Párizs „protestáns” pincéi, hídjai, útjai

Reformáció hónapjában ellátogatunk néhány városba, melyek az európai reformáció szempontjából többnyire pozitív, néha meg negatív szerepet játszottak. Miről mesélnek a kövek, a régi épületek, a hidak, szobrok, templomok? Utunk során Párizs, Wittenberg, Heidelberg, Genf és más városkák macskakövein, meg gazdag reformációtörténeti utcácskáin barangolunk majd. Mit üzennek nekünk, s a jövendőnek ezek a helyek? Erről szól elsőként párizsi kitekintésünk.

Reformáció hónapjában ellátogatunk néhány városba, melyek az európai reformáció szempontjából többnyire pozitív, néha meg negatív szerepet játszottak. Miről mesélnek a kövek, a régi épületek, a hidak, szobrok, templomok? Utunk során Párizs, Wittenberg, Heidelberg, Genf és más városkák macskakövein, meg gazdag reformációtörténeti utcácskáin barangolunk majd. Mit üzennek nekünk, s a jövendőnek ezek a helyek? Erről szól elsőként párizsi kitekintésünk.

 

Párizs mostohasága áldásokat is hozott Berlintől Dél-Afrikáig

 

 Párizs és a reformáció? Jogos  kérdés, hiszen ez az aurás, szép város jobbára csak szellemi és művészeti tündöklésével jelenik meg előttünk. De volt ott más is. Emlékszünk Illyés Gyula versére, amit „A reformáció genfi emlékműve előtt” címmel írt? Hogyan is fogalmazott?  D’Aubigné dühe, Coligny halála, Szent Bertalan bosszútlan éjszakája…A kissé romlott, rossz emlékeket is ébresztő Párizsba azért megyünk, hogy érintsük azokat a köveket, hidakat, amelyeken a versből ismert nevek viselői századokkal ezelőtt is járhattak. S mert a mostoha Párizs hugenotta ezrek megölésével és száműzetésbe hajszolásával negatív hőse lett a reformációnak, mégis Isten kegyelméből pozitív áldások közvetítője is az elűzött fiak-lányok szorgalmán, tudásán, alkotóerején keresztül Berlintől Genfen át Dél-Afrikáig. De minőségi kézművességük és szellemi alkotásaik nyomaira bukkanunk az egykori református Hollandiában, ahová ötvenezren menekültek, sőt még Oroszországban is, ahol háromszáz család telepedett le. De kérdezhetnénk ezt is: miért érezte szükségesnek a francia író, Robert Merle, hogy regényt írjon „Az én jó városom, Párizs” címmel a szajna-parti világközpont védelmében (megjelent 1980-ban – nálunk talán legismertebb munkája a „Védett férfiak”)? Miért kutatta e város 1572 augusztus 24-re forduló, a Szent Bertalan éjszakán elkövetett halmozott bűneinek okait Alexandre Dumas vagy Heinrich Mann és Conrad Ferdinand Meyer, s miért komponált a város lemészárolt áldozatairól és elűzöttjeiről, a  hugenottákról Giacomo Meyerbeer 1836-ban öt felvonásos nagyoperát?

 

„Ez az éjszaka igazi traumát okozott Franciaországnak”

 

1572 augusztus 24 – a vallásháború csúcspontjaként Párizsban borzalmas mészárlás történt: órák alatt 3 000 hugenotta lelte halálát az utcákon, házakban, a városközpont körüli Rue Viscontin. A szűk utcácskákat ideiglenes kőtorlaszokkal zárták el, nem volt esély a menekülésre. A vérengzés híre gyorsan terjedt Európában, s Szent Bertalan éjszakája a történelemkönyvekbe az ellenreformáció, a vallási türelmetlenség, a katolikusoknál fellépett rövidzárlat elrettentő eseményeként vonult be. Sok ezren haltak meg a párizsi provinciában is. Augusztus és október között  Toulouse, Bordeaux, Lyon, Bourges, Rouen és Orleans városai sem kerülték el a vérengzést. Ennek során csaknem 10-15 ezer ember vesztette életét. Az áldozatok között volt például a genfi zsoltárok komponistája, Claude Goudimel (1514-1572), és a humanista filozófus, pedagógus, a II. Helvét Hitvallás egyik „javítója”, Petrus Ramus (1515-1572). De mindenkinél emlékezetesebb Caspar de Coligny (1519-1572) admirális, Franciaország marsalljának a halála. Azon az éjszakán ugyanis a királyi gárda rátört otthonában a sebesült admirálisra, és háza népével együtt lemészárolta. Holttestét az utcára hajították, majd megcsonkítva a Szajnába dobták. Fejét bebalzsamozva Rómába küldték.

„Ez az éjszaka igazi traumát okozott Franciaországnak” – mondja Kristine Biastoch, a Le Pont/A híd nevű párizsi protestáns központ vezetője. A központot 1998-ban szentelték fel a Montparnasse városrészben, a Szajnától délre azzal a céllal, hogy európai protestáns csoportoknak legyen találkozóhelye, a véleménycsere, a közeledés, a megértés otthona, Foyer le Pont. Fontos feladata az ott dolgozóknak, hogy a vendégekkel megismertessék a francia protestantizmust, és történelmi barangolásuk során a protestáns Párizst. A Foyer vezetője, Kristine Biastoch elmondja, hogy az az augusztusi éjszaka elrettentő jele annak a káros tehetetlenségnek, amikor a társadalom nem képes vallási kisebbségeket integrálni az életébe. Ma ez másként van. Francia földön közel egymillió protestáns él.

 

A rue Visconti alatti pincékben indult a francia református történelem

 

 Őseik párizsi nyomait ott lehet sejteni a Rue Visconti macskakövein. E városrészben volt az első dokumentált református keresztelő 1555-ben. Négy évvel később, 1559-ben alakították meg a Francia Református Nemzeti Zsinatot. Akkor ezt még titokban kellett tartani. Az utca alatti pincék boltívei voltak ennek kezdetben a tanúi. A kapcsolat a hugenották között pincéről-pincére terjedt. Igazi földalatti egyházként, gyülekezetként indult ez a történet.  A protestáns nyomok feltérképezése során ma is a pincejárás a csúcspont.

 

 A történelmi barangolást a Saint-Germain-des-Prés templomnál kezdjük. A kolostor és temploma az egyik legrégibb egyházi épületegyüttes Párizsban. Az 1163-ban épült bencés kolostort 1792-ben lerombolták, de a templom fennmaradt. Ez a kolostor volt a francia reformátori gondolatok bölcsője, ahogyan Németországban Luther számára az erfurti Augustinus-kolostor. Az 1500-as évek elején Guillaume Briconnet apát odagyűjtötte a tehetséges és ambiciózus teológusokat és humanistákat. Luther német bibliafordítása előtt valamivel itt már elkészült a francia nyelvű Biblia.

 

 

„Protestáns” hídon át a Montparnassetól a Louvre-ig

 

              1598-ig kellett várni sok áldozattal, vérrel, emigrálással, börtönnel, hogy végül

katolikus hitre tért IV. Henrik (1553-1610) kiadja a történelmi mérföldkövet jelentő Nantesi Türelmi Rendeletet, ami a kálvinista protestánsok felé is elrendelte a vallási türelmet és a polgárjogokat, nem csak Párizsban, hanem egész gall földön. Ugyanakkor máig érezhető, hogy ezt az országot mélyen áthatja a katolicizmus. Ezért került sor arra 1685-ben, hogy a Türelmi Rendeletet a napkirály, XIV. Lajos (1638-1715) visszavonta. Ekkor is menekülniük kellett a hugenottáknak. Egészen Napóleon hatalomra kerüléséig földalatti egyházban éltek.  

Ám érdekes módon ez az időszak  mégis igen jelentős volt mind nekik, mind a francia építőművészetnek, a tervezésnek és a kivitelezésnek, hiszen a Louvre ma nélkülük nem így nézne ki.  A Szajna fölött átívelő első vashíd, a Pont des Arts (=Művészetek hídja) tervezője és kivitelezője is protestáns mérnök,  Demontier volt, aki a hidat 1804-ben készítette el.  A St.-Germain-des-Préstől az utat a Louvre-ig ezen a hídon át tehetjük meg leghamarabb.

 A „protestáns” Párizs, s a francia főváros egyik nagy büszkesége a Louvre. A kápolna oldalában Caspar de Coligny admirális szobra vigyázza a világhírű kastélyt. S talán azt is, hogy soha többé Franciaországban se legyen vallási rövidzárlat, még gondolatban se térjen vissza a türelmetlenség, a testvérháború, a vallásháború, a felekezeti gyűlölet szent bertalan-éji réme. A szobrot és emléktáblát 1889-ben állították, párizsi polgárok közadakozásából. A pénz jó részét katolikusok adták össze.

 A reformáció hónapjában legalább gondolatban érdemes bandukolnunk egy kiadósat a protestáns Párizsban, felidéznünk a hugenottáknak nem csak szomorú, de Isten kegyelméből győztes életét, alkotómunkáját. Ezt ma is hirdetik a világváros kövei, vastraverzei, kiváltképpen pedig az a szellemi-lelki habitus, amit szétszóratásuk során is példamutató módon éltek meg, amit Pál apostol így jellemzett: „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk” (2Kor 4,8-9). Ez a DE a hugenották életében, s minden hívő ember életében  nem más, mint Jézus élete. Párizsi barangolásunk egyik legszebb tapasztalata ez a bennünk élő Jézus által vállalható protestáló DE, ami kivált ünnepes októberünkben szólal meg hol tuttiban, hol csak a lélek húrjain fogható szelíd Isten-rezonanciaként. DE így újra és újra megerősít mindnyájunkat keresztyén hitünkben és protestáns elkötelezettségünkben – jót, s jól, amint a hugenották ránk hagyták…

 

Dr. Békefy Lajos