A rövidesen induló őszi törvényhozási ciklusban harminc sarkalatosnak nevezett, nagyfontosságú törvényt kell majd az országgyűlésnek elfogadnia. Vagyis havonta átlagosan tizet, - és mindegyiken lóhalálában dolgoznak még – azon felül a jövő évi költségvetést. Ennek előfeltételei pedig a nemzetközi gazdasági viharok miatt még csak nem is látszanak.
Nincs értelme jóslásokba bocsátkozni, ám a tavasszal hosszú előkészítés után az utolsó pillanatban megváltoztatott, gyakorlatilag félbemaradt egyházügyi törvény esete egy kis árnyékot vet a közeljövőre.
A sarkalatosak között is kiemelten fontosak ígérkezik az országgyűlési választásokat és az országgyűlés további működését szabályozó törvény – már csak azért is, mert a képviselőknek saját további sorsukról is dönteniük kell egyidejűleg. Akár képviselőként, akár pályamódosítással folytatják majd a politizálást.
A legszembetűnőbb változás a képviselők számának megfelezése lesz. Kérdés, hogy nem lesz-e kevés egyszer majd a maradék kétszáz képviselő? A pártok ugyanis nagyobbrészt a parlamentellenes hangulat hatására és nem józan észérvek alapján harangozták be már hosszú ideje egymásra licitálva, hogy felére csökkentik a létszámot és ezzel a költségeket. Nagyon alacsony színvonalú volt az az állandó, politikus-ellenes hangulatkeltés: hogy a képviselők nem dolgoznak, hogy naplopók, hogy nem értenek semmihez, és hogy munka nélkül veszik fel horribilisen magas tiszteletdíjukat. Ha volt ilyesmire példa, az elsősorban abból a sajátos helyzetből ered, hogy minden parlamentben – így eddig nálunk is – akad egy vagy két nagy létszámú párt, amelyben nem mindenkire jutnak rendszeresen ellátandó fontos feladatok, ezért jó néhányan csak a szavazógép alkatrészének „mameluknak” látszanak. Csakhogy a parlamentekben minden akadnak kislétszámú frakciók is, amelyek a jövőben, a felezés után, ha teljesítik is az öt százalékos bejutási feltételt, olyan kicsivé zsugorodnak, hogy nem lesznek képesek minden feladatot ellátni, míg a nagyobb frakciókban továbbra is akadnak fölöslegesnek látszó emberek. Ez a kapott szavazatok eloszlásának szeszélye, következménye lehet.
1990-1994 között a KDNP-nek és a Fidesznek hét százalékos választási eredmény mellett is csak 21-22 képviselőjük volt, míg az akkori győzteseknek 165-200. A mostani tervezet szerint, ha egyik pártnak abszolút, vagy kétharmados győzelem esetén 100-140 hely jut, jó néhány feladat nélkül maradt frakciótaggal, a többi, ma még ismeretlen, de 2014-ben bejutott kisebb pártnak nem sikerülhet minden bizottságba akár csak egy képviselőt is küldeni, minden képviselőjükre akár három-négy bizottsági feladat hárulhat, a rendszeres ülésezés és a többi feladat mellett.
Egyáltalán nem biztos, hogy éppen a parlamentben kell példát statuálni a demagógia nyomása alatt, álszemérmes takarékosságból. Vagy talán egyik párt se törekedjék maximális győzelemre csak azért, hogy a többieknek is jusson elegendő hely? Ez marhaság.
Vitatható kérdés a funkcióhalmozás tilalma, amint hírlik – ugyancsak a demagógia nyomására – hogy polgármester nem lehet képviselő, mert nem képes két feladatot tökéletesen ellátni, viszont dupla fizetést húz, amikor milliónyi embernek meg nincs munkája. Na de ha a polgármester nem is, miniszter, államtitkár, tudós, szakszervezeti vezér, kamarai elnök, és sok más egyéb lehet? Az önkormányzatok ügyét viszont senki ne képviselje a parlamentben?
A vegyes választási rendszer jelenlegi formájának változtatása szintén zavarokat okozhat. Bármi változik is, a Fidesz nem háríthatja majd el a bebetonozás gyanúját, noha semmiféle manipulációra nincs rászorulva, olyan szilárdnak látszik többsége, a több mint egyéves közvélemény-kutatási adatok szerint. Ha viszont egyszer majd megrendül helyzete, akkor az általa kreált rendszer éppen ellene fordul, és egy új, erős párt helyzetét betonozza be. Mint minden választási rendszernek közös sajátossága, hogy az erősebb párt a mandátumok elosztásakor relatív előnyt élvez. És ez szükséges is a kormányozhatóság érdekében – nemcsak nálunk, hanem világszerte. A Fidesz jelenlegi és majdani ereje tehát nem tesz kívánatossá semmiféle manipulációt sem az egyéni, illetve listás arányok fenntartásában, semmilyen módon, a választókerületek számának és határainak módosításával. Amit egyébként egy alkotmánybírósági ítélet viszont előír.
Az egyéni választókerületek számának radikális csökkentése viszont olyan mamut-kerületeket hoz majd létre, melyekben az egyéni képviselő feltételezett otthoni szerepe minimálisra csökken, szinte értelme sem lesz. Ráadásul a választókerületi határok szinte sehol sem lesznek egyeztethetőek a tervezett új közigazgatási határokkal, a járási beosztással, illetve járások és városok elhelyezkedésével.
Végül pedig, ha majd egyszer kiderül, hogy ez a radikális változtatás nem sikeres, és már nem lesz egyetlen pártnak sem kétharmados többsége, akkor az egész szisztéma ugyanúgy a kétharmados követelmény foglyává lesz, amint mostanáig az volt. Persze nem szükséges, hogy ezt a kétharmadot egyetlen párt birtokolja, minden elképzelhető, akár pártok közötti megállapodással is – ha ilyen a jövőben majd létezik. Mert mostanában nem. De egy kis előrelátással sok minden, később már elháríthatatlan nehézség most még megelőzhető lenne egy lazább, népesebb, parlamenti létszámmal.
