Egy nemzet áll a nemzetiszín ravatalnál ezen a napon. Pozsonytól Pesten és Szabadkán át egészen Aradig. Az aradi 13-ak kivégzésének napja Nemzeti Gyásznapunk. Mindannyian álltunk már talpig gyászban családtagjaink vagy jó barátaink sírjánál. Ismerjük azt a sötét kutat, amibe ilyenkor belenézünk, és ahogy zuhan tekintetünk a mélységbe, végiggondoljuk az elvesztett rokon, barát életét és a sajátunkat is. És amikor elérjük a kút fenekét, akkor megértünk valamit a halálból, és megkapjuk a távozónak az itt maradottak számára szóló személyes üzenetét. Útravalót az élőknek.
Az aradi vértanúk kivégzésének 164. évfordulóján – több mint másfél évszázad távlatából – még mindig tisztán lehet látni a történelem kútjának víztükrét. 13 arc rendíthetetlen hazaszeretettel, töretlenül és bátran tekint vissza ránk és ilyen emléket őrzünk a Pesten kivégzett első miniszterelnökről, Batthyány Lajosról is, és azokról a további vértanúkról, akiket a császári önkény és Haynau személyes bosszúja küldött a bitóra vagy állított a sortűz elé.
Talán a Gondviselő rendezte így – még sorstragédiánk közepette is közben járva -, hogy 13 aradi hőst számolunk, hiszen a vértanúk voltak többen is, százakat végeztek ki, ezreket zártak várfogságba. A 13-as szám viszont megbabonázta az osztrákok tettét, kultikus szimbóluma a magyar rezisztenciát erősítette. Már a kivégzés napján ezrek zarándokoltak a vesztőhelyre, és Arad – elszakítottsága ellenére - azóta is amolyan nemzeti lelki búcsújáróhely, amelynek jelentősége párhuzamban áll Március 15-ével. A Forradalom és Szabadságharc kezdete és vége. Születés és halál. Az esély és a remény. Siker és bukás.
S a gondolatmenetnek ezen a pontján értünk meg valamit elsőként. A bukás okait, a túlerő jelentőségét, a nagyhatalmak erejét, a szövetségi politika hiányának következményeit, és az ellenerők súlyának felmérését diktáló parancsot. Mindez tanulsággal szolgáljon minden magyar nemzeti függetlenségi, szuverenitási küzdelemben bármikor is a történelemben. Kínálkozik a párhuzam 1956-tal, 89-cel és a nemzet jelenlegi törekvéseivel is.
Mert gazdasági és politikai mozgásterünk növeléséhez fel kellett ismerni a korábban túlerőben volt nemzetközi tőke és a monopóliumok jelentőségét, az európai központi hatalom – vagyis Brüsszel – erejét, és új szövetségesi politikát kellett képviselni. A nyugati keresztény társadalomeszmében hiszünk és nem a liberális erőszak multikulturális doktrínájában. Eközben Közép-Európa erejére kell alapozni és a keleti kapcsolatokra legalább akkora súlyt szükséges fektetni, mint azt a Mesés Kelet nagy évszázadaiban tettük. Az ellenerők felmérése után pedig csak akkorát volt szabad lépnünk az ország önállóságához vezető úton, hogy fel ne bukjunk. Csak annyit tehettünk meg – és egyre többet tehetünk – a magyar emberekért, amennyiért még nem tudták kitörni a nyakunkat.
A hóhér Damjanich János nyakát ragadta meg, s a két kezével megfojtotta. S ne legyünk naivak, ha az extra profitoktól megfosztott vérszívóink tehetnék, ha lenne elég erejük, most sem hagynának nekünk levegőt.Damjanich és társai bátran néztek szembe a halállal. Életük utolsó percei: imáik és kiállásuk bizonyítja erős keresztény hitüket és feltétlen hazaszeretetüket. De sorsukból, a történelmi kút tükréből még valami fontos kiolvasható: mindannyian odaálltak a nemzet szabadságeszménye és a magyar függetlenség ügye mellé. Személyes karriert, ígéretes katonai pályát hagytak ott, vagyonukat és birtokukat áldozták fel mielőtt a legtöbbet – az életüket adták a hazáért. Csatlakoztak a magyar honvédséghez, beálltak a haza szolgálatába, egy zászló alá soroltak mind. Hitük szerint a jó oldalára álltak.
Hasonlóan gyűlt egybe 56 forradalmának több százezres tömege, hasonló módon lettünk elegen a 89-ben megindult demokratikus átalakuláshoz és ugyanígy álltak össze a magyarok, amikor a rendszerváltás folyamata zsákutcába jutott és 20 év után végül csaknem szakadékba zuhant ez az ország.
A gondolatmenet ezen pontján pedig az válik világossá, hogy közös sikerünk reményében oda kell állni a küzdők mellé. Amikor a hazánkról van szó, amikor már nem tűrhetjük a fejünkre nőtt idegeneket, amikor érezzük a vészt, együtt mozdulunk. A magyarságnak erős önvédelmi reflexei vannak. Jól működnek és sok nemzetnél többet tudtunk tenni a szabadságért. Nemcsak saját, hanem mások: Közép-Európa szabadságáért is. Nem túlzás azt állítani, hogy Európa a magyarok félévezredes szabadságküzdelmei nélkül nem volna ugyanez a politikai-gazdasági térség. Mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy volt és van küldetésünk a világban, és 1849, benne Arad ennek örökre szóló kifejeződése.
13 főtiszt, magyar, német, horvát, örmény, szerb és osztrák együtt mozdult a magyar hazáért, a szabadságért, mindannyiunk szabadságáért. Együtt haltak meg az aradi vesztőhelyen, de váráldozatuk árán eszményeik tovább élhettek.
Egész Európa tartozik nekik a főhajtással.
(Az ünnepi beszéd elhangzott Jászberényben, 2013. október 6-án.)
