Annak, amit nálunk „kultúrharcnak” szokás nevezni, semmi köze nincs a klasszikus értelemben vett német Kulturkampfhoz. A mi „kultúrharcunk” az, ha két politikus, vagy két filmes érdekkompánia egymásnak esik, vagy ki akarnak rúgni egy színi direktort. Az igazi kultúrharc a XIX. század végén játszódott le a bismarcki Német Birodalomban és aztán egy kicsit nálunk is, amikor az állam megpróbálta kiszorítani eges közigazgatási, politikai területekről és az oktatásból az addigi egyházi befolyást, illetve az egyházak hatósági szerepét.
Ennek köszönhető, hogy abban az időben kezdtek komolyabb szerephez jutni a vallásos jellegű „néppártok”, amelyekből aztán szociális töltéssel létrejöttek a keresztényszociális, végül pedig a kereszténydemokrata néppártok.
Volna hát keresnivalója a KDNP-nek a mai napig is ezen a területen, és a jelenlegi kormánykoalícióban mi töltjük be az egykori szerepkört. De a társadalom elsöprő többsége közönyös vagy ellenérdekelt.
Magyarországon igazi kultúrharc a második világháború végéig nem volt, nem volt rá igazán szükség. A korabeli, kormányon lévő, olykor liberálisnak, olykor keresztény-nemzetinek nevezett politikai csoportok mindenkor értékkonzervatívak voltak, és eszük ágában sem volt ujjat húzni a királyság védelmét élvező, nagyhatalmú és nagyvagyonú, nemzetközi háttérrel rendelkező egyházakkal, különösen a katolikus egyházzal.
Szinte felsorolhatatlan az egyházak, elsősorban a katolikusok gazdasági és oktatási hatalmának sokrétűsége. A püspöki, káptalani, szerzetesi vallási-oktatási alapítványi latifundiumaitól, a plébániák és egyházközségek kisgazdaságaiig, a takarékpénztárakig és nyomdákig, másrészt az egészségügyi, szociális és oktatási intézmények ezréig, a papság és szerzetesek többtízezres létszámától az egyházi alkalmazottak tízezréig, a mezőgazdasági dolgozók tömegéig terjedt a közvetlen érdekkör. Kötelező volt a hitoktatás, természetes az egyházi ünnepek megünneplése és a rendszeres részvétel az istentiszteleteken.
Mindezt a pártállam, a bolsevista diktatúra és örökösei néhány tollvonással és tartós terrorral megsemmisítették tehát a kereszténység történetét, hagyományait, tanítását meghamisították, lejáratták, sokáig üldözték, különösen az oktatásban és nevelésben, sőt, ott erőteljes kontraszelekciót vittek véghez, hogy a keresztény tanításnak és nevelésnek nyoma se maradjon.
Pedig nem véletlen, hogy az alkotmányos kormányokban az oktatást felügyelő minisztériumot a második világháború végéig Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak nevezték. Köznyelven Kultuszminisztériumnak. A két fogalom szorosan összetartozott. A hitet, az erkölcsöt és a kultúrát világszerte az egyházak terjesztették el. Talán nem véletlen, hogy most, negyvenévi diktatúra és húszévi bizonytalanság után, éppen az egyházak körüli fogalmi és jogi zavarkeltés korszakai után, a helyzet rendezésének kezdetével egyre több felé támad fel az óhaj az egyházak fokozottabb részvétele iránt az oktatásban is.
A Népszabadság cikkírója mindezt úgy állítja be, mintha a pénztelen önkormányzatok szeretnék iskoláikat az egyházak nyakába sózni, hogy szabaduljanak terheik egy részétől.
Ennek így aligha lenne értelme, hiszen jelenleg az önkormányzatok és az egyházak egyaránt az államtól, a különadókból remélhetik működésük pénzügyi feltételeit. Noha egykor saját vagyonukból fedezték, esetleg helyi adományokból és csak végső esetben szorultak a kimondottan állami alapítású közép- és felsőfokú intézményekhez hasonló állami támogatásra.
Talán ennél többről van szó. A magyar társadalomban, illetve annak egy részében feltámadóban lehet annak felismerése, hogy a teljesen atomizálódott, szellemileg, erkölcsileg és anyagilag lerongyolódott rétegek további lecsúszása ellen tenni kell valamit.
Jelenleg azonban nem látszik, hogy ki, vagy kik lehetnének azok, akik képesek egy fordulatot végrehajtani. Ez még abban az esetben sem egyszerű, ha az állami vezetés képes lenne biztosítani egy jóirányú fordulat feltételeit.
A társadalom keresztény hagyományokat őrző és aszerint élő kisebbsége egyre vékonyabb. Érdemi cselekvésre képes szervezetei nincsenek, sőt, olyan egyéni óhaj sem nagyon érzékelhető, hogy személyes hitének megélésén túl bárki bármiféle küldetést érezne. Igazat megvallva a vallási vezetők részéről sem nagyon érezhető olyan irányú óhaj, hogy a hívők társadalmi szerepe erősödjék. Sőt, mintha tovább élne az a kommunisták által kierőszakolt gyakorlat, hogy az egyházak címszó alatt az egyes felekezetek papjai és egy-két világi vezetője értendő. És mintha a „történelmi” egyházak nem is igazán óhajtanák, hogy a „laikusok” bármiféle társadalmi cselekvéssel beleavatkozzanak a hivatalos egyházak és a közhatalom közötti folyamatokba. Pedig ebben a jelenlegi struktúrában a társadalom kívül rekedt rétegeit aligha lehet megszólítani, formátlan várakozásait formába önteni.
Önmagában kevés az a történelmi hagyományban kialakult gyakorlat, hogy az államhatalom hivatalból biztosítja a vallásos hit, eszmeiség, az egyházak jogait. Egy újfajta kultúrharc megvívására lenne szükség ezeknek a jogoknak az érvényesítéséhez, de ezt a harcot a társadalomban maguknak a keresztényeknek kell megvívniuk.
