim, és az ellenzékem is. Világos volt, hogy nem elég pusztán errõl a jelenségrõl elméletileg beszélni, hanem végre kellene hajtanunk néhány radikális változtatást. De akkor nem voltam olyan helyzetben, hogy meglegyen a lehetõség arra, hogy megkezdjem ezeket a mélyreható reformokat. Csak néhány kis lépést tettem elõre.
– De a valóság az, hogy ön hazudott, mert azt akarta, hogy újra válasszák. Állandósították a hazugságot, mert különben pártját nem választják meg újra.
– Csak... Ha csak néhány költségvetési kiigazítást hajtunk végre, akkor azt gondoltam, hogy ez nem megfelelõ program, mert ennek strukturális reformokkal kell társulnia. És egy évvel a következõ választások elõtt nem éppen jó idõ strukturális reformokra.
– Az igazmondásra?
– Igen, az igazság, hogy reformokra van szükségünk, nem tudunk többet költeni a szociális ügyekre. Ez az amivel kampányoltam. Akkor nem ígértem új szociális programot az embereknek. Ez volt a fõ különbség az utóbbi egy év magyar politikájában. Befektetésekrõl, Magyarország megújításáról beszéltem, valamint strukturális reformokról, és arról, hogy a magyar politikusok másik része folytatta a régimódi politikát. Ez volt az igazi kérdés.
– Abban az idõben a költségvetési hiány magas volt. Az ellenzék azt mondta, hogy a költségvetési hiány magas, ne hallgassanak a miniszterelnökre. Ön azt mondta, hogy ez nem így van, ez nevetséges. Ez arcátlan hazugság volt az embereknek. Vagy nem volt elég bátor akkor, hogy ne hazudjon?
– Mindent megtettünk amit tudtunk, azért, hogy a költségvetés megfeleljen a deficit kritériumoknak. Amikor túlmentünk azon a hiányon tavaly nyilvánosan beszéltünk errõl. Nem titkoltuk el az elõzõ év végén. Az év elején mindig azt ismételtem, hogyha látok okot a beavatkozásra, akkor megteszem. Az igaz, hogy az év elsõ néhány hónapja után egyre világosabbá vált, hogy az eredeti cél nem tartható.
– Akkor abban a másfél évben, amikor hazudott az embereknek, mi játszódott le a fejében? Mit érzett, amikor az ország népe elõtt állt és nem az igazat mondta nekik, amikor az lenne a kötelessége, hogy vezesse õket, mire gondolt, mi játszódott le önben? Mit érzett?
– Felelõsséget éreztem, hogy új idõszakot kell kezdenünk. Mert nem számokról és adatokról beszélek, hanem egy olyan hozzáállásról, hogy engedjük meg az embereknek, hogy azt higgyék, mi, a kormány gazdaggá tehetjük õket, és vagyont adhatunk nekik ajándékba. Megpróbáltuk elkerülni azt, hogy szembesüljenek annak a kötelezettséggel, hogy õk maguk felelõsek magukért. Ezek azok a hazugságok amelyekrõl beszélek. Nem konkrét számokról és adatokról.
– De megszegte az alapvetõ elvet, ami a politikusok kötelessége, hogy õszinték legyenek. Ezt megszegte. Most hogyan várja el tõlük, hogy elfogadják amit mondott? Igen, folytassa miniszerelnök úr!
– Nem , nem. Ez sokkal bonyolultabb, ez sokkal bonyolultabb.
– Elfogadható, hogy hazudjon?
– Ez sokkal bonyolultabb.
– Elfogadható, hogy hazudjon?”
Nic Robertson interjúja Gyurcsány Ferenccel.
CNN, 2006. szeptember 21.
„Az életnek van némi humorérzéke”, ugyanis a magyar baloldali politikai és szellemi világ elérkezettnek látja az idõt, hogy egyszer és mindenkorra elfelejtsék Gyurcsány Ferenc õszödi beszédét, és mindent, amirõl az fellebbentette a fátylat. Azt gondolják, hogy a válsággal eljött az a dramaturgiai pillanat, amikor végleg megszabadulhatnak ettõl a tehertõl, amelyet, miként Sziszifusz voltak kénytelenek görgetni idáig maguk elõtt. Úgy látszik Õszöd, vagyis a hazugság politikája, a hiteltelenedés, a felelõtlen és rossz döntések következményei „nemcsak” az ellenzék és „nemcsak” a társadalom számára jelentenek terhet, amelytõl szabadulni kellene, hanem a baloldal számára is. Igaz, utóbbi ezt a szabadulást máshogyan képzeli és más célból. Az elõbbiek azt szeretnék, hogy õszöd soha többé ne legyen, az utóbbi pedig azt szeretné elhitetni, hogy õszöd – abban a bizonyos értelemben – nem is volt.
Az eddigi magyarázkodás, átértelmezés és áthangolás, miszerint Gyurcsány Ferenc „igazságbeszédet” mondott, és különben is mindenki hazudott, nem vezetett eredményre, nem oldozta fel a kormányfõt a hazugság, a a normasértés alól, sõt a válsággal – melynek „elõnyeit” igyekszik hasznosítani, az átértelmezéshez és a feloldozáshoz, a felelõsség áthárításához –, mint a hóemberépítésnél a hógolyó, az õszödi kõ is növekszik, hiszen a kialakult helyzetben a bizalom, a hitelesség lételemmé válik. A mára kialakult helyzetet újra csak súlyos megszorításokkal szándékozik kezelni a kabinet, ami magasabbra helyezi a bizalom mércéjét, és láthatóbbá, élesebbé teszi a hibákat. Érthetõ, ha egyre nehezebbé válik az a bizonyos kõ a számára.
A múlt héten a baloldali sajtóban több írás is búcsút mondani igyekszik az õszödi idõknek, és már jó ideje körvonalazódnak azok a stratégiai lépések, melyek egy újraindítás lehetõségét igyekeznek megrajzolni. A „lemerült elemet” igyekeznek feltölteni, hogy a végleges csõdöt megakadályozzák, illetve, hogy mûködõképességét fenntarthassák. (Úgy tûnik, a képviselõk megvásárlásában sem bíznak hosszú távon.) Gyurcsány Ferenc tanulva elõzõ reformnak nevezett intézkedéseibõl egyre többször hangoztatja a szövetségesek keresését a társadalom megnyeréséhez.
Képzeljük el, hogy belépünk egy ismeretlen házba. Nincs otthon a házigazda, nincs, aki végig kalauzolna minket a szobákon, mesélne a tárgyakról, errõl-arról. Mégis képet alkotunk, hiszen a könyvek elárulják, hogy az ott lakók olvasnak, a lemezek megmutatják, hogy szeretik a zenét, a sok játék a földön elmondja, hogy a házban kicsi gyerek is él, vagy a sok üres pálinkás üveg elpanaszolja, hogy alkoholista is van a családban. A nagy rendetlenség és a nyugtató pirula megerõsíti az üvegeket: békétlenségrõl, boldogtalanságról, depresszióról mesél.
Õszöd volt és van. A házigazda ugyan azt mondja a rendetlenségre és a sok üvegre, hogy buli volt, de a remegõ keze, a felpuffadt arca mind-mind másról beszélnek. Ma is ugyanaz a hamisítás zajlik, mint Õszöd elõtt. A gazdasági válságot sok ezer ember a bõrén érzi, és sokak okkal félnek. (Elbocsátások, a járandóság csökkenése.) A szociális ügyekért felelõs miniszterasszony azonban kijelenti, hogy nem kell szociális válságtól tartani. A baloldali média pedig nyugtat, hogy minden országnak megvan a leszakadt, elszegényedett rétege. Csak éppen azt az apró különbséget nem veszik figyelembe, hogy nálunk ez a veszély az ország közel felének leszakadását jelenti. Gondoljunk bele, mit jelenthet ez. A kormány hozzá nem értésérõl, a „nem csinálásról” tanúskodik az is, hogy olyan intézkedéseket hoznak, melyek nem igényelnek szakértelmet és kreativitást. A közszféra, a nyugdíjasok, az önkormányzatok megnyírbálása – ezekben semmi bonyolult dolog nincs. Nem igényel átcsoportosítást, számításokat, jó helyzetfelismerést, éleslátást, sõt bizalmat a társadalomtól – miszerint a csökkentett járulékokat befizeti. Ezek az intézkedések a baloldali kormányoktól már régóta megszokott sémákat követik. Most úgy tûnik, megint „radikális reformok jönnek”. A helyzet újfent „bonyolult”. Gyurcsány Ferenc és kormánya újra szakít egy hazugsággal, „az embereknek újra meg kell tanulniuk, hogy az állam nem ad vagyonokat és önmagukról kell, hogy gondoskodjanak”. Az ellenzék pedig még mindig „a régi módi politikát” folytatja. A hasonlóságokat hosszan lehetne sorolni a miniszterelnöki mellébeszéléstõl, a másként vélekedõk gyalázásáig, a mutyizásig, a képviselõk megvásárlásán keresztül a médiamunkások habarcsolásáig.
„... Döntõ különbség van az igazi nagy rendszerek és a nagy rendszer igényével fellépõ. erõszakos schémával dolgozó öntelt magyarázók között. Az erõszakosak is megragadnak és tagolnak egy addíg leíratlan jelenséget, ebbõl leszûrik a maguk magyarázó elvét; majd ezt alkalmazzák schematikus megoldásként egészen más jelenségcsoportokra. Nem azt vizsgálják tehát, hogy saját elveik hogyan, milyen módosítással, milyen alá-fölé- vagy mellérendeléssel kapcsolhatók egybe – szilárd gondolathálózatként – rokonjelenségek, érintkezõ jelenségcsoportok sui generis magyarázó elvével (amint ezt a nagy rendszerek megkívánják), hanem saját schémáikat minden vizsgált jelenségcsoport egyedül érvényes megismerésének tekintik, mely szerintük megcáfolja és kiszorítja az elemzett jelenségvilágból és ebben a körben feltétlenül érvényes magyarázatmódot.
A nagy rendszeralkotók egybeácsolják a valóság egyes területeirõl leszûrt magyarázóelveket; alázatosan hajolnak meg a valóság elõtt, saját felismerésüket, ha kell alárendelik más területek hitelesített eredményeinek. (...)
Még inkább csalódtunk azokban a szkéma-rendszerekben, amelyeknek nem eltévelyedése, hanem létezési programja volt az erõszakosan kiterjesztett magyarázat.”
Mérei Ferenc: Lélektani napló
Õszöd volt és van. A baloldali rendszeralkotók nem eltévelyedõk, hanem létezési programjukat terjesztik ki erõszakosan. A valóság elõtt soha sem képesek meghajolni, inkább átmaszkírozzák azt, saját sémáikat tartják egyedül és mindenre érvényesnek, mellyel megcáfolnak és kiszorítanak mindent, ami hiteles. A feltétlenül érvényes magyarázatokat is negligálják. Minden eredménytelenségük és kudarcuk ezt igazolja. Az összefüggéseket nem keresik, sõt lebontják és tetszõlegesen építik fel saját hálójukat, ezzel olyan szövetet hozva létre, amely veszélyes és csöppet sem biztonságos. Például tetszõlegesen kiiktatják az igazságot, a felelõsséget. A veszéllyel mit sem törõdve eszköznek használják a szélsõségeseket. A valóság kirekesztésével, a hiteles, érvényes magyarázatok figyelmen kívül hagyásával képtelenek a problémákra a megfelelõ válaszokat megadni. (Folyamatosan romló gazdaság, folyamatosan romló életkörülmények.) Hiteltelenítik a politikát, amely a lejáratókampánnyal kezdõdött, hazudozással folytatódott, és most éppen a felvásárlásnál tart.
Õszöd volt és van. Jó lenne tõle végre megszabadulni, de nem úgy, hogy eltagadjuk, úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, valamiféle hõstettnek állítjuk be, hanem úgy, hogy megszervezzük, hogy soha többé ne fordulhasson elõ ebben a formában, azaz következmények nélkül. Ez pedig csak úgy történhet, ha a politika soha nem vonja ki magát az alapvetõ erkölcsi elvek, az igazság és a valóság fennhatósága alól.
„Úgy vélem, csak most érkeztünk el elõször oda, hogy világosan lássuk, az igazság mennyire konstitutív szükséglete az embernek. Bár hihetetlennek tûnik, mindeddig nem született magyarázat, hogy miért keresi az ember az igazságot. Ez az ember mániájának tetszett, fényûzõ avagy díszítõ jellegû foglalatosságnak, játéknak, avagy arcátlan kíváncsiskodásnak, talán külsõleges alkalmazkodásnak, illetve ahogyan Arisztotelész gondolta, természetes törekvésnek, mely arra irányul, hogy képességeinket gyakoroljuk. Mindebben ott van az a feltételezés, hogy az ember végeredményben igazság nélkül is tud élni, hogy viszonya az igazsághoz eszerint külsõleges és véletlenszerû. Ezért a szókratészi kifejezés, mely szerint »a vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet«, mindig is üres szólam volt. Most értjük csak meg igazán, hogy ez mennyire szó szerint így van. Az igazság nélküli élet nem embernek való élet. Így hát az igazság az emberrel való kölcsönviszonyban létezik. Ember nélkül nincs igazság, de megfordítva is áll, igazság nélkül nincs ember. Az embert úgy lehet meghatározni, hogy az a lény, akinek abszolút szüksége van az igazságra, mint ahogyan fordítva is: az igazság az egyetlen, amire az embernek abszolút szüksége van, ez az õ egyedi, feltétlen szükséglete. Minden egyéb, beleértve ebbe a táplálkozást is, csak azzal a feltétellel szükséges, hogy legyen igazság, vagyis, hogy legyen értelme annak, hogy élünk. Így hát az emebrt zoológiailag nem úgy kellene meghatározni, hogy húsevõ, hanem inkább úgy, hogy Wahrheitsfresser. Igazságfaló.
Az ezzel ellentétes vélemény, vagyis az a gondolat, hogy az ember mítoszokból, igazságok nélkül – következésképpen hamisságokból – is élhet, egyéb más fogyatékossága mellett egyben olyan tipikus tünet is, melyet a történelem mindig kitermelt akkor, amikor sor került a tömegek lázadására és a kollektivitás ebbõl következõ istenítésére. A tömegek és a kollektívák valóban képesek igazság nélkül élni: nincs szükségük, se képességük rá. Ez pedig feléleszti azt a gyanút, hogy a tömegek és a kollektívák voltaképp nem is emberek, illetve hogy az emberit csak valamilyen különös, fogyatékos módon jelenítik meg. Ugyan ki tudja...?”
José Ortega Y Gasset: Korunk feladata