Ezt a problémát bonyolítja az a régi vélemény, hogy nem az adósságot kell törleszteni, hanem e helyett befektetéssel a gazdaságot kell fejleszteni és akkor az adósság lassan jelentéktelenné válik, noha összegében ugyanaz marad.

A rejtély nyitja a növekvő GDP. Ha ezzel párhuzamosan az adósság nem növekszik, akkor százalékban kifejezve a növekvő GDP-hez képest csökken.

Elméletileg tehát megtörténhet, hogy a fejenkénti adósság marad kétmillió, de a növekvő GDP arányában egyre alacsonyabb százalékot mutat. Ha a GDP évi öt százalékkal nőne, akkor ugyanaz az adósság egy év múlva már nem 83, csak 78 százalék, és így tovább. Egyenletes gazdasági fejlődéssel tőketörlesztés nélkül is nyolc-tíz év alatt le lehetne nyomni ötven százalékra, és ezzel megszűnnék a túlzott adósságállomány miatti vád az Unióban.

A rendszerváltozáskor az akkor még csak 23 milliárd dolláros adóssággal kapcsolatban éltek ilyen ábrándok. Csakhogy a szocialisták egyre növelték az adósságot.

A Fidesz-kormány tehát érthetően a kettős megoldást, a gazdaság növekedésével együttes adósságcsökkentés útját keresi.

Ezt persze értelmesen el lehetne magyarázni a széles nyilvánosságnak is, ahelyett, hogy állandóan ilyen meg olyan százalékokkal, felfoghatatlanul nagy számokkal és százalékokkal bombázza a kormány és ellenzék, politikus és média az adózó népet. Ez tenné érthetővé sokak számára azt a vitát, amely a törlesszünk vagy fejlesszünk kérdése körül zajlik, mivel a szűkös lehetőségek mindkettőre egyszerre alig adnak lehetőséget. És ez tehetné érthetővé a kormány takarékossági politikáját, amely az adósság drasztikus, gyors csökkentése és a magángazdaság adókedvezménnyel támogatott fejlesztésének útját választja. (Más kérdés, ha az adókedvezményt a magángazdaság nem fejlesztésre fordítja, hanem lenyeli, tezaurálja, külföldre síbolja és a gazdaság nem fejlődik. A költségvetési takarékoskodás pedig Lakner szavaival „a nemzeti erőforrások táplálását szolgáló közszolgáltatások kiéheztetése”. Vagyis az egészségügyön és az oktatáson meg általában a költségvetésben való szigorú takarékoskodás. Ismét csak ellenzéki kifejezéssel: „Megszigorítás”.

Az előbbi levezetés csak egy nagyon szerény példája mindazoknak a bonyolult összefüggéseknek, amelyeket nem szakkifejezésekkel, a kevesek mandarinnyelvén, bennfentesen, ex katedra-kinyilatkoztatva, dobogóról, mikrofon mögül, bársonyszékből felolvasva, belebonyolódva a szakkifejezések dzsungelébe, bikkfanyelven, hanem a köznapok példáival lehetne emészthetővé tenni.

Ha most majd az általános iskola első osztályában közgazdaságtant kezdenek oktatni, annak eredménye legkorábban is huszonöt év múlva kezd mutatkozni. Addigra remény szerint már tejjel-mézzel folyó ország leszünk és az átlagpolgárnak nem lesz hiányérzete érthető magyarázatokban. Ma még más világ van.

De nem árt felidéznünk a tejjel-mézzel folyó ország régebbi ábrándképét. Ne gondoljunk itt a rendszerváltás körüli hiedelmekre.

Ha 2002-ben és azóta folyamatosan marad a Fidesz-kormányzás, akkor a szándékolt, évi hét százalékos gazdasági fejlődés mellett is huszonegynéhány év alatt értük volna el az átlagos osztrák életszínvonalat.

Azóta már tudjuk, hogy ez a hajdani reménység a közbejött világválság miatt amúgy sem valósult volna meg.

Ma viszont jó, ha ott vagyunk, ahol tíz évvel ezelőtt. Három millióan már messze ott sem, de elmondhatják ezt más rétegek is, például a „régi” nyugdíjasok. Ha élnek még. Tehát a mainál jóval magasabb éves teljesítménnyel is csak évtizedek múlva közelíthetjük meg a nyugati életszínvonalat.

Sokkal nagyobb annak esélye, hogy ők fognak megközelíteni bennünket lefelé, és majd valahol félúton találkozunk.

Éppen ezért bátran és értelmesen kellene kommunikálni a görög válság tanulságát, a többi válságok és a gyurcsányi, általában a ballib és a szoclib politika és a jövőbe vezető helyes út különbözőségét.