A reformációnak sok arca van. Nem csak Luthert, Kálvint, Zwinglit, Knox Jánost, Melanchthon és más, nagy formátumú férfiakat adott akkor Isten a világnak, hanem nagyszerű nőket is. Olyanokat, akik szívét megragadta az evangélium, s vagy egyedül lettek a reformáció tanainak hirdetői, terjesztői, vagy reformátor férjük oldalán végezték jelentős szolgálatukat. Voltak, akik királyi trónus mellett lettek a hitújítás lelkes és kitartó támogatói. Vilniustól Varsón át Itáliáig, Spanyolországig, Angliáig akadt közöttük jó néhány figyelemre és megbecsülésre méltó asszony. A nevesíthetők közül most Istennek genfi női harcosát, Kálvin kortársát és olykor bírálóját, egy különös nőalak portréját idézzük del.
Tiszteletadás a szelíd erő asszonyainak
Nem annyira nagyasszonyok, hanem fáklyák, pislákoló gyertyabelek, lámpások voltak ők, akik a helyükön voltak, a lámpatartón, s világítottak mindenkinek a házban (Mt 5,15). Akár egyedül, akár társukkal, akár uralkodói, előkelő férjük mellől vagy olykor ellenükben – de a helyükön voltak. Isten tervében, s a terjedő hitébresztés oltalmazóiként. Egyfajta szellemi-lelki anyasággal vagy éppen nagyon is harcos lelki dominaként, úrnőként. Kálvin volt az, aki kilenc évi házasság után mellőle Istenhez tért feleségét, Idelette de Bure-rt így írta le: „Szelíd erő jellemezte, igazi egyéniség volt”. Kálvin jellemzését alkalmazhatjuk másokra is. Erő, egyéniség lakozott az olykor nagyon is törékeny női testben. Mint például az olasz származású ferrarai Olympia Morata esetében, aki költőnőként, fordítóként állt a reformáció táborába, de mire Heidelbergbe eljutott, oly sok hányattatáson keresztül, ezért a tüdőbaj rövidesen, 28 éves korában végzett vele. Mások viszont többet bíró földi sátorházat kaptak, szinte elnyűhetetlenek voltak, így hosszabb időn át és tartósabb erővel álltak helyt a reformált hitvilág tiszta evangéliumi fényének őrzésében vagy a szegények istápolásában. Teológusnőként harcolta végig földi útját mai történetünk főhősnője, MARIE DENTIÉRE (1490-1561) genfi reformátornő, igehirdető, bibliakutató, Kálvin kortársa.
„Hirdetni az Igét az egész világnak”
ÉLETÉRŐL. Tournaiban született, Genfben halt meg. Kifejezetten református irányvételű teológusnő, írónő és a reformáció első női historikusa volt. Azért küzdött, hogy a nőket egyenrangú emberként, és prédikátorként ismerjék el, s emiatt igen sok baja volt. Gondolkodásával előtte járt korának. Kálvin szóba sem akart állni vele, ami persze Kálvint is jellemzi kissé, ellentmondást alig tűrő személye, kis toleranciája megnehezítette Marie életét Genfben. Ő sem volt könnyű természet, igen kritikus volt, talán még a kákán is csomót keresett. Ez a meg nem értés reakciója lehetett. Hosszabb időn át egy női Augustinus-kolostor főapácája volt a mai Belgiumban. „Csak álszentség, lelki sivárság és kényszer uralkodott ott. Menekültem innen”. Amiként Luther, ő is kolostorral kezdte. Lutherhez vonzódott az életmód és a tanítás okán, ezért 1524-ben „kiugrott” a rendből, elment Strassburgba. Ott egy lelkésszel házasodott össze. Együtt Svájcba mentek, ahol férje református lelkészi állást kapott. De 1533-ban meghalt. Az özvegy később összeházasodott Antoine Froment lelkésszel, aki Kálvin miatt nem szolgálhatott Genfben, viszont ott éltek. Farel Kálvinhoz írt róluk levelet, közölve: a férj ivásnak adta a fejét, amin „nem csodálkozom, mert Marie teljesen uralkodik fölötte”. A magánéletben erős spirituális domina maradt, uralkodói természetű, mintha az apácaélet főnöknősége folytatható lett volna a magánéletben is.
A „domina” természetű teológusnő, a női emancipáció előfutára
REFOMÁCIÓI KAPCSOLATOK. Kora jeles hitújítóival is kapcsolatban állt, így Martin Bucerrel, Farellel, Viretvel. Nem volt elég neki a lelkészfeleség szolgálati köre, önállóságra törekedett. Három terjedelmes írás maradt utána. Az egyik a „La guerre…”, 1536-ból, Háború Genf városáért és felszabadításáért. Ez hűen mutatja be és jegyzi fel az eseményeket egy genfi polgár szájába adva azokat. 1539-ből származik a „Défense pour les femmes” (Asszonyok védelmére írt írat). Valamivel később született az „Epistre tres utile…” (Nagyon hasznos levél, összefoglalva és feljegyezve egy Tournaiban élő keresztyén asszony által, megküldve Navarra királynőjének, a francia király nővérének, a törökök, zsidók, hitetlenek, meg a hamis keresztyének, az újrakeresztelkedők, s a lutheránusok ellen. Ez a contre-attitűd, ez az ellenkező magatartás igazán Marie jellemzője.
TEOLÓGIAI JELLEMZŐK. A samáriai asszony (Ján 4) volt példaképe: „Volt nagyobb prédikátornő, mint a samáriai asszony? Aki bátor volt, hogy hirdesse Jézust és az Ő Igéjét? – ‚Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szavára” – 39.v. – az egész világ előtt hitet tett mellette, miután meghallotta: Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” – írta az Épistre trés utile-ben. Még Kálvin Genfbe érkezése előtt a klarisszák között megindult a személytől-személyig terjedő reformációs izgalom, mozgás. Utcai prédikációival is megelőzte korát. Marie Genf utcáin is prédikált arról, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, és miért hordanak a papok hosszú palástot? Ez nagyon bosszantotta később Kálvint, amiről írt is Farelnek.
Első református reformátornő, emlékköve a reformáció genfi emlékművénél
Írásaival a francia nyelvű reformáció első női alkotója, védelmezője, terjesztője. Majdhogy nem feminista alaphangja van írásainak, a lázadó, kritikus nő szólal meg bennünk. A navarrai királynő gyermekének még héber grammatikát is összeállított. Az Isten Igéjének hirdetése elől senki nem térhet ki, sem nő, sem férfi, kivált a lutheri tanításra tekintettel, a minden hívő papi szolgálatáról szóló reformátori tanítás szellemében: „Azt, amit Isten nektek adott, és amit nekünk, asszonyoknak kijelentett, egyikünk sem rejtheti el, s nem áshatja el a földbe”. A Querelle des femmes-ban katalógust írt a biblia jelentős nőalakjairól, ami nőtől az első ilyen írás francia nyelvterületen. Példaképeinek Deborat, Rútot, a samáriai asszonyt és Mária Magdalénát tartotta. Minden keresztyén egyenlő az Úr előtt, s ezt kritikusan, élesen így fogalmazta meg: „Azt kérdezem tehát, hogy Jézus nem ugyanúgy halt meg a szegény tudatlanokért és együgyűekért, mint a borotváltakért, a tonzúrásokért vagy ékkővel díszített püspöksüvegesekért? Avagy két evangélium lenne? Egy a férfiaknak és egy másik a nőknek? – márpedig mindnyájan egyformák vagyunk Jézus Krisztusban, benne nincs férfi és nő, szolga, sem szabad”. Ez a korát megelőző Deborah a reformátoroknál sem talált meghallgatást, de Navarra úrhölgyénél és sok későbbi protestáns nőnél igen. Valami azért történt: 1561-ben Kálvin egyik prédikációja elé, amit nyomtatva adtak ki Normandiában, ő írt előszót. Évszázadokig kellett várni, amíg művei a 19. század második felében megjelentek. Gyakorlatilag annyi mozgástere maradt, hogy panziót hozott létre Genfben lányok oktatására, a református oktatási ideál visszaigazolására. 2002-ben a genfi reformáció emlékművére az ő nevét is felvésték Peter Waldes, John Wycliff és Jan Hus, Bocskai, Kálvin, Farel, Knox és a többiek neve mellé. Megkésve, de nem feledkezve meg róla… Az első női református reformátornő volt ő. Méltó, hogy megemlékezzünk róla, aki a helyén volt Isten akaratából élete 71 éve alatt. Majd helyére került az emlékezetben is, a reformáció genfi emlékművénél. Ha ezt Illyés Gyula megélhette volna! Biztosan zengte volna nagy versében az ő dicséretét is. És akkor nem száznegyvenhármat lépett volna, hanem mondjuk százötvenhármat, Marie Dentiére tiszteletére is…
Írta: Dr. Békefy Lajos, a KDNP PM külügyi titkára
