Gazdaságetikai és gazdálkodásmentalitási időutazásunk során már több korszak történelmi ablakán át tekintettünk be egy-egy nagy külföldi és hazai protestáns teológus gazdasági-szociális gondolataiba, tanításaiba, megállapításaiba. Mindvégig ámulva tapasztaltuk, hogy mennyire működött reflexióikban a hála bibliai eredetű protestáns attitűdjének munkaetikát, s koruk gazdálkodását motiváló ereje. Mind inkább látjuk Maddison fentebbi, és sorozatunk bevezetőjében ismertetett gazdaságstatisztikai kutatásainak megalapozottságát és igazát. Mostani részletünkben az Apáczai körüli és utáni korszak nagyjaival foglalkozunk. Ezt áttekintve, belátjuk, mennyire jogosan tette fel a 18. századi magyar költő a kérdést: „Illik-e a magyarhoz csalfa kereskedés?” Válasza ez volt: bizony egyáltalán nem, mert abból származik minden „erkölcsvetemedés”. Fején találta a szöget. Majd következő részünkben elérkezünk a 20. századi nagyokig, akikre a német munkamorál mellett a holland puritanizmus és precizitás is hatással volt, illetve Isten dicsőségének szolgálata az állami-, és a gazdasági élet, valamint a kultúra területén is.
A MESTERSÉGDALNOK UNITÁRIUS LELKÉSZ, A BŐVEBB EMLÉKEZETRE MÉLTÓ SZENTMÁRTONI BODÓ JÁNOS
Érdekes, mondhatni sajátos „kordivat” volt az 1600-as évektől hazánkban, főként Erdélyben a céhek, a szakmák, a termelői iparágak mestereinek a tevékenységét „megénekelni”. Ez volt az a korszak, amikor szinte nemesi rangot kapott – nem a tétlenkedés, a „kalapos, nemesi csizmás”, azaz a másnak kiadott gazdálkodás, hanem a szakértelemmel végzett kétkezi munka. Az, amivel Kálvin kora óta indokolták a vasárnap délutáni, esti protestáns, főként kálvinista istentiszteletek elhagyását, illetve a zárt templomajtókat. A mindennapi munka pontos végzése miatt a mesterembernek és tanoncának, inasának időben kellett lefeküdnie ahhoz, hogy hétfőtől szombatig százszázalékosan teljesítsen műhelyében, a munka és a hálaadás templomában. Merthogy a munka is istentisztelet volt, pontosabban, azt Soli Deo Gloria, Isten dicsőségére és Sola gratia, egyedül kegyelemből végezte a gondos mesterember Genfben éppúgy, mint Kolozsvárott, Utrechtben éppúgy, mint Debrecenben, Wittenbergben nem különben, mint Szarvason vagy Lőcsén. Az ilyen gondos, pontos, lelkiismeretes, a szakmai ismereteket nyugati híres mesterek műhelyeiben elsajátító, európai szintű céhmester magyarok dicséretére írta például SZENTMÁRTONI BODÓ JÁNOS, a Küküllő-menti Dicsőszentmárton unitárius papja érdekes ritmusait.
Az 1620-as évektől sorra jelennek meg magyar rigmusai, énekei „az malom-, és ácsmesterségnek dicséretiről”, „az sónak dicsíretiről”, azaz a sóbányászat hasznáról, a sóbányászok nehéz, de értékes és nélkülözhetetlen munkájáról. Vagy „a vadászásnak dicsíretiről”, s a vasról való éneke, ami a vasbányászok és a kohászok dicsérete minden későbbi munkadalt századokkal megelőzve. Remélhetőleg a kommunista birodalomban századokkal később a munkások dicsőségtáblájának szokását nem tőle vették át?! Bár semmi nem lehetetlen, hiszen az „államosítás, azaz a kollektív lopás” akár ilyen területekről is meríthetett. Egy róla szóló korunkbeli tanulmány szerint „ő az első megjelenítője az igazi kispolgári protestáns ethosznak a magyar irodalomban”. Szentmártoni Bodónak volt humorérzéke is, hit és humor szószékén és verselő rigmusaiban is összekapcsolódott. Szerinte Noé volt az első asztalosmester. A templomtetőn munkálkodó ács közelebb van az Úrhoz, mint minden más ember. 1625-1645 között jelennek meg nyomtatásban mesterségdalnoki munkái. Még az is megáll róla, hogy az egyházi művelésű, de az egész magyar közösségben gondolkodó, érte és neki pennát ragadó egyházi újságírás egyik kiemelkedő alakja is volt, akiről Thuri Mihály kolozsi kamara-ispán írt dicsérő versezetében így fogalmazott: „Hogy szép újságokat köztünk énekelne,/Dolgaink közt azzal újságot szerezne”.
Munkáit gróf Árva Behlen Kata református konfesszió irodalmunk nagyasszonyának a nagyenyedi református kollégiumban őrzött hagyatékában is megtalálták. Nyilván nem véletlenül. A lelkész-írótól tudjuk, hogy a vasbányászok gyertyával szálltak le a vájatokba, hátukon hordták a nehéz érces köveket: „Szegény mívesnek megtörődik teste,/Mert terhe alatt lött gyakran eleste./Hogyha gyertyáját kézből kiejtette,/Az homlokát is gyakran kőben verte”. Erdély iránti nagy szeretetét nemzetközi összehasonlítással is kiemeli, amikor leírja: minden országnak van valami bősége, Velencének citroma, gránátalmája, Angliának rozmaringja, Erdélynek sója. Ez az erdélyi egyházi és nemzeti öntudat, önbecsülés az, ami a mai napig ott érződik nemes Erdély magyarságának erkölcsi tartásában, tisztességben, munkaetikájában. E nemzetdicsérettel zárjuk Szentmártoni Bodó János emlékezetének méltán hosszabbra sikerült felidézését: „Szép dicséretiről ez nemes Erdélynek/Múzsáim bővebben énekelhetnének,/Mert nyilván ez társa Kanaán földének…”.
FELVINCZI GYÖRGY A TISZTES KALMÁROKRÓL (+1716)
A nagyszerű kézművesek, az alkotó emberek, az M-P-M, a munka-pénz-munka szakmesterei méltán kapják meg a dicséretet. Ahogyan pedig a kemény kritikát a csalfa kalmárkodásból élő pénzcsinálók is megkapják tőle, akik a P-M-P, a pénz-munka-pénz bankári világnak a „tisztakezű tolvajai”. FELVINCZI GYÖRGYNEK köszönhetjük a differenciáltabb látásmódot, aki egy másfajta kalmártípust is észrevesz a sokadalomban, a pénzért tülekedők és versengők seregében.
A 17-18. század fordulójának Tótfalusi és Pápai Páriz Ferenc mellett ő a harmadik kiemelkedő erdélyi protestáns polgári írója. Szentmártoni Bodó oktató-dicséretmondó verselését folytatja, ír a nyergesek, a hegedűsök dicséretéről, a jó gazdaasszonyt méltatja. Kiemelkedő munkája 1690-ben jelent meg „Az tisztes és nemes kalmároknak illendő dicséreti”címmel. Ugyanígy az „ötves mesterségről”. A tisztes prókátorok dicséretét bibliai példák alapján mondja el, jó prókátornak, ügyvédnek állítva be Áront, Mózest, Dánielt.
NÉPSZERŰ, HASZNOS GAZDÁLKODÁSI ISMERETTERJESZTÉS: KALENDÁRIUMOK
A kalendáriumok népszerűsége ebben a korszakban indult. Kolozsvártól Lőcséig, Nagyszombatig a nyomdák egyik fő terméke volt az évkönyv, vagy a mindenkinek szóló könyv. Főként a magyar paraszttársadalom írni-olvasni tudó módos rétege kedvelte csillagászati ismeretterjesztéstől gazdasági tanácsokon át az orvoslásig terjedő kínálatát. A Biblia mellett a tisztaszobában vagy az almáriumon ott lehetett látni ezt a korabeli hírmondót, nevelő, oktató, ismeretterjesztő irodalmi terméket. Főként gyakorlati gazdálkodási ismereteket közlő, közvetlen gyakorlati hasznosíthatósága miatt. A gazdálkodó protestáns emberek, a korabeli paraszti „homo oeconomicus”-ok, gazdasági emberek rétegkiadványának is tekinthetjük.
A Bártfán kiadott „Szántó embernek vetésben való regulájától” (1641) a Lőcsén megjelent „Uj és O Kalendariom”-on át, ami már rendszeresen jelent meg Lőcsén és Kolozsvárott, el egészen „az hazi gazdasagrul és majorsagrul” szóló ismeretterjesztő könyvig terjedt a kínálat. Ezekhez rendszerint vásárokon lehetett hozzájutni, voltak külön kalendárium-vásárok is. Későbbi korból származik az a megjegyzés, ami a társadalmi kommunikációnak erről a sajátos és értékes, népszerű formájáról Kölcsey barátja ezt írta: „Nem kevés hasznát veszik ezeknek a mezei gazdák, és a falusi lakosok, de leginkább a lelkipásztorok, kik déli vonalak hiányában a Nap költéről, nyugtáról a névnaptárhoz kapcsoltatni szokott jegyzetek után szokták igazítani óráikat”. A kalendáriumok szerkezete mindig ugyanaz volt: első felében a hónapok táblái az ünnepek jegyzékével, a Hold és a Nap változásaival, időjárás előrejelzéssel. A másik felében heti Igével, rigmusokkal, paraszti gazdálkodási ismeretekkel, vásárnaptárral, neves emberek évfordulójával, rövid életrajzával. Közkinccsé tettek alapvető gazdasági, mezőgazdasági, sőt lelki információkat is, ezért lettek századokon át kincses kalendáriumokká, a magyar gazdasági és gazdaságetikai közgondolkodás értékes dokumentumaivá és formálóivá egyaránt.
(Folytatjuk: Hollandiától Szarvasig –Tessediktől Kuyperen át a 20. századi protestáns teológusok gazdaságszemléletéig)
Írta: Dr. Békefy Lajos
