A sokadik oktatási reform előkészületeinek jegyében idén is a szokott időpontban beköszöntött az iskolaév. Az eddig ismertté vált elképzelésekből az a látszat rajzolódik ki, hogy megkezdődik az eddig évről-évre lazább és alacsonyabb színvonalú oktatási folyamat visszafordítása. Irány a gyakorlat visszakezelése az elmúlt évszázadok alatt kialakult és bevált módszerek medrébe korszerű tartalommal és a réginél modernebb szellemben. A hajdan gyakorolt kaszárnyai fegyelem, a büntető zordság, a fizikai fenyítés, a megfélemlítés természetesen nem jöhetnek szóba továbbra sem.
Egyvalamit azonban nem szabad elfelejteni: Az iskolába járás nem játék és nem szórakozás, ahogyan azt a szélsőséges liberalizmus szerette volna és szeretné elhitetni.
Nézzünk szembe azzal az alaphelyzettel, hogy az oktatás meghatározott életkorig kötelező, sőt, kényszer. Iskolába járni, ott tanulni, a tudást bizonyítani és a közösség által megkívánt együttélési szabályokat megtartani kötelező. Mi értelme lenne az egésznek, ha az iskolába járni kötelező lenne, de ott aztán semmi sem lenne kötelező, ha ott mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve szottyan, ahogyan azt az elmúlt évtizedekben különböző oktatási kísérletek erőltették? Mintha a kötelező iskolában csak jogok lennének, kötelességek nem?
A tanulás folyamata csak ritkán és kevesek számára szórakozás és élvezet. A nagy többség számára keserves, verejtékes folyamat, évek hosszú sora kell hozzá, hogy a „tanuló” a felnőttkor küszöbén kellő tudással és készségekkel felvértezve szabaduljon a kötelező iskolába járás nyűgétől. Cserébe azt kapja, hogy szerencsés – remélhetőleg többnyire szerencsés – esetben képes beilleszkedni a felnőtt társadalom szintén törvények, szabályok, viselkedési normák özöne által meghatározott életébe. Ezt persze minden lehetséges módon meg kell könnyíteni, erre való az igazi, jó, tanulóbarát szellem és a módszerek tömege.
Ezt a kis nebuló, amikor bekerül a nagy taposómalomba, nem értheti meg. Nagyobb baj, ha már a szülő, aki vagy végigjárta, vagy megkerülte az iskolázás és felnőtté válás útját, maga sem érti.
A magyar társadalom három generáció alatt hatalmas utat tett meg a mai állapotig, amikor a tényleges analfabétizmus már jelentéktelen, helyébe egy hajdan nem létezett fogalom, a funkcionális analfabétizmus lépett. Száz évvel ezelőtt, ha valaki le tudta írni a saját nevét és felismerte a számjegyeket, már nem számított analfabétának. Pedig az akkori lakosságnak legalább a fele ennél nem jutott feljebb, de igazából nem is volt szüksége ennél többre.
Ma viszont létezik a hajdaninak funkcionális változata, amikor a látszólag írni-olvasni tanult és tudó ember nem képes egy értelmes mondatot papírra vetni, vagy valójában nem érti, amit nagy nehezen elolvas.
Ez részben a még szocialista időszak oktatáspolitikájának, másrészt a váltás után az akkor még úgy-ahogy működő, egyformásító iskolarendszer további fellazításának következménye.
A pártállam iskolájára mindvégig a lefelé nivelláló törekvés volt jellemző. Ideológiai okokból ugyanazt az egyenkövetelményt akarta mindenkin behajtani, a tényleges helyzetétől és képességeitől függetlenül. Azt akarta elérni, hogy ezen az úton a hátrányos helyzetű, a családi háttérrel nem rendelkező tanuló felemelkedjék egy átlagos színvonalra, amelyet viszont a szerencsésebb körülmények között élő, vagy többre hivatott sem teljesíthetett túl.
A pártállami adminisztráció korlátozta, olykor üldözte a valódi tehetségek sikerét és maga próbált helyettük neki megfelelő értelmiségi réteget kreálni – a szakbarbárt. Ezt az oktatáspolitikát a liberális korszak a „szegregáció” álszent tilalmával súlyosbítva – mentette át más formában, más ideológiával.
A generációkon átívelő és sokakat tönkretevő, vagy majdnem tönkretevő folyamatot kell egy új, igazságosabb oktatási rendszernek felváltani, amelyben mindenki a helyére kerül.
Egy alapszintet mindenkinek el kellene érnie, hogy megállja helyét az életben. Aki ennél többre képes, annak pedig meg kell adni a lehetőséget, hogy tehetségét érvényesíteni tudja. Valószínűleg a jóminőségű alapszint általánossá tétele a nehezebbik feladat.
És itt térjünk vissza a kiindulóponthoz. Nézzünk szembe azzal a kényszerrel, hogy iskolába járni, tanulni és a közösség által megkívánt együttélési szabályokat megtartani nem játék, nem szórakozás, hanem kötelesség.
Merthogy a demokratikusnak elnevezett társadalomban nemcsak jogaik vannak, hanem kötelességeik is. Sokan ezt egyelőre még nem értik. Rossz iskolába jártak. Vagy oda sem.
