Régi közmondás, hogy a gyerekek és a bolondok megmondják az igazat is. Persze nem tudatosan, csak fecsegés közben. Ez történt 2006. május 26-án Őszödön. Az akkor már köztudottan súlyos pszichés zavarban szenvedő Gyurcsány Ferenc kifecsegte saját és az MSZP rossz politikájának titkait és előrevetítette a csődöt is. De mint a gyerekek és a bolondok, ezt nem a megfelelő módon tette. Ha az őszödi beszédet miniszterelnöki expozé formájában, a parlament és az ország nyilvánossága előtt tartja meg, joggal nevezhették volna igazságbeszédnek.
Ám a beszéd szigorúan zárt körben hangzott el, és nem akadt hallgatóságában senki a parlamenti frakcióban, egyetlen személy sem, aki felemelte volna szavát a nyilvánosságra hozatal érdekében. Így az egész MSZP-vezetés Gyurcsány cinkosává lett, az ország érdekelt polgáraival szemben.
Ha ez akkor, azonnal nem is vált világossá, valójában ezzel az eseménnyel az MSZP-nek és a baloldal nagyobbik felének sorsa megpecsételődött. Nemcsak egyszerű politikai bukás lett a titkos beszédből, hanem a továbbiakban örökre lehetetlenné vált, hogy az a társaság, mely cinkosságot vállalt a hazugsággal, még egyszer visszatornázza magát a magyar közélet döntő tényezői közé.
Velük együtt, ugyanúgy hitelüket vesztették azok a társutasok is, akik utólag megpróbálták mentegetni a történteket és megpróbálták itthon, vagy a nagyvilágban tisztára mosni Gyurcsányt és az „igazságbeszédként” eladott primitív hazudozást. Hiszen a beszédtől függetlenül alátámasztották magukat a tényeket, az ország sorsában beállt fordulatok, a beszéd, majd annak kiszivárogtatása és a felháborodás is felgyorsították a bukást.
Már öt éve az őszödi beszéd keltette közfelháborodásnak, és ismét szeptembert írtunk, amikor egy másik bolondnak sikerült közháborodást felkeltenie. Aki olvasta a közelmúltban Kertész Ákos förmedvényeit a Népszavában, annak eddig sem lehettek kétségei afelől, hogy szerzőjük már nem azonos a Makra egykori írójával. Ezt talán a lap szerkesztői is érzékelhették, mert mintha Kertész kiszorult volna a Népszavából, így került az azonos címet viselő amerikai kiadványba, az itthon utódvéd harcot folytató „mértékadók” írásainak másodlagos temetkezési helyére. Kár volt onnan előbányászni egy őrült elme háborgásának szomorú dokumentumaként.
Talán nem is maga az iromány az igazán leleplező, hanem az a süket csend, amely megpróbálja az esetet bal felől meg nem történtté tenni.
És ez az igazán leleplező. Ez a csend, amely mintha néma szolidaritást vállalna a szerzővel, nagyon emlékeztet arra a csendre, amellyel az MSZP prominensei agyonhallgatták öt évvel ezelőtt az őszödi beszédet. A kínos ballib csend azért feltűnő, mert azok, akik most olyan mély hallgatásba burkolództak, arról nevezetesek, hogy soha semmit nem hagynak szó nélkül.
Eddig egyetlen értelmes hang hallatszott bal felől. A 168 óra reagált. A főszerkesztő, Mester Ákos, miután Kertész mentségéül felhozza, hogy a szörnyű közállapotok bolondíthatták meg teljesen Kertészt és a környezetének ezt észlelnie kellett volna. Végül mégis megállapítja, hogy „A szöveg szégyentelen és védhetetlen. Rosszul teszi, aki védeni akarja”. Mert idejében szólni kellett volna Kertésznek, hogy hallgasson. „A következményeket látjuk, a szolidaritásnak hitt hallgatást inkább lapításnak tartom. Bizonyos szempontból most sajnos volna okunk lapítani. Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat”.
Csak hogy Kertész, akinek már úgyis mindegy, mert kijelentkezett a magyarságból, nem kért bocsánatot. A baloldali mértékadó értelmiség pedig ezzel a szolidaritás-gyanús hallgatással, szintén kijelentkezett. Ahogyan az MSZP Gyurcsánnyal végleg lenullázta az elmúlt húsz év létezését és még azt a kevés pozitívumot is, amit előzőleg tett a pártállami rendszer lebontásáért. Ugyanúgy nullázza le most a baloldali és liberális, magát mértékadónak feltupírozó értelmiség egész létezését ebben az országban, Magyarországon, a magyar nemzet egyetlen lehetséges hazájában.
Szomorú jelenség, hogy Kertész, aki a pártállam évtizedeiben még tisztán látta a valóságot, utóbb megzavarodott. Azok mellé állt, akik a pártállam ideológiájában gyökerezve egy zavaros ballib világot akartak az országra ráerőszakolni és fokozatosan szembefordultak a néppel, amelynek körében éltek. Csődöt mondott az ő „véleményformáló értelmiségi” státuszuk. Coriolanusi pózban kiátkozták a népet, amelyet nem sikerült leváltaniuk: „Átok reád… már nem vagyok fiad!”
De a legszomorúbb Kertész esetében, hogy a hazáját, annak népét becsmérlő kirohanásával megtagadta édesapja emlékét is, akiről nemrégen ő maga írta meg, hogy a két világháború közötti Szent Kereszt Egyesület eyik alapítója volt.
Ezt az egyesületet neves, köztiszteletben álló, katolikus hitre tért zsidó származású értelmiségiek alapították, ők ezzel tettek hitet, vállaltak sorsközösséget az ország népével, szembefordulva a mindenkori bal- és jobboldali szélsőségek terrorizmusával.
