„Ezek a műsorszámok különösen népszerűek voltak a tinédzserek körében, akik sok esetben vesznek át viselkedési mintákat a televízióból. A kiskorúakra veszélyt jelentő tartalmak”-ról is említést tesz a jelentés.

Mit mondhat erre a szegény, megbírságolt RTL Klub? Kérem, mi egy kereskedelmi tévé vagyunk, azt kell sugároznunk, amire van fizetőképes kereslet. Ha másfél millió néző öklét rázva követelné, hogy egész nap oratóriumokat, kantátákat, szimfóniákat és szentek életéről szóló életrajzfilmeket sugározzunk, akkor azt sugároznánk. Mi nem tehetünk arról, hogy a közönségnek, különösen a serdületlen ifjúságnak ilyen az ízlése! Különben is, már Árpi bácsi is tizenöt éve megmondta, hogy akinek nem tetszik egy adás, nyomja meg a kapcsolót. Keressen magának színvonalasabb műsort. Ha talál.

De joggal vethető fel az a kérdés is, hogy mi volt előbb? A társadalom rossz ízlése, devianciája, szex-orientáltsága, bagózása, alkoholizmusa, vagy a Való Világ és társadalmi tükörképe a celebnek nevezett primitív bunkókkal, szajhákkal és hisztérikákkal.

Nagyon öreg erkölcscsősznek kell lennie annak, aki erre és előzményeire valamiféle választ tud adni. Ha manapság az utcán bárki néhány lépést tesz beszélgető fiatalok mellett, pillanatok alatt a legocsmányabb trágárságok özönét hallhatja. A szókincsük olyan, hogy minden második kifejezést valamiféle trágár töltelékszóval helyettesítenek. Ártatlannak látszó serdülő leánykák szemrebbenés nélkül beszélnek így anélkül, hogy tudatában lennének annak, mit is mondanak, ilyen a szókészletük legalább harminc-negyven éve. Nem új jelenség ez.

Már apuka és anyuka – ha van egyáltalán még nekik ilyenjük – ugyanígy beszél otthon, ezt hallják egymástól már az óvodában és aztán még hatványozottabban az iskolában, és nem biztos, hogy ez afféle alulról jövő „kulturgut”.

A folyamat kétirányú bő fél évszázada.

Először talán a kórházakban, értelmiségiektől, jobb körökben, orvosoktól lehetett észlelni, hogy nem válogatnak a kifejezésekben. S ha az akkori, a pártállami értelmiség krémjének számító orvos elengedhette magát, mások miért ne tehették volna ugyanezt? Hiszen a felnőtt társadalomban mindig is ismert volt a különböző szexuális vonatkozású „alpári” szavak és fogalmak ismerete. Legfeljebb illemből, valódi, vagy álszeméremből nyilvánosan nem használták. A két áramlat, a felülről jövő és a kocsmáké, lebujoké, utcasarkoké, kaszárnyáké fokozatosan találkozott, még jóval a tévé eluralkodása előtt, mint „bátor szókimondás”. Átjárta az egész társadalmat.

Ahogyan az idétlen hiedelem is, hogy az alkoholizálás és a dohányzás a férfiasság erőpróbája, úgy vált a trágárság az előítélet-mentesség bizonyítékává. Aki „nevén nevezte” a dolgokat és tüntetőleg beszélt róluk, az bizonyította, hogy ő nem prűd, nem álszemérmes, hanem talpig modern, haladó gondolkozású „mai” felnőtt, illetve fiatal.

Még megírásra vár ennek a folyamatnak a kultúrtörténete.

Szerepet játszottak ebben már kezdettől fogva Freud és a többi lélekgyógyászok tanítványai, akik kezdetben a marxista munkásmozgalomban kerestek partnert az álszent polgári társadalommal szemben. De a gazdasági, társadalmi előítéletekkel együtt, a szexuális előítéletekkel szemben is iparkodtak elől járni a jó példával. Majd mindehhez jött még a nők emancipálása, amelynek legegyszerűbb módja, ha valaki rágyújt egy cigarettára és felhajt egy kupicával.

Hetven-nyolcvan éve a nők még egyáltalán nem cigarettáztak. Az úri társaság fiatalabbjai engedhették meg maguknak, hogy elszívjanak egy-egy könnyű cigarettát. „A kis cigaretta valódi, finom” – énekelték az operettben. Mára valószínűleg több a dohányos nő, mint a férfi. Ivásban is felvennék a versenyt, ha bírnák. Idővel ezek a folyamatok megjelentek a művészetben, irodalomban, elsősorban az akkor új filmművészetben. Feltűnt a dohányzó, tehát egyenrangú modern nő, akit aztán utánozni lehetett az életben.

Ezek a folyamatok és előképek váltak általánossá a tévé elterjedésével a fogyasztói társadalomban. De még húsz éve is, nálunk annak álomképében a trágárság és a szex elképzelhetetlen volt a médiában. A kereskedelmi médiával jelent meg a nagy nyilvánosság beetetése hangos trágársággal, durvasággal, szexizmussal.

Ennek is meg volt a folyamata. Eleinte semmitmondó jelenetekben adtak a szereplők szájába a helyzettel össze sem függő, öncélú trágár szavakat, mondatokat. Különösen alkalmasak voltak erre a szinkronizált filmek, ahol azt mond a szereplő, amit a fordító akar. Gyakran ma sem érthető, miért beszél olyan trágár módon szinkronizálva egy olasz vagy amerikai film minden szereplője, ahogyan az eredetiben biztosan nem. Ettől kaptak vérszemet a magyar filmek forgatókönyvírói is, hogy a mai valóságot primitív durvasággal érzékeltessék?

Aztán jöttek a „való” világok olyan helyzetekkel, amelyek nemhogy a való életben, de talán még zug-kuplerájokban sem életszerűek.

Ezektől tanul ma életstílust a több generáció óta nevelés és oktatás nélkül maradt magyar társadalomnak az a többmilliós rétege, amely kulturálisan és társadalmilag analfabéta.

Sok szó esik a valódi és a funkcionális analfabétizmusról, de soha ennek kulturális és társadalmi válfajáról. Van egy hatalmas tömeg, amely a hagyományos társadalom legalsóbb rétegeiből úgy növekedett bele a modern civilizációba, hogy elvesztette ősi, hagyományos kultúráját és helyébe nem kapott semmit. A fogyasztói társadalom és civilizáció lehulló morzsáiból él. Még akkor is, ha egzisztenciálisan tűrhető szinten tartja fenn magát. Emlékeztet arra a dél-amerikai társadalomra, amely ezelőtt harminc évvel még összetákolt putriban élt, de minden putrin ott volt a tévé-antenna. Ma már nálunk is eltűnt az antenna-erdő, a putri is a cigányságra korlátozódik, de az analfabétizmus korszerű formái, a gazdasági, politikai, kulturális, társadalmi tudatlanság öröklődnek.

Körükben hódít a Való Világ hazug komédiája mindazzal, amit a Médiatanács büntetni próbál: a szájhősködő szex, az ital és dohány bújtatott reklámja, a trágárkodásban való perverz kielégülés, a durvaság, az erőfölény kultusza, elhitetve, hogy ilyennek kell lenni az analfabétizmusból való kitöréshez.

Azt a hamis reményt sugallva, hogy ennyi kell az érvényesüléshez, hogy ez a polgári lét, az ember ettől emancipált, ettől modern, elfogulatlan, hogy ez az őszinteség, a nyíltság, egyenrangúság. Hogy aki ennyit tud, az erős, az győzelemre termett.

Valójában szánalomra méltóan kisemmizettek ezek a tömegek, mert nem ismernek semmiféle valódi értéket, nem tudnak Istenről, erkölcsről, tisztességről, szépségről.

A kérdés már csak az, hogy mindennek mi köze a valódi médiához, amelynek eszközeit felhasználják, de maga a tartalom a kereskedelem kategóriájába tartoznék, mint az egészségre ártalmas anyagok forgalmazása. A kereskedelmi média mérgező anyagait nem a sajtószabadság és tisztesség kategóriájában, hanem a közönséges kereskedelmi áruk közé kellene besorolni és ott szabályozni, hogy mi forgalmazható és mi nem.

A szabad véleménynyilvánítás legnagyobb hazugsága, a liberális társadalom képmutatásának dokumentuma, hogy a Való Világ és társai az emberi szellem értékeivel egyenrangúakként mérhetőek volnának.