A pártok támogatottságát mérő közvéleménykutatásokban olykor megemlítődik, hogy a negyven éven aluli korosztályokhoz közelebb állnak a jobboldal eszméi, mint az idősebbekhez. De az is, hogy a legfiatalabb szavazóréteg általában inkább a nemszavazók seregét gyarapítja. Az viszont, hogy akkor hogyan is gondolkoznak, ebből nem tűnik ki. Éppen ezért feltűnő az Élet és Irodalom január 20-i számában megjelent „Értékválasztások a huszonévesek körében” témájú ismertetés, amelynek szerzője Vásárhelyi Mária.
Egy 2009-ben, közelebbről meg nem határozott felmérésre hivatkozva a szerző arra a megállapításra jut, hogy a kilencvenes években még nagyrészt indifferens korcsoport, a 20–29 éveseké „sokkal határozottabb politikai arcéllel rendelkezik”.
„Összegyűjtöttük a baloldallal és a jobboldallal összefüggésben a politikai közbeszédben elhangzott, leggyakrabban megfogalmazódott kritikákat, negatív vélekedéseket… A baloldalt érintő évtizedes lejárató kampány meghozta gyümölcsét, nemcsak a baloldali politikusok, hanem a baloldali értékek is karaktergyilkosság áldozataivá váltak.”
„A huszonévesek többsége… lényegében teljesen azonosulva a Fidesz ellenséges retorikájával, részben vagy teljesen elfogadja azokat a vádakat, amelyeket a baloldallal szemben a jobboldal megfogalmazott a nemzetellenességet, az idegen érdekek kiszolgálását, a pénz- és hataloméhséget…”
Ennek következményeként már 2009-ben a fiatalok relatív többsége „tragikusnak érezte saját szempontjából egy 2010-es újabb baloldali győzelem lehetőségét”. Már akkor a fiatalok 20 százaléka ellenségének, relatív többsége ellenszenvesnek tekintette a baloldalt. Ez különösen az egzisztenciálisan fenyegetett fiatalokat jellemezte.
Mindazok, „akik úgy ítélik meg, hogy az elmúlt nyolc évben mind a családjuk, mind saját maguk anyagi viszonyai, életkörülményei jelentősen romlottak, és akik a Kádár-korszakról is… meglehetősen kritikus véleményt formálnak”…
„A baloldal kriminalizálása leginkább a Jobbik körében népszerű, de a Fidesszel és a KDNP-vel rokonszenvezők körétől sem áll távol, hogy a baloldalt nemzetellenes bűnözők gyülekezetének tartsák.”
„A Fidesz szavazóinak 38 százaléka teljesen, 50 százaléka pedig részben egyetért azzal, hogy a történelem során a baloldal gyakran elárulta saját nemzetét… a baloldal nálunk mindig idegen érdekeket szolgált ki és 63 százalékuk részben vagy teljesen egyetért azzal, hogy a baloldal nálunk egyet jelent az erkölcstelenséggel, … még az MSZP szavazóinak közel egyötöde is meglehetősen kritikus álláspontot foglalhat el a baloldal értékelésekor.”
Vajon mindez, különösen az egzisztenciális szorongás csakis a Fidesz karaktergyilkos demagógiájának a következménye lett volna? Mindebben a gyanús privatizációktól az őszödi beszéden át a Hagyó-ügyig húzódó vörös fonalnak semmi szerepe sem lett volna?
„A jobboldallal szemben megfogalmazódó negatív sztereotípiákat a fiatalok többsége elutasítja… nem azonosulnak a rasszizmusra, kirekesztésre, antiszemitizmusra, szabadság-, demokrácia- és modernizáció-ellenességre vonatkozó kritikákkal… mindössze nyolc százalék azok száma, akik egyetértenek ezekkel” a vádakkal.
A fiatalok nagy többsége viszont meglehetősen kritikus a politikai elittel szemben. „A fiatal felnőttek közel kétharmada úgy gondolta, hogy az országban 2008-ra kialakult súlyos gazdasági és politikai válságért a teljes politikai elitet terheli felelősség… Minden harmadik fiatal pedig egyértelműen hazug, korrupt, hatalom- és pénzéhes emberek gyülekezetének látta a politikai elitet… függetlenül hovátartozásukról”. Mindkét oldal támogatói elsősorban a másikat okolják, de egy részük hajlandó a saját oldalának politikusait is felelősnek tartani.
A kilencvenes évek fiataljaival összehasonlítva megváltozott a liberális–konzervatív ideológiai ellentétpár kérdésében elfoglalt álláspont is. A kilencvenes években a többség a liberalizmussal rokonszenvezett, 1999-ben közel 4:1 arányban volt vonzóbb a liberalizmus, tíz évvel később 22:29 százalék volt az arány a konzervativizmus javára. 33 százalék pedig a kettő között középen áll.
„A huszonévesek körében – 2009-ben – az önmagukat jobboldali konzervatívként azonosítók vannak a legtöbben, a második legnépesebb orientáció a jobboldali – liberális”.
A kérdésre, hogy a fiatalok „a közkeletű világnézeti-ideológiai irányzatok közül melyiket mennyire érzik önmagukhoz közelállónak, a válaszok tovább erősítik az előbbiekben felsejlő, a konzervatív értékek iránt vonzódó, jobboldali beállítottságú fiatalság képét. A legtöbben a környezetvédő, hagyomány- és tekintélytisztelő és nemzeti gondolatkört érzik közel magukhoz, a legelutasítottabb pedig a XX. század két totalitárius rendszerének ideológiája, a fasizmus és a kommunizmus.”
A környezetvédelmet kétharmaduk, a többi eszmét alig valamivel kevesebben, „a kereszténységet, mint értékrendet és ideológiát pedig 39 százalékuk érzi közel magához”.
Kevésbé népszerűek és megosztóbbak a baloldali és liberális értékek. „A kozmopolitizmust a fiatalok 29 százaléka, a szociáldemokrata értékvilágot 20 százaléka jelölte meg saját értékrendjéhez közelállóként.” A nacionalizmus 13, a radikalizmus 6 százalék számára vonzó.
Vásárhelyi szerint ezek az adatok és jelenségek az általános és széleskörű társadalmi anómiával függenek össze. Az államszocializmus összeomlását követő értékválságot a kapitalizmus válsága még elmélyítette. „Sokan olyan ideológiai kapaszkodókat keresnek, amelyek valamiféle folytonosságot, biztonságot nyújtanak számukra.” A nemzeti ideológia előretörése már a ’90-es években érezhető volt, azóta tovább erősödött és elsősorban a Fidesz támogatóinak számát növelte. Ma mindössze tíz százaléktól áll távol a nemzeti gondolat.
A felmérés végső konklúziója az, hogy az előző generációkénál lényegesen homogénebb újabb nemzedék van felnövekvőben.
A nyilvánvalóan egy baloldali kutatócsoport által végzett és egy neoliberális orgánumban ismertetett kutatás eredményét látva e sorok írója hitetlenkedve dörzsöli szemét. Mintha egy hatvanöt, sőt, talán hetven éve tartó rossz álomból ébredt volna fel és most csodálkozva látja, hogy körülötte egy olyan fiatal generáció nőtt fel, amelynek többsége azokban az elvekben reménykedik, amelyek egész idő alatt világosan mutatták az utat, és amelyen járni kellett volna, de a társadalmat következetesen letérítették róla. És hagyta, hogy letérítsék.
De vajon nem túlságosan szép-e a menyasszony? El lehet-e hinni, hogy a mai fiatalok, akik egy mindenféle testi-lelki betegséggel megvert öregedő társadalom leszármazottai, valóban komolyan hiszik-e, gondolják-e azt, amit mondanak?
Kezdjük a legszerencsétlenebb közhellyel, vagyis hogy minden politikus egyformán korrupt. Ez a vélemény 1867, a kiegyezés óta naponta hangzik el minden korszak minden parlamentjével kapcsolatban és valamikor „a politika úri huncutság” formájában élt a nép körében. Vajon, ha minden politikus száraz kenyéren és vízen élne egy hónapos szobában, akkor is megkérdeznék, hogy miből telik neki kenyérre? A korrupció, amint azt napjainkban láthatjuk, pontosan körülhatárolható.
Más – a mai felnőtt társadalomra vonatkozó – kutatások az idősebbek anómiáját, teljes értékvesztését, céltalanságát, tengődését mutatják ki. És ez a most ismertetett felmérés egy másikból indul ki, amely tíz évvel korábban még az akkori fiataloknak ugyanerre az anómiára utaló hajlandóságát mutatta ki. Természetesen nem csak a politikai irányultság, vagy közönyösség volt mindennek lényege, hanem az általános emberi magatartásra jellemző vonások feltárása. A mai fiatalok életfelfogása is anómiás lenne csak azért, mert jobboldali a többség?
Visszatérve a menyasszony fizimiskájára, van-e pontosabb ismeretünk arról, hogy milyen is valójában a mai fiatal felnőttek, nem kisrészt még tanulmányaikat folytatók, illetve pályájuk kezdetén állók társadalma? Kikből is áll ez a magát többségében keresztény-nemzeti-konzervatív irányultságúnak valló többség?
Ez a rövid, most megjelent ismertetés nem ad választ rá, hogy kik is azok a „konzervatívak”? Hiszen minden eddigi kutatásból tudjuk, hogy a fiatalok általában szeretnének családot alapítani, normális polgári életet élni, önálló lakásban, két-három gyereket tervezve. Ezekből a tervekből nőtt ki a mai felnőttek minden jellemzője. A házasságok évről-évre csökkenő, a válások növekvő száma, az egyke, és az egyes, a házasságon kívül születettek tömege, a nemi szabadosság, a szingli életmód, a fogyasztói szemlélet és az eladósodottság, a funkcionális analfabétizmus és a képzetlen munkanélküliség, az eluralkodó anómia.
Elgondolkoztató az is, hogy ez a nemzedék annak a semleges, folyton változó, kísérletező és a nevelést semmibe vevő iskolarendszernek minden áldásából részesült, amelyet most majd egy konzervatívabb, a maga idejében sikeres váltja majd fel. És mégis, talán éppen annak a másikból, a „modernből”, „nyugatiból” nőtt ki a jelenlegi fiatal felnőtteknek többségükben konzervatív értékeket választó társadalma?
Vásárhelyi Mária többször is hangsúlyozza, hogy mindez a Fidesz lejárató, rágalmazó demagógiájának eredménye.
Talán a másik oldalon nem volt, nincs, nem lesz hiány demagógiában? Rágalomban és hazudozásban? Ha valakinek eddig kétségei lettek volna e tárgyban, most alapos leckét kaphat abból, hogy mire és milyen eredményekre képes csak néhány külföldre szakadt, kommunista-maoista renegátból kikupálódott „európai szellem”, élükön a bennfentes Konrád Györggyel. Az ő taszító hatásuk nem játszik, játszhatott eddig is főszerepet abban, hogy ez a nemzedék szembefordult a rendszervisszaváltókká vált liberálisokkal?
Vajon az, hogy a mai fiatalok többsége a jobboldali értékeket választja, garancia-e rá, hogy velük nem történhet meg ugyanaz, ami a mai középkorúakkal és idősekkel megtörtént? Akik minden előző kutatáson, fiatal korukban – eltérve a politikai állásfoglalástól – jövőjüket illetően ugyanilyen ábrándokat szőttek, mint a mai fiatalok?
Végezetül még egy kérdés: Vajon egy baloldaliak által végzett kutatásból, egy balliberális orgánumból kell-e értesülnünk a mai fiatalok értékválasztásáról? Mert egyébként nincs honnan?
