Ha tehát ma a fiatalság egyéniséggé neveléséről gondolkozunk, ezt az azóta keletkezett felfogásbeli szakadékot is át kell ívelni a cserkész-kori társadalom és a mai fiatalok gondolkozása között. De ez csak egy a nyitott kérdések közül.

Ki nem olvasta – vagy legalább moziban, tévében nem látta a kötelező olvasmányok szomorú sorsára jutott, illetve amerikai giccsé vált Pál Utcai fiúkat?

A regény a búr-angol háború korának magyar hangulatát idézi fel. A mi közvéleményünk a szabadságszerető búrokat pártolta. A grundot védelmező gyerekek a hősies búrok, a vörös ingesek a vörös mundért viselő angol agresszorok. Azt pedig valószínűleg maga az író, Molnár Ferenc sem sejtette, milyen szimbolikus jelentősége van annak, hogy az egész harc értelmetlenné vált, a diadalmasan nyomuló kapitalizmus foglalta el a grundot. Csak úgy, mint Dél-Afrikában és mindenütt, világszerte.

A regén írásakor még híre-hamva sem volt a cserkészeknek, de a Pál utcai gimnazisták gitt-egyletesdije, majd katonásdija érzékelteti a korszak nagyvárosi gyerekeinek vágyát valami olyasmi iránt, amivé aztán a cserkészet vált. És előre vetíti a világméretű nagyvárosiasodást is, aminek következtében eltűnnek a „grundok”, a civilizáció újabb és újabb életterekre nyomul be és a felnőttek közötti csoportos erőszak, vagyis a hódítás, a háború átterjed a csapatokba szerveződött gyerekekre.

Ezt finomította értelmes cselekvéssé a cserkész-eszme és ennek lett másik leszármazottja az öncélú galeri.

Azok a diktatúrák, amelyek a cserkészet külsőségeinek utánzásával megpróbálták a fiatalságot, fiúkat, lányokat a maguk oldalára állítani, rendszerük janicsárjaivá nevelni fiataljaikat, tudjuk, hogy melléfogtak. Csak úgy, mint a katonaság előképzését célzó egykori „leventézés”, utódával, a kommunista MHK-val. Mindkettő hozzájárult a fiatalokban a kényszerű katonáskodás elutasításához, az anarchikus hajlamok erősödéséhez, a galerisedéshez, és az egyre általánosabb indivudalizmushoz. Mindenféle közösség tagadásához és a sokat emlegetett közéleti tevékenységgel szembeni ellenszenvhez.

Világszerte csak a fiatalok egy törpe kisebbségében és a férfiakban bukkan fel itt-ott a katonás külsőségekkel körített mozgalmi élet kísérlete. Ezek előképüket a két háború közötti diktatúrák katonásan impozáns utánzásában látják. Menetelésekben, „rendcsinálásokban”, ami általában tömegverekedésben nyilvánul meg. Ezeket aztán rögtön fasisztává nyilvánítják. Kommunistává soha.

Ellenlábasuk az anarchikus, zűrzavaros, céltalan, gyakran ugyancsak erőszakos indulatkitörésbe torkolló galeri-élet. Harmadik általános jelenség az informatika áldásait élvező individualizmus. Mindhárom a fiatal fiúk és férfiak életformája. A negyedik, ahol a lányok is szerephez jutnak, a bulizók életmódja.

Ezek azok a megnyilvánulás-formák, amelyek gondot okoznak világszerte a társadalmak jövőjéért felelősséget érző társadalompolitikusoknak. Mindazoknak, akik hagyományosan értelmet szeretnének adni az emberi létnek és nem gondolják, mint a pesszimisták, hogy az emberiség saját megsemmisülése felé rohan.

Ez a gond azonban már az előző generációkat is foglalkoztatta. A valamikor bevált nevelési formák a civilizáció rohamos terjedésével, az anyagi igények növekedésével elavultak. Az ezzel való szembenézést már az előző két generáció elmulasztotta. Nem találnak fel egy újfajta cserkészetet az idejétmúlt helyett.

Ennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy nincs a mai társadalomnak egy olyan egészséges, hagyományos értelemen normakövető törzse, amely példát adhat a következő, felnövekvő korosztályoknak egy értelmes, követhető élet-modellhez. Ennek elemeiből kell egy nem feltétlenül mozgalmi jellegű nevelési rendszert elépíteni és elsősorban a felnőttekben feléleszteni a mai és a jövendőbeli fiatalok iránti felelősségérzetet.