Kétféle racionalitás küzd egymással generációk óta a gazdaságban nálunk és világszerte. Kezdődött valamikor azzal, hogy a nagybirtokoknak megtiltották a mezőgazdasági gépek alkalmazását, azért, hogy a nincstelen agrárnépesség többmilliós tömege ne veszítse el a kenyerét.

A pártállam ezt a kérdést hatalmi erővel úgy oldotta meg, hogy felszámolta még a kisgazdaságokat is és a nagyüzemeket úgy-ahogy gépesítette. A falusi lakosság munkaképes tömege pedig a városokba vándorolt. Ott viszont mesterséges munkahelyeket létesítettek számukra. A pártállam bukásakor a feleslegessé vált milliónyi segédmunkás munkanélküliként a szociális piacgazdaságot hirdető állam gondoskodására szorult.

Eddig minden utódkormány szembekerült ezzel a helyzettel, amelynek megoldását az Orbán-kormány is megígérte. Tíz év nagy idő! Ezalatt tíz szoclibektől örökölt szakképzetlen munkanélküli korosztály éri el a nyugdíjkorhatárt, mikor átkerül egy másik, szintén állami ellátásra szoruló rétegbe. Kérdés, hogy a helyükbe tíz szakképzett, önfenntartó ifjú korosztály lép-e, vagy újratermelődik a munkanélküliek tömege, amelynek jövője olyan reménytelen, mint a Várbazár fontossága.

Mert mi is ez a cifra építmény? Semmi más, mint a várkert kerítésének egy pompázatos darabja, amellyel építése pillanatától a mai napig nem tudott senki semmit sem kezdeni, mindazonáltal meg kell őrizni az utókornak, terhelve a költségvetést.

Amerre járunk a fővárosban, pompásabbnál pompásabb épületek sorába ütközünk. Hajh, milyen gazdagok is voltunk mi egykoron, amikor jutott pénz Királyi Várra, Országházra, Kúriára, Műcsarnokra, Szépművészeti- és Iparművészeti Múzeumra, Vajdahunyad várára, Állatkertre, szobor- és freskódíszes pályaudvarokra. Mindez néhány év alatt bújt ki a földből, közpénzből. Mert nagy volt hajdan a magyar, nagy volt hatalma, birtoka…

Ugyan miből futotta minderre, míg most egy-egy darabjuk helyreállítása olyan sokáig tart, hogy amint befejezik az észak-nyugati sarkát, a dél-keletit kezdhetik elölről.

Mindazt – mint mondani szokás – tót napszámosok építették fel, akik a szabad ég alatt aludtak és tarisznyából ebédeltek. Ámbár olyan színvonalú kézműves szakmunka és művészeti teljesítmény rejlik ezekben a múzeumokban, hogy egyik-másik kis részletük helyrehozására manapság talán már nem is található hozzáértő kézműves iparos, vagy szakavatott művész.

A dolog nyitja, hogy akkoriban nem létezett mindaz a közteher, ami manapság a munkát terheli. Nem volt személyi jövedelemadó, egészség- és nyugdíjbiztosítás, táppénz, fizetett szabadság, de fizetett ebédidő és kafetéria, munkásszállás, családi pótlék és munkanélküli segély sem, jól fizetett szakszervezeti titkár és rendész, bérszámfejtő sem, hogy csak a legegyszerűbbeket soroljuk. Zsebből fizetett a pallér és a szakiparos. a művész pedig maga volt egyben a vállalkozó is. Akkor úgy volt, most meg emígy van.

Nagy volt a pompa és nagy volt a szegénység. A híd-ígérgető, anekdótabeli főkortesnek pedig nem kellett a faluvégi választópolgár óhajait figyelembe venni, ígérgetni, mert annak nem volt választójoga, csak a gazdag-utcán lakó módos gazdának.

Amint a politikusnak sem kellett kezét reggeltől estig a nemzetközi helyzet, a pénzvilág és a világgazdaság ütőerén tartania ahhoz, hogy programot készítsen. Sem minden szavát százszor megrágni, mielőtt kiejti a száján, mert jön a sündörgő rejtett mikrofon és jön a WikiLeaks, amely feltöri a legtitkosabb adattárakat és bizalmas zuginformációkat.

„Ígérni nehéz, megtartani könnyű” – szólt a XIX. század lovagias gondolkozású politikusának jelszava a nagypolitikában. A XX. század második felében, a pártállam közembere már úgy gondolta, hogy ígéretekkel tele van a padlás.

A padlás legendás lesöprése azonban csúfos kudarccal végződött. A XXI. század politikusának alaposan át kell néznie a padláson végül is felhalmozódott ígéreteket, és újra kell gondolnia, hogy mit és mennyit érdemes belőlük, illetve mennyit lehet megvalósítani.

A nagy többség értetlenül nézi ezt a fura világot. Meg hogy ha annyi az ígéret, a pénz miért egyre kevesebb?