Alig húsz papgyerek, papunoka, papdédunoka találkozott egymással július 24-25-én a bácsfeketehegyi egyházi központi otthonban. Papgyerek találkozón. Múlt és jelen keresztútján, sorsok metszéspontján, egykori gyermek-, és ifjúkori katekizációk édes és kacajos emlékeket őrző fái alatt. Jöttek Svédországból, Svájcból, Németországból, Horvátországból, Magyarországról és Szerbia hajdanvolt magyar vidékeiről. Inkább siettek, mint jöttek, hogy aztán jó 24 óra alatt részesei legyenek annak a fantasztikus nagy időutazásnak, amelynek során századokat, szépséges magyar tájakat, templomokat és paplakokat, iskolákat és temetőket járt meg az emlékezet. Meg egykori diákéveket és szerelmi álmokat, majd családokká érlelt kapcsolatok szép és testámentumos történetein repített át mindnyájunkat a közös emlékezés. A főhajtás és a tiszteltadás kicsiny csapataként álltunk ott a feketicsi termékeny föld református udvarán, s láttalak Titeket, mint a veletek, velünk élő múlt különös regőseit, apáitok, nagyapáitok, dédapáitok magyar református lelkipásztori helytállásának krónikásait. Előre haladott korban, őszülő hajjal is, meg ifjabban is gyönyörű csapatot alkottatok. Mi több: áldott csapatot, akiknek szívéből és gondolataiból a mégoly kegyetlen legújabb kori borzalmak sem tudták kitörölni (hogy ne írjam: „dilitelni”, egy dilis évszázad rövidzárlatai ellenére sem) Isten nagy tetteit, amiknek Ti (is) szem-, és fültanúi voltatok az életformáló parókiák csendjében, védettségében vagy éppen szüleitekkel együtt megélt, olykor egy embersorsban is több emberöltőnyis hányattatásaitok közepette. Jó 24 óra után lenyűgözve és mélyen meghatódva, s még inkább Istenhez hálát feldobogó szívvel álltam közöttetek, búcsúztam Tőletek.
Csodáltam kincses kis csapatotokat, odaképzelve a tavalyi találkozó résztvevőit, meg a már bizonyságok fellegeiként lelkileg jelenlévő elmenteket. Sokan voltunk együtt, nagyon sokan! Olyanok voltatok ott, mint egy nagy ébredés, isteni hajnalhasadás gyermekei, akik egyre inkább tudatosítják magukban és egymásban, s az odafigyelő kortársakban a közelmúlt magyar kisebbségi egyháztörténetének elhallgatott vagy zugába rekeszteni akart valóságát, a különös délvidéki sorsokat. És sikerült tudatosítani, mekkora értékeknek vagytok a hordozói. Halálig, olykor a legújabb kori református mártíromságig menően hűséges édesapátok, felmenőitek emlékének faragtatok szorgosan szavaitokból kopjafákat. Három mártírotok nevét ki kell mondani újra és újra, emlékeztető figyelmeztetésül hatalomnak és feledésre hajló utódoknak: Gacsal János vértanú püspök, Dr. Hettesheimer Imre egyházmegyei gondok, Faragó Ferenc mártírlelkész. Főhajtással tisztelgek én is előttük e sorok írása közben is. Meg imádsággal.
Bizonyára egyre inkább tisztában vagytok az évek, évtizedek gyorsulva tovagördülő múlásában azzal, hogy ezüstnél, aranynál drágább kincset őriztek szív-trezorjaitokban. Bármit mondjon bárki vagy próbáljon megtéveszteni Titeket a világ látszatpropagandája, Ti vagytok az igazi „multi milliomosok”, még ha pillanatnyilag vékonyka is a pénztárcátok vagy bankbetétek csaknem nullás. Egy pillanatra se feledjétek: Ti vagytok a helytállás, a fegyelmezetten hordozott küldetés és sorshányattatások között is mindvégig kitartó oszlopos mártírjaink – a jó öreg Szikszai Mártírok oszlopa c. könyvének szóhasználatával - lányai, fiai! Leszármazottai, génjeitekben is átörökítői magyar református pásztoroknak, hivatalosan alig százéves, de történetileg többszázados kun-földi és székely, meg német telepített egyházatoknak a végeken. Meg a múlt század második évtizedétől „Jugoszláviai Keresztyén Egyházként” önmagát túlélő, évtizedekig így létező ifjú anyaszentegyházatokat utolsó szívdobbanásukig nagyon szerető és szolgáló református pap-próféták leszármazottai is vagytok – ne feledjétek, mint ahogy nem is felejtitek! Drága, kincses kicsiny csapat, akiket örökre megfogott a paplakok vagy papcsaládok belső, meghitt szeretetvilága, sorsotokat pedig meghatározta az a teljesebb életdimenzió, amelyből soha, egyetlen pillanatra sem hiányzott Isten, sem az Ő tisztelete, az imák kicsi korotoktól jellemformáló és lélekmetsző ollója! Sem annak a templomos népnek a szeretete, paptisztelete, meg esetenkénti komiszsága, de közösségvédő, fenntartó ereje, akinek gyakran ettétek feledhetetlenül jó ízű, bácskai, bánáti búzalisztből illatosra sült kenyerét, jó gyümölcseit. Ti őrzitek és tanúsítjátok e nép teli szívvel és torokkal, Himnusz helyett is himnuszként zengett zsoltáréneklését, a legvadabb partizán és kommunista időkben is rendíthetetlen egyházhűségét.
Igen, csodáknak és sorstalanságban is beteljesült, mert istenáldotta sorsoknak a regélőiként voltatok jelen az Úr 2015. esztendejének legforróbb nyári napján ott „Feketicsen”, s Veletek táborozott ott közöttünk az a láthatatlan sereg, a hűek és igazak palástos fekete serege. Valóban sokan voltunk együtt, nagyon sokan. Lélekben és nem szám szerint. Elmondanom sem lehet, csak utalhatok jelzésekkel erre. Kezdve egyházatok méltán neves és nevezetes pásztorpüspökén, Ágoston Sándoron, majd a német eredetű, de szívvel és lélekkel magyar református papjaitokon át a kolozsvári nagy nemzedék tagjaiig, akiken nem vett erőt a világ semmiféle hadereje, sem szellemi, sem lelki, sem fizikai üldözések szakosított nagymesterei. Mert velük, s veletek volt a Seregek Istene. Ha római katolikus lennék, most a rekviemek kiforrott stílusában komponálnám meg emlékező soraimat. Ha püspök-, papfelmenőitekre gondolok, s a mellettük valóban hősiesen kitartó, szolgáló, olykor fizikai törékenységükben is erős lélekkel „bajvívó” édesanyáitokra, egy-egy falusi közösség mindeseként számos vidéki sorsban sóvá és kovásszá, olykor gyógyító kézzé, simogató lélekké átváltozott tiszteletes asszonyaitokra, meg egyházvédelmező presbitereitekre, gondnokaitokra, főgondnokaitokra, s kortársuk lehettem volna, akkor most az erdélyi templomos epitáfiumok magasztos emléksorait rónám ide tiszteletükre. Ha pedig izraelitává teremtett volna a Mindenható, akkor a megmentettek nevében vallási előítélet nélküli tágszívűséget tanúsító apáitokért, Délvidék, Baranya-Szlavónia, Horvátország, és a Murán-túli területek poros útjait egy-egy lélekért derűsen kitartóan róvó tiszteleteseitek emlékére kaddisokat mondanék. S a legfehérebb köveket keresném össze, dörzsölném tenyér-simává, hogy sírjukra vagy a pusztító pártos „néphatalom” által tudatosan jeltelenül hagyott tömegsírra, csak sejthető nyughelyükre letehessem, a hála és köszönet kövecskéiként. De mindez nem vagyok. Csak kései lelkipásztor utód, akinek apai ősei ugyan Bácskossuthfalva református népében állták az idők viharát, s remélték Isten felemelő jóságát, kegyelmét, amit Ő meg is adott, nem úgy, ahogyan várták, képzelték. De magyarhoni lelkészi hontalanságomban is mindig hazavágytam – így hát az idők és évtizedek vége felé mégis összeérő, hazatartó, hazaérkező mennyei és délvidéki tájakra forduló utamat járván érkeztem meg ma Hozzátok. Haza. S mi nekem még drágább: testvérszívetek portájára, ahol már egy picinyke örökkévalóság-padocskára kuporodva hallgathatom emlékező szavaitokat. És az útjelzővé, az örökkévalóság és az emberség, a magyarság útjelzőivé formált felmenőitekről szóló sorshíradásaitokat. Mekkora ajándék! Olyanokét, akik között különös dátumok, nagypéntekek és karácsonyok, keresztekkel megjelölt „pályák” jelezték: igenis, lehet alant a porban is énekelni! Lehet a végeken is Krisztusnak zengedezni, boldog és boldogító életet élni Sztárai Mihály, Szenczi, Ács Zsigmond, Árokháty Béla, Gacsal János, Hettesheimer Imre, Faragó Ferenc földjén, földijeként. Azon a földön, ahol közel száz éve még mintegy 65 ezer, fele részbe magyar, fele részben német református élte a Heidelbergi Káté kegyességét, életformáját és gondolkodását, a magyar kálvinizmust 54 anyaegyházközségben, 12 fíliában – amint arról Magvető c. lapotok és naptáraitok, évkönyveitek számot adnak.
Kedves Papgyerekek, Papunokák, Papdédunokák! Az emlékezésnek, a papi sorsokat regélő, elbeszélő szavatoknak olykor elcsukló, mély tónusában, máskor felcsattanó nevetésetekben maga az Élet volt jelen most is Feketicsen, a Központi Otthonban. Az az Úr, aki megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, Ő jelen lesz. Éreztük, jelen volt. Az Ő ölelésében öleltük meg egymást. És szívünkkel mondtuk az Igéket, hallgattuk a püspök és missziós ős leszármazottjának, ifj. Dr. Dobos Károlynak izgalmas nepáli beszámolóját, hegedűjátékkal kísért éneklésünkben az istenmagasztalás, dicsőítés örömét élve át. És lelkünkkel öleltük át az ősi Igét: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett téged Istened, az Úr a pusztában…” (5Móz 8,2kk) De meghallottuk a jövőre utaló biztatást is: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Ján 14,6). Az ősegyház bizonyságtételével köszöntöttelek, köszöntelek most is Titeket: familia Dei-ként, Isten családjaként gyakoroljuk, tartsuk meg, őrizzük a communio viatorumot - az úton lévők közösségét! Tegyük, tegyétek ezt a hűség földjén, Délvidéken, s a lecsatolt területek, s megcsonkított hazánk magyar református népe között olyanokként, mint akik drága és értékes, korok és külső változások között és ellenére örök értékek hordozói, tanúi, regősei és tudósítói vagytok. Kincshordozókként, Isten javainak, a hitnek, szeretetnek, igazságosságnak megvesztegethetetlen és megfélemlíthetetlen sáfáraiként. Ekként legyetek méltók Istenben boldogult papőseitek, lelki felmenőitek örökségéhez! Próbáljátok azt tenni, amit ők tettek: hisz ők Krisztus-követségben, népük, a rábízottak között járva-kelve formálták ki, taposták ki, építették ki a magyar megmaradás útját. Tudták, tették: csak járás, áldozathozatal, elvállalt papi sorsélés közben születik meg a járható út. Éljenek ők tovább bennetek, ti az Ő életük példájával maradjatok áldottak azon a földön, ahová rendelt Titeket az Úr! Viszontlátásra, papgyerekek 2016-ban! Lesz még akkor is bőven miről, kikről beszélgetnünk, írnunk. S egykor talán Délvidék papi arcképcsarnokát, lexikonját is kezünkben tarthatjuk majd. Ezért hát: „Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt/Rajta bátran, megsegít és győzedelmet ad./Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér/ Zengje ajkunk: Hozzád esdünk győzedelemért”…
Alig húsz papgyerek, papunoka, papdédunoka találkozott egymással július 24-25-én a bácsfeketehegyi egyházi központi otthonban. Papgyerek találkozón. Múlt és jelen keresztútján, sorsok metszéspontján, egykori gyermek-, és ifjúkori katekizációk édes és kacajos emlékeket őrző fái alatt. Jöttek Svédországból, Svájcból, Németországból, Horvátországból, Magyarországról és Szerbia hajdanvolt magyar vidékeiről. Inkább siettek, mint jöttek, hogy aztán jó 24 óra alatt részesei legyenek annak a fantasztikus nagy időutazásnak, amelynek során századokat, szépséges magyar tájakat, templomokat és paplakokat, iskolákat és temetőket járt meg az emlékezet. Meg egykori diákéveket és szerelmi álmokat, majd családokká érlelt kapcsolatok szép és testámentumos történetein repített át mindnyájunkat a közös emlékezés. A főhajtás és a tiszteltadás kicsiny csapataként álltunk ott a feketicsi termékeny föld református udvarán, s láttalak Titeket, mint a veletek, velünk élő múlt különös regőseit, apáitok, nagyapáitok, dédapáitok magyar református lelkipásztori helytállásának krónikásait. Előre haladott korban, őszülő hajjal is, meg ifjabban is gyönyörű csapatot alkottatok. Mi több: áldott csapatot, akiknek szívéből és gondolataiból a mégoly kegyetlen legújabb kori borzalmak sem tudták kitörölni (hogy ne írjam: „dilitelni”, egy dilis évszázad rövidzárlatai ellenére sem) Isten nagy tetteit, amiknek Ti (is) szem-, és fültanúi voltatok az életformáló parókiák csendjében, védettségében vagy éppen szüleitekkel együtt megélt, olykor egy embersorsban is több emberöltőnyis hányattatásaitok közepette. Jó 24 óra után lenyűgözve és mélyen meghatódva, s még inkább Istenhez hálát feldobogó szívvel álltam közöttetek, búcsúztam Tőletek.
Csodáltam kincses kis csapatotokat, odaképzelve a tavalyi találkozó résztvevőit, meg a már bizonyságok fellegeiként lelkileg jelenlévő elmenteket. Sokan voltunk együtt, nagyon sokan! Olyanok voltatok ott, mint egy nagy ébredés, isteni hajnalhasadás gyermekei, akik egyre inkább tudatosítják magukban és egymásban, s az odafigyelő kortársakban a közelmúlt magyar kisebbségi egyháztörténetének elhallgatott vagy zugába rekeszteni akart valóságát, a különös délvidéki sorsokat. És sikerült tudatosítani, mekkora értékeknek vagytok a hordozói. Halálig, olykor a legújabb kori református mártíromságig menően hűséges édesapátok, felmenőitek emlékének faragtatok szorgosan szavaitokból kopjafákat. Három mártírotok nevét ki kell mondani újra és újra, emlékeztető figyelmeztetésül hatalomnak és feledésre hajló utódoknak: Gacsal János vértanú püspök, Dr. Hettesheimer Imre egyházmegyei gondok, Faragó Ferenc mártírlelkész. Főhajtással tisztelgek én is előttük e sorok írása közben is. Meg imádsággal.
Bizonyára egyre inkább tisztában vagytok az évek, évtizedek gyorsulva tovagördülő múlásában azzal, hogy ezüstnél, aranynál drágább kincset őriztek szív-trezorjaitokban. Bármit mondjon bárki vagy próbáljon megtéveszteni Titeket a világ látszatpropagandája, Ti vagytok az igazi „multi milliomosok”, még ha pillanatnyilag vékonyka is a pénztárcátok vagy bankbetétek csaknem nullás. Egy pillanatra se feledjétek: Ti vagytok a helytállás, a fegyelmezetten hordozott küldetés és sorshányattatások között is mindvégig kitartó oszlopos mártírjaink – a jó öreg Szikszai Mártírok oszlopa c. könyvének szóhasználatával - lányai, fiai! Leszármazottai, génjeitekben is átörökítői magyar református pásztoroknak, hivatalosan alig százéves, de történetileg többszázados kun-földi és székely, meg német telepített egyházatoknak a végeken. Meg a múlt század második évtizedétől „Jugoszláviai Keresztyén Egyházként” önmagát túlélő, évtizedekig így létező ifjú anyaszentegyházatokat utolsó szívdobbanásukig nagyon szerető és szolgáló református pap-próféták leszármazottai is vagytok – ne feledjétek, mint ahogy nem is felejtitek! Drága, kincses kicsiny csapat, akiket örökre megfogott a paplakok vagy papcsaládok belső, meghitt szeretetvilága, sorsotokat pedig meghatározta az a teljesebb életdimenzió, amelyből soha, egyetlen pillanatra sem hiányzott Isten, sem az Ő tisztelete, az imák kicsi korotoktól jellemformáló és lélekmetsző ollója! Sem annak a templomos népnek a szeretete, paptisztelete, meg esetenkénti komiszsága, de közösségvédő, fenntartó ereje, akinek gyakran ettétek feledhetetlenül jó ízű, bácskai, bánáti búzalisztből illatosra sült kenyerét, jó gyümölcseit. Ti őrzitek és tanúsítjátok e nép teli szívvel és torokkal, Himnusz helyett is himnuszként zengett zsoltáréneklését, a legvadabb partizán és kommunista időkben is rendíthetetlen egyházhűségét.
Igen, csodáknak és sorstalanságban is beteljesült, mert istenáldotta sorsoknak a regélőiként voltatok jelen az Úr 2015. esztendejének legforróbb nyári napján ott „Feketicsen”, s Veletek táborozott ott közöttünk az a láthatatlan sereg, a hűek és igazak palástos fekete serege. Valóban sokan voltunk együtt, nagyon sokan. Lélekben és nem szám szerint. Elmondanom sem lehet, csak utalhatok jelzésekkel erre. Kezdve egyházatok méltán neves és nevezetes pásztorpüspökén, Ágoston Sándoron, majd a német eredetű, de szívvel és lélekkel magyar református papjaitokon át a kolozsvári nagy nemzedék tagjaiig, akiken nem vett erőt a világ semmiféle hadereje, sem szellemi, sem lelki, sem fizikai üldözések szakosított nagymesterei. Mert velük, s veletek volt a Seregek Istene. Ha római katolikus lennék, most a rekviemek kiforrott stílusában komponálnám meg emlékező soraimat. Ha püspök-, papfelmenőitekre gondolok, s a mellettük valóban hősiesen kitartó, szolgáló, olykor fizikai törékenységükben is erős lélekkel „bajvívó” édesanyáitokra, egy-egy falusi közösség mindeseként számos vidéki sorsban sóvá és kovásszá, olykor gyógyító kézzé, simogató lélekké átváltozott tiszteletes asszonyaitokra, meg egyházvédelmező presbitereitekre, gondnokaitokra, főgondnokaitokra, s kortársuk lehettem volna, akkor most az erdélyi templomos epitáfiumok magasztos emléksorait rónám ide tiszteletükre. Ha pedig izraelitává teremtett volna a Mindenható, akkor a megmentettek nevében vallási előítélet nélküli tágszívűséget tanúsító apáitokért, Délvidék, Baranya-Szlavónia, Horvátország, és a Murán-túli területek poros útjait egy-egy lélekért derűsen kitartóan róvó tiszteleteseitek emlékére kaddisokat mondanék. S a legfehérebb köveket keresném össze, dörzsölném tenyér-simává, hogy sírjukra vagy a pusztító pártos „néphatalom” által tudatosan jeltelenül hagyott tömegsírra, csak sejthető nyughelyükre letehessem, a hála és köszönet kövecskéiként. De mindez nem vagyok. Csak kései lelkipásztor utód, akinek apai ősei ugyan Bácskossuthfalva református népében állták az idők viharát, s remélték Isten felemelő jóságát, kegyelmét, amit Ő meg is adott, nem úgy, ahogyan várták, képzelték. De magyarhoni lelkészi hontalanságomban is mindig hazavágytam – így hát az idők és évtizedek vége felé mégis összeérő, hazatartó, hazaérkező mennyei és délvidéki tájakra forduló utamat járván érkeztem meg ma Hozzátok. Haza. S mi nekem még drágább: testvérszívetek portájára, ahol már egy picinyke örökkévalóság-padocskára kuporodva hallgathatom emlékező szavaitokat. És az útjelzővé, az örökkévalóság és az emberség, a magyarság útjelzőivé formált felmenőitekről szóló sorshíradásaitokat. Mekkora ajándék! Olyanokét, akik között különös dátumok, nagypéntekek és karácsonyok, keresztekkel megjelölt „pályák” jelezték: igenis, lehet alant a porban is énekelni! Lehet a végeken is Krisztusnak zengedezni, boldog és boldogító életet élni Sztárai Mihály, Szenczi, Ács Zsigmond, Árokháty Béla, Gacsal János, Hettesheimer Imre, Faragó Ferenc földjén, földijeként. Azon a földön, ahol közel száz éve még mintegy 65 ezer, fele részbe magyar, fele részben német református élte a Heidelbergi Káté kegyességét, életformáját és gondolkodását, a magyar kálvinizmust 54 anyaegyházközségben, 12 fíliában – amint arról Magvető c. lapotok és naptáraitok, évkönyveitek számot adnak.
Kedves Papgyerekek, Papunokák, Papdédunokák! Az emlékezésnek, a papi sorsokat regélő, elbeszélő szavatoknak olykor elcsukló, mély tónusában, máskor felcsattanó nevetésetekben maga az Élet volt jelen most is Feketicsen, a Központi Otthonban. Az az Úr, aki megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, Ő jelen lesz. Éreztük, jelen volt. Az Ő ölelésében öleltük meg egymást. És szívünkkel mondtuk az Igéket, hallgattuk a püspök és missziós ős leszármazottjának, ifj. Dr. Dobos Károlynak izgalmas nepáli beszámolóját, hegedűjátékkal kísért éneklésünkben az istenmagasztalás, dicsőítés örömét élve át. És lelkünkkel öleltük át az ősi Igét: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett téged Istened, az Úr a pusztában…” (5Móz 8,2kk) De meghallottuk a jövőre utaló biztatást is: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Ján 14,6). Az ősegyház bizonyságtételével köszöntöttelek, köszöntelek most is Titeket: familia Dei-ként, Isten családjaként gyakoroljuk, tartsuk meg, őrizzük a communio viatorumot - az úton lévők közösségét! Tegyük, tegyétek ezt a hűség földjén, Délvidéken, s a lecsatolt területek, s megcsonkított hazánk magyar református népe között olyanokként, mint akik drága és értékes, korok és külső változások között és ellenére örök értékek hordozói, tanúi, regősei és tudósítói vagytok. Kincshordozókként, Isten javainak, a hitnek, szeretetnek, igazságosságnak megvesztegethetetlen és megfélemlíthetetlen sáfáraiként. Ekként legyetek méltók Istenben boldogult papőseitek, lelki felmenőitek örökségéhez! Próbáljátok azt tenni, amit ők tettek: hisz ők Krisztus-követségben, népük, a rábízottak között járva-kelve formálták ki, taposták ki, építették ki a magyar megmaradás útját. Tudták, tették: csak járás, áldozathozatal, elvállalt papi sorsélés közben születik meg a járható út. Éljenek ők tovább bennetek, ti az Ő életük példájával maradjatok áldottak azon a földön, ahová rendelt Titeket az Úr! Viszontlátásra, papgyerekek 2016-ban! Lesz még akkor is bőven miről, kikről beszélgetnünk, írnunk. S egykor talán Délvidék papi arcképcsarnokát, lexikonját is kezünkben tarthatjuk majd. Ezért hát: „Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt/Rajta bátran, megsegít és győzedelmet ad./Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér/ Zengje ajkunk: Hozzád esdünk győzedelemért”. Dr. Békefy Lajos
gyökereiben bácskossutfalvai
magyar református lelkipásztor
