ÁLMOMBAN A PÁPÁVAL BESZÉLGETTEM

SZUBJEKTÍV KATOLIKUS-REFORMÁTUS PÁRBESZÉDTÖREDÉK

 

Mennyei megbízóm és írásra felhatalmazóm, az Úr Jézus Krisztus Lelke támogatásával eleddig megírhattam több, mint 5 000 cikket, tanulmányt, hírkommentárt fordítottam, számos teológiai értekezést és könyvet, mindig az égi-földi dimenziók gyönyörű és lelket gyönyörködtető, emelő ölelkezésében. Soha nem szerettem egyes szám első személyben írni, pedig lett volna miről. Ma sem szeretem a szógörgeteget, amiket újságírók és mások olykor parttalanul és nem ritkán semmitmondóan követnek el, így töltve meg több kolumnás újságoldalakat. Tisztelet persze a valóban üzenethordozó, az én-prizmákon át publikussá váló gondolatoknak és az így íróknak. A lényegesről és a szükségesről íróknak. Hetven fele közeledve átélhetem az Apostolok Cselekedeteiben (2,17kk) visszatérő jóéli prófécia (3,1-5) rajtam is beteljesülő igazát: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak”. Így kaptam a gyönyörű álmot, amit nem álomfejtőnek mondok el, hanem megosztom ezt az Isten jeleire fogékony hitű Kedves Olvasókkal.

Valóságos álomban álmodta: Dr. Békefy Lajos

November 15-ről 16-ra fordult az idő kereke, mint mindig, most is hangtalanul, mégis gyönyörűségesen. Álmomban éppen úton voltam, mint rendesen, szépséges szülőföldem, Pannóniám szelíd dombjai, hegyei között suhantam. Hirtelen érdekes képi átúszás, váltás történet. Még a távolban láttam reformátusként is kedvelt Márton-hegyemen a Pannónia és a magyar oktatás-, neveléstörténet csodáját, a Bencés Bazilika és gimnázium hajnali fényözönbe vont, kissé ködös körvonalait. Otthonosság meleg érzése járt át. Majd hirtelen változott a szín: szőlőhegyek alatt vitt tovább az utam, balra pillantva szépséges hegyvonulat emelkedett a horizontra. A kéklő, majdhogynem nápolyi kékben, a vallásosság lélektani színében magasba nyúló formás hegy tetejére a szintén hajnali derengésben mintha a mennyei Jeruzsálem szállt volna a földre le. Nem az volt. Egy francia várakra és kastélyokra emlékezető hófehér falu vár, közepén tündöklő templomtoronnyal. Aranyborításán szikrázva csillant meg és verődött a szemlélő szemébe a hajnali párás fény. A hegyoldalon zarándokok szorgos sora kapaszkodott felfelé. Elbűvölve a látványtól, elhatároztam, leteszem kocsimat a hegy tövében, s elindulok én is – felfelé. Furcsa módon – mi mindent tesznek lehetővé az álmok! – balra kanyarodva temetőben találtam magam. A sírok angol-amerikai módra a földfelszínnel egyenlő szinten helyezkedtek el, mögöttük összefüggő sötétvörös márványfal, s az egyes személyek epitáfiuma volt látható a falon. Nem tudtam mást tenni, a márványlapokra hajtottam, keresve valami fölborította, füves részt, ahol leparkolhatok. Üde zöld friss füvön hagytam járművemet. Kísérőmmel elindultam a hirtelen előttem megjelenő hatalmas bazilika faajtaja felé. Egyszer csak megpillantottam Ferenc pápát. Hívők, bíborosok, apácák, zarándokok sokasága vette körül, ahogyan azt sokszor láthattuk a Szent Péter téren. De most nem ott jártunk. Egyszerű fehér pápai öltözékben állt a templombejárat előtt. Meglepődtem: egy kegyszerárus bolt eladói pultjánál, kis üvegablak mögött állt. Az üvegablak alacsony volt, át lehetett rajta hajolni a kegyszerboltba.

-          Már elfogyott minden, ne haragudjon, már zárunk – mondta szabadkozva Ferenc pápa, kedves, bocsánatkérő mosollyal.

-          Szentatyám, nem vásárolni jöttem. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Dr. Békefy Lajos magyar református teológus vagyok és újságíró. Szinte naponta küldöm Önnek cikkeimet, már vagy 550-et, csak azt szeretném kérdezni, megkapott-e belőlük néhányat? Írtam például elődjéről, XVI. Benedek pápáról is vallomást, miért tisztelem őt, a kiváló teológust, az egyház eszét reformátusként. Nagyon élveztem Jézus könyvét, teljesen biblikus és református gondolatokat is megfogalmazott ebben. Aztán Önről is, a „Fekete bakancsos gyalogpápa” címmel, amikor megválasztották. Roppantul tetszett, hogy éppen Latin-Amerikából. Bár én az USA-ból vártam a következő egyházfőt. S azóta sok cikket írtam Önről, elemeztem szavait, legutóbb svédországi látogatásáról, amiben kicsit helytelenítettem, hogy rólunk, reformátusokról, mint a reformáció egyik nagy ágáról nem szólt. De úgy érzékeltem, ez inkább gesztus-látogatás volt…

Ekkor a pápa kissé meglepődve közléseimen, kérdőn ránézett a mellette álló bíborosra, nyílván, nem tudta hova tenni közléseimet. Majd miután a bíboros valamit fülébe súgott, mosolyogva fordult hozzám:

-          Ja, igen! Természetesen ismerjük, s örülünk, hogy így ír rólunk. Tegye továbbra is így.

Majd barátságosan belém karolt – hiába, a pápa a meglepő gesztusok embere is! –, s bevitt magával a templomba. Éreztem kezének puha simogatását, s még rá is csodálkoztam: hogyan lehet ilyen kissé nagyocska tenyérnek ennyire puha a tapintása. S akkor mintegy magamnak mondtam: de hát ez pápai kéz!

Megmutatta nekem az ősi templomot, ami tele volt zarándokokkal, turistákkal, akik a hegymenet előtt imádkoztak, gyóntak. Amerre csak elhaladtunk, a pápa iránti tiszteletből szinte mindenki letérdelt. Roppantul zavart ez, nekem ez nem jár ki még őérte sem, mégis őmiatta ekkora tisztességben részesülök! Hihetetlen! Lelkem mélyéig szégyelltem magam. Sem idegen tollal, sem idegen hírnévvel soha nem szerettem ékeskedni. Megborzongtam a tisztelet szinte bálványozó, tapintható valóságától. Protestáns lelkemtől ez nagyon messze van. De Ferenc pápa csak mesélt, csak mesélt – nekem. Templomtörténetről, az altemplomról, századokról, művészekről. Illetlenségnek tartottam volna bármit is közbevetni kérdésként. Párbeszéd helyett akkor ott monológ folyt. De jó volt hallgatni. Szavai csendesek, alázatosak voltak. Megint megképzett előttem régi gondolatom: a gondolatainkkal, szavainkkal, imáinkkal kell térdre borulni, nem elég a testünkkel. És akkor csodákat élünk át.

Amint Luther mondta halálos ágyán: Koldus kézzel egy életen át. S közben ott a pápai karolásban átvillant rajtam Széchenyink mondása is – s magam is elcsodálkoztam álombeli fejemmel, hogy mi minden jut az embernek eszébe a pápa közelében: „Az ember akkor a legnagyobb, amikor térdel”.

Bizalmasan hozzám hajolva, Ferenc pápa megsúgta, hogy hálószobájába most új ágyat és térdeplőt készíttet. Elvitt a műhelybe, ahol a pápai lakosztály fontos kellékei készülnek. Érdekes látvány fogadott. Szerzetesek hatalmas rokkákon lent és kendert fejtettek, göngyöltek.

-          Ez meg minek? – kérdeztem meglepődötten. Ferenc pápa csendesen ezt mondta:

-          Szeretem a természetes anyagokat, ebből készül a pápai ágybetét. Majd megáldotta a szorgoskodókat, s indultunk tovább.

Hirtelen Dante idéződött föl bennem, Isteni színjátéka, a Divina Commedia, a hatalmas elbeszélő költemény, a metafizikai és realisztikus pokoljárás leírásai, amin a nagy olasz ugyanolyan szorgalommal és kitartóan dolgozott vagy 13 éven át egészen haláláig, mint ezek a lengöngyölítő szerzetesek. Csak most éppen inverzben, azaz a pokol bugyrai a pápai kíséretben a jelenlét által átváltoztak a szentség, a templomtér meghívó ölelésévé. Metamorfózis – irodalmi és álombeli realitások szürrealista és realista elvegyülései. Kifejezetten éreztem, hogy a pápai kereveten szorgosan munkálkodókat és az éveken át épített dantei költői világot egy valami kapcsolja össze: a munka, a fáradhatatlan emberi alkotó tevékenység. Azzal a különbséggel, hogy a kerevet anyagát göngyölítők célba érnek majd munkájukkal, s lesz abból pápai kerevet. A dantei világ munkásai azonban örökös robotban az ismétlés ördögi kényszere alá vettettek. Dolgoznak – céltalanul, a robotos lét átka okán. Az előbbieknek a munka áldás, ezeknek pedig büntetés. S milyen érdekes, ahogyan az álomban visszatérnek a tanult dolgaink, felidéződnek kulturális vagy hitbeli emlékeink és sajátos módon asszociálódnak egymáshoz. Valami titokzatos, már-már valóságon túli logika szerint…

-          Ferenc, kérem, ez a Laborem exercens világa – mondtam, és álombeli lelkemben megjelent II. János Pál munkáról szóló pápai enciklikájának a borító képe. Lám, magyar-lengyel még az álomban is egy barát…

Aztán haladtunk tovább. Arra is ügyelt a pápa, hogy mindvégig balomon haladjon, szorosan fogva magához bal karomat. Micsoda illemtan! A pápa tapintatos illemtudása kellett is, mert olyan tömegsodráson át tudtunk csak előbbre jutni, amit nem szabályozott kordon, nem voltak svájci gárdisták, biztonságiak, testőrök, nem volt se bárd, se pisztoly, semmiféle emberi védelem. Csak egymásra figyelő, tisztelő tapintat. Az alázat uralma. Meg is kérdeztem:

-          Ön nem fél?

A válasz egyértelmű volt:

-          Miért féljek? Nem a félelem Lelkét kaptam…

Lassanként a templomkijárathoz érkeztünk.

-          Megbocsásson, dolgom van. Misézni kell.

Mielőtt folytathatta volna, kissé udvariatlanul átvettem a szót:

-          Azt kívánom magyar reformátusként és teológusként, hogy a mi Istenünk Lelke szentelje meg az életét, gondolatait, szavait, melyekből legközelebb ne hagyjon ki minket, reformátusokat se! Áldott reformációs időket kívánok Önnek!

Érdekes, hogyan formálja az álom Ura szavainkat!

-          Én szintén Isten áldását kívánom Önre, Önökre.

Majd mint aki a lelkemben olvasott az előbbiekben, alig hallhatóan hozzátette:

-          Igen, így van: Isten elé kell térdeljenek gondolataink, szavaink! Mutassuk meg ezt azzal, hogy itt most mindketten letérdelünk imádságra.

Átéltem ennek a pillanatnak felemelő boldogságát. A térdepelés, alázat mélységéből Isten felé zarándokló, repeső lelkünk örömét. Fenséges pillanat volt. Még most érzem a hangulatát, az álom távoztával is.

A kép átúszott aztán egészen prózaiba. Elkezdtem keresni szokásom szerint fekete kézitáskámat, mint annyi elköszönéskor némi szorongással, hogy megtalálom-e. Ezt évekkel ezelőtt Kanadából hoztam, a börtönlelkészek torontói világtalálkozójáról, s rajta ez olvasható: Hope, Forgiveness, Restoration, Freedom – Remény, megbocsátás, helyreállítás, béke. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen álombeli katolikus-református magántalálkozón ekkora súlyt kapnak majd e szavak. Ezek kifejtésétől most el kell tekintenem, bár nagy kedvvel tenném meg ezt. De aki mélyebben belegondol a szavakba, vélheti: akár program is lehet e négy szó a hivatalos, reménység szerint majd létrejövő katolikus-református párbeszédhez. De a táskát nem találtam sehol. Névjegykártyát ezért nem adhattam a pápának, bár szerettem volna.

-          Majd jelentkezem… - mondtam neki saját magamon bosszankodva.

Ő befele indult a bazilikába, alakját elfogta tekintetem elől az őt körülölelő, köszöntő, ünneplő tömeg. Mielőtt kocsiba szálltam, még egyszer visszapillantottam. Lenyűgözött a fénylő hegyen tündöklő vár és benne a templom. És lábam alatt a zöld fű, ami meg Márk evangélistát juttatta eszembe, aki fantasztikus megfigyelő volt. A részletekre is roppant pontosan odafigyelt. Az ötezer ember megvendégelésekor jegyzi meg: Jézus megparancsolta tanítványainak, ültessék le az embereket csoportokban a „zöld fűre” (Márk 6,39). Jó volt látni a jelenést, de legalább ennyire megsimogatta lelkemet a zöld fű, az életerő, a földből sarjadó pázsit látványa. Megérkeztem a zöld fűre, a valóság talajára. Felébredtem.

Ami megmaradt bennem, az a találkozás egyszerű és közvetlen jellege, a szavak egymás felé forduló, egészen hétköznapi tartalma, minden rendezés nélkül a közvetlenség emberillata. Református teológus álmomban csak annyit kértem Ferenc pápától, hogy a reformáció évében rólunk se feledkezzék meg. Lenne miről beszélgetnünk, lenne mit tisztázni. S most, hogy e sorokat lejegyzem, felidéződnek bennem Petőfi sorai, aki református kollégiumról kollégiumra járva pallérozta tollát: „Anyám, az álmok nem hazudnak”. Vajon a pápával miért álmodott egy református teológus, spirituális újságíró? Még nem tudom. De a Petőfi vers indító mondataival búcsúztam e szép álomtól:

„Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet…”

(Petőfi Sándor: Jövendölés, Kecskemét, 1843).