Deák professzor írásában, amelynek az „Elvesztett háborúk és nemzeti illúziók” címet adta, pontról pontra, történészi precizitással levezeti, hogyan vesztették el a Központi Hatalmak – Németország és a Monarchia az első világháborút, ennek szerinte logikus következménye lett Trianon, függetlenül attól, hogy a háborút követő egy évben kik-mik álltak az ország élén, vagyis Károlyi Trianonért nem felelős.

Csakhogy a történelem tud elvesztett háborúk után megnyert, vagy legalábbis döntetlenre kikalapált békékről is. Ilyen volt például Franciaországé Napóleon végleges bukása után a Bécsi Kongresszuson, vagy Olaszországé a második világháború után, amikor csak azt vesztette el, ami valójában nem volt az övé – a gyarmatait. De azokat a győztesek is elvesztették. Magyarország azonban nemcsak területeket vesztett, hanem saját nemzetének egyharmada is idegen uralom alá került. Emberi lelkeket vesztett milliószámra. És ebben áll fenn a vesztett első világháborút elvesztő és őket követő politikusok felelőssége, sőt, ennek logikus következménye Trianon II. is.

Magyarország háborús veresége vitathatatlan, csakhogy ebben Károlyival sokan osztoznak politikai ellenfelei közül is. A „pojáca” minősítés azonban kissé erős. Linder Bélára sokkal inkább illik a hazaáruló kifejezés, mert ő politikai kalandorrá vált és a sors különös módon hajtotta rajta végre a halálos ítéletet. Huszonhat évi emigráció után 1945-ben hazatért és a pesti utcán halálra gázolta őt egy villamos – akkor, amikor a városban szinte nem is volt villamosközlekedés.

Károlyi Mihály azonban nem volt afféle jöttment, sőt, ütődött sem, amint azt vele kapcsolatban híresztelték. Nagyműveltségű, dúsgazdag arisztokrata volt, a honfoglaló Kond vezér leszármazottja. Vagyonát – saját emlékirata szerint – százmillió békebeli koronára taksálták, ezt átszámítva ma is a leggazdagabb milliárdosaink közé tartozna. De még így is csak huszonhetedik volt a nagybirtokos arisztokraták sorában és csak negyedik leggazdagabb a Károlyi-családban. Gyermekkorától kezdve sokat utazott külföldön, kapcsolatai voltak a nemzetközi társadalmi és politikai életben. Látóköre, műveltsége szélesebb volt a hazai politikusok nagy többségénél.

Talán mindez együtt vált ártalmassá, amikor döntő helyzetbe került, mert kiváltságos helyzete életidegenné tette. Elhitte sajátmagáról, hogy elhivatott a katasztrófába került ország vezetésére, mert ő előre látta sok már politikussal ellentétben, hogy ez a katasztrófa bekövetkezik. Reformernek, de később már forradalmárnak képzelte magát, holott éppen a realitások terén voltak súlyos tévedései.

Azt képzelte, hogy a győztes hatalmak egyik-másik politikusával létező személyes kapcsolatai – úgy, ahogyan az régebben szokásos volt a nemzetközi arisztokrata körökben – elegendőek lesznek ahhoz, hogy Magyarországgal kivételezzenek az ő kedvéért. És ami még nagyobb baj, ezt képzelték róla itthoni támogatói is, mindenféle gyülevész népség, újságírók, kocapolitikusok, demagóg népvezérek, élősdiek, akik a közvéleményt a háború zavaros körülményei között befolyásolni tudták. Akiknek viszont ő elhitte, hogy valóban hivatott és alkalmas a vezéri szerepre.

Ez vezetett Károlyi első, de egyben végleges nagy kudarcához is. Néhány nappal miniszterelnöki megbízatása után delegációt vezetett a Belgrádban székelő balkáni francia főparancsnokhoz – aki neve után ítélve maga a francia katonai arisztokráciához tartozott – és tárgyalni próbált vele partnerként valamiféle külön fegyverszünetről.

A tábornok azonban szóba sem állt a delegációval, nem tekintette őket tárgyalófélnek, hanem afféle legyőzött ellenségnek, akinek nincs más lehetősége, mint az, hogy a győztes parancsait teljesíti, követeléseit kielégíti. A dilettáns Károlyinak és szedett-vedett társainak ebből a kudarcából le kellett volna vonniuk azt a következtetést, hogy a továbbiakban is az ország ellenségeivel állnak szemben és tenniük kell valamit az ország védelmében. De nem így reagáltak.

Sebaj, ezek csak katonák, nem politikusok. Hittek az igazi győztes Wilson USA-elnök ígéretében, aki meghirdette a népek önrendelkezési jogát. az pedig győztesre és vesztesre egyaránt érvényes. Lesz majd Népszövetség, amelynek színe előtt minden nemzet egyenlő, kicsi és nagy, győztes és vesztes, a szabad népek okos gyülekezetében. Károlyi csak hónapokkal később döbbent rá, hogy nem antantbarát európai gentleman többé, hanem átvállalta egy háborús vesztes ország minden felelősségét. De akkor sem, amikor a bukott Monarchia ellen kifejtett külföldi tevékenységével ő maga is lökött egyet a szakadék szélére jutott hazáján.

Egyenlőre azonban folytassuk a vitát Deák Istvánnal, aki részletesen elmagyarázza az I. világháború utolsó napjainak hadieseményeit és politikai fordulatait, amelyekben nem kétséges, hogy igazat ír. Egyetlen motívumot kivéve. Mintha mi a többit nem tudnánk.

Említi ugyan, hogy Németország összeomlásának és fegyverszünetkérésének napjaiban a német birodalom területén még egyetlen ellenséges katona sem tette be a lábát, sőt, a német seregek mindenütt ellenséges földön álltak. De ugyanez volt a helyzet a széthulló Osztrák-Magyar Monarchia seregeivel, és még fokozottabban velünk, magyarokkal. Olyannyira, hogy a hirtelen függetlenné vált Magyarország területén nemcsak ellenség nem, de egyetlen magyar katona sem volt található. Olyan, hogy magyar hadsereg, ugyanis egyáltalán nem is létezett. Voltak ugyan tisztán magyar legénységből álló csapattestek, sőt, honvéd alakulatok is általában osztrák felsőbb parancsnokság alatt, a „közös” hadsereg szervezésében. A magyar kormánynak nem volt felettük parancsnoklási, vezénylési hatalma.

Az őszirózsás forradalom kitörésének pillanatában Budapestnek bosnyák nemzetiségű helyőrsége volt, de magyar alakulatok tartották megszállva a forrongó Ukrajnát, és lent a Balkánon az albán-görög határvidéket. Huszárok voltak Pristinában (ahol jelen pillanatban – 90 évvel később is – ENSZ-csapatok próbálnak rendet tartani.) A magyar legénységű alakulatok a forradalom napjaiban élet-halálharcot vívtak az olaszokkal.

Ezért volt tragikomikus Linder Béla hírhedt „Nem akarok katonát látni!” szónoklata, amelyet lábadozó sebesültekből, rokkantakból és katonaszökevényekből álló csődület előtt adott parancsba.

A tragikus éppen az volt a forradalom kezdő szakaszában, hogy az országnak nem volt egyetlen hadra fogható katonája, de fegyverzete és készletei sem voltak és felállítható hivatásos keretei, parancsnokai sem, akik alkalmasak lettek volna egy ütőképes hadsereg felállítására és a határok védelmére.

Senkinek, sem a politikusoknak, - a megbukottaknak és a forradalmároknak egyaránt – a leghalványabb elképzelésük, vagy előzetes tervük nem volt egy összeomlás esetére. Mindenki, még ellenfelei is Károlyi Mihálytól és a csak néhány napja önállóvá lett magyar állam forradalmáraitól várták a megoldást: a rend helyreállítását és fenntartását, a gazdasági vérkeringés megindítását, a háborús nyomorúság megszüntetését és az ország megvédését az egyre fenyegetőbb külső veszélyektől, végül a béke megteremtését. Elvégre nem ezt ígérték? Egy olyan országban, amelynek addig a pillanatig sem önálló hadserege, sem önálló pénzügyei, sem önálló diplomáciai kapcsolatai nem voltak.

A mai állapotokhoz szokott, vagy akár a már konszolidált Horthy-rendszerre, a Kádár-diktatúrára emlékező emberek nem is tudják elképzelni, hogy a korszerűnek látszó, civilizált állami felszín alatt ilyen alapvető hiányosságok jellemezték az I. világháború előtti és alatti magyar államiságot. Úgy látszik, az USA-ban élő és oktató történész, Deák István mindezt éppen úgy nem veszi számításba, mint ahogyan 1918 forradalmi politikusainak sem volt sejtelmük róla, mit tettek, amikor fellépésükkel fokozták az összeomlás zűrzavarát.

Jó forradalmi szokás szerint minden zugból zavaros fejű radikálisok, szocialisták, demokraták, anarchisták, pártalapítók, hazafiak, fajvédők, antiszemiták, bolsevisták és ateisták bújtak elő, nem beszélve a közönséges bűnözők seregéről, és az öntevékeny „rendszerteremtő” különítményekről, komitékről, katonatanácsokról. Aki nem élt át egy-két forradalmat és rendszerváltozást, nem tudja elképzelni, mi van ilyenkor.

Eközben már hónapok teltek el és a felfegyverzett szomszédok, az Antant támogatásával egyre mélyebben nyomultak be az országba, már jelentős, magyaroklakta területeket is megszálltak, kikiáltották elszakadásukat, újabb és újabb „demarkációs” vonalakat jelöltek ki, minden ellenállás nélkül nyomulnak be az országba.

Károlyi maga is volt katona, de milyen? Rövid szolgálata alatt teljesen ferde véleménye alakult ki a hadseregről. Eredetileg ő maga jelentkezett, noha koron túli volt, de nem akarta, hogy gyávasággal vádolják meg. Rövid tartalékos huszártiszti kiképzés után a frontszolgálatra kérte magát, de rövidesen rájött, hogy kivételeznek vele és a semmittevő szárnysegédi beosztás helyett a tényleges harctérre kéredzkedett. Történetesen azonban éppen akkor az orosz fronton a nagyobb harcok szüneteltek, ez afféle lebzselésnek tűnt szemében. Az összeszokott, harcedzett, fiatal hivatásos és idősebb, tartalék, vidéki úriemberekből, pesti polgárokból, részben zsidókból álló tisztikarban idegennek érezte magát. A különös sors összehozta ott az akkor nagyon fiatal Endre Lászlóval, a majdan leghírhedtebb antiszemitával, és zsidódeportálóval is.

Így a tisztikart mindenestől antiszemitának vélte, ami nem volt igaz. Ő, mint meggyőződéses demokrata ezen felháborodott, a tisztek helyett a legénységgel fraternizált, ami éppen ellenkezője a bajtársi szellemnek és a fegyelemnek.

Rövidesen visszatért a civil, politikai életbe, az egyre inkább radikalizálódó, akkor érlelődő baloldali, „véleményformáló értelmiség előde” közé, akik körüludvarolták és antimilitarizmusa megszilárdult.

Eszébe sem jutott, mikor hatalomra került, hogy a hadiállapot nem ért véget. A nagyvilági, kozmopolita, européer úriember – ami valójában volt és mindig is maradt – nem értette meg, hogy az imperialista háborúkat vívó európai országok között a magyarság nem hódítani akar, hanem élet-halálharcot folytatott fennmaradásáért. Ő viszont „európai” volt.

Hogy ezekkel a tulajdonságaival miért csak a kommunistáktól, pontosabban bolsevistáktól nem idegenkedett, az éppen olya lélektani rejtély, mint minden olyan nyugat-európai művelt értelmiségi társáé, akik a bolsevizmus szekértolóivá, a közismert „hasznos idiótákká” lettek.

Több hónapi késéssel aztán a Berinkey-kormány kezdett valamiféle hadsereg-szervezésbe, amikor a kisantant-csapatok már az ország nagyobb részét elfoglalták. Hamarosan meg is bukott a kormány és Károlyi, mint államelnök, és végül a bolsevisták szervezték meg a vörös hadsereget, amely Deák István szerint – aki nem tud a Székely Hadosztályról és a civil ellenállókról – „egyedül … szállt szembe az ország felosztásával, amikor felszabadította Kassát, Eperjest és Szlovákia jelentős részét…”

Csakhogy a vörös offenzíva célja egyáltalán nem az ország felszabadítása volt, hanem mikor már szorult a kapa, a vörösök megpróbáltak kitörni észak felé, hogy megnyissák az utat az akkor éppen előrenyomuló orosz bolsevista hadsereg előtt Európa szívébe. De az orosz offenzívát a lengyelek visszaverték és ezzel elszállt Kun Béláék reménye is a tartós berendezkedésre. Károlyi akkor már hónapok óta a Kisantant védelme alá helyezkedett és évtizedekig tartó, Magyarország elleni aknamunkába kezdett. Csak úgy, mint Linder Béla.

A különbség a két ember között az, hogy Károlyi mindvégig a nemzetközi elit körében tevékenykedett, olyan nemzetközi nagyságoknak, akik már akkor antifasiszták és antinácik voltak, amikor még fasizmusnak és nácizmusnak híre-hamva sem volt. Ez egy sajátos emberfajta, amelyet azóta mindannyian jól ismerünk. Életidegen, fantazmagóriákat kergető, nagyon kártékony emberek ők, mindenütt ellenségekbe ütköznek, soha senkinek sem sikerül kedvükre lenni. A „szellem arisztokratáinak” adják el magukat.

Az azonban kétségtelen, hogy a háború elveszítésében Károlyinak semmi része nem volt. Az katonai és gazdasági szükségszerűséggé vált az USA bekapcsolódásával.

Az viszont a „mi lett volna” kategóriájába tartozik, hogy ha az antant oldalán nem Károlyi kerül hatalomra, hanem helyén marad a régi vezető réteg, amely szintén nem készült fel a háború elvesztése utáni időre? Hogy ők tudtak volna-e idejében ütőképes hadsereget lábra állítani, kérdéses, mert még később, Horthynak is csak nehezen sikerült.

Ellenpélda a német Mackensen-hadtest, amely Romániában harcolt és a német fegyverletétel után nem züllött szét, hanem szervezetten, fegyelmezetten, együtttartva, zárt alakulatban, Magyarországon keresztül hazavonult Németországba, míg az eleve is atomizált magyar katonai egységek nagyrészt fejetlenül menekültek haza idegenből, vagy olasz hadifogságba kerültek. Ismét más alakulatok több ezer kilométerről Oroszország belsejéből, vagy a Balkánról többhónapos viszontagság után, fegyver nélkül, lerongyolódva vergődtek haza.

Mint annak az elit huszárezrednek a maradványai is, amelynek valamikor maga Károlyi Mihály is a tisztikarához tartozott. Valami váratlan hadi esemény következtében ez akár magával Károlyival is megtörténhetett volna. Ha az összeomláskor nincs Pesten, az javított volna az ország sorsán?

Ahhoz ő is kisember volt, hogy a háborúzó Monarchiát és Németországot hátba döfje. Egy nagyon okos, nagyon bátor, nagyon előrelátó politikusi garnitúra és a háborús vereségre a Monarchia felbomlására előre felkészült tisztikar talán megszervezhette volna az ország ellenállását vereség esetén? Megállíthatta volna-e az ellenséget a helyi lakosságra támaszkodva a magyar etnikai határok mentén, és szerencsés eseten kierőszakolhatott volna egy kompromisszumos békét, amibe a nagyhatalmak hosszas huzavona után beletörődnek? – ez már soha nem derülhet ki. De éppen azért került Károlyi az előtérbe, mert ilyen gárda nem volt. Ez ugyan nem csökkenti Károlyiék felelősségét, végtére is ők etették hamis reményekkel az ország népét és önmagukat is. A vereséget és a hátrányos, megalázó békét azonban nemcsak a már régen alávetett helyzetben lévő Magyarország, de a szilárd, talpon maradt, katonai és polgári vezetését megőrzött Német Birodalom sem tudta elkerülni, sőt, legalább döntetlenre javítani sem.

Sajnos Trianon tanulságai közé tartozik, hogy sokan a mai napig sem értik meg a nemzetközi erőviszonyok mozgását. Nem látják tisztán, hogy az ország lehetőségei korlátozottak, amint akkor is. Ezek az erőviszonyok, a Monarchiától való függésünk vitt bele az egyetlen kitörési lehetőségnek látszó háborúba. De előzőleg éppen a monarchia védte sokáig a magyarságot az országon belüli erőviszonyok eltolódásának következményeitől. Mikor ez a védelem összeomlott, a szükséges belső átrendezés pedig elmaradt, a következmények egyszerre szakadtak rá a felkészületlen, minden oldalról hamis illúziókba ringatott magyarságra. Csak úgy, mint a második világháború végén, aztán most, húsz éve egy nagy európai átalakulás közben. És még ma sincs vége. Jelenleg is két út van. Az egyik a görög, a másik, amit a kormány tesz. Lehet választani?