Vannak, akik idén egyházi vagy különféle utazási irodák szervezésében, magánúton, kerékpáron, gyalogszerrel, vonaton, busszal, autón, netán repülőn látogattak el a reformáció 500 alkalmából a hitújítás fővárosába. Nekem erre idén nem volt érkezésem. De 41 éve megérkeztem a híres városba, s ott is maradtam egy esztendőre ösztöndíjas teológus diákként. Ebben a sorozatban azoknak a városoknak a lelki, szellemi hatásaiból idézek fel néhányat, melyek a reformáció fellegváraiként mély hatást gyakoroltak ezrek között rám is, és máig kísérnek reformátori örökségükkel. Tiszteletadás ez a spirituális zarándoklat a nagy elődöknek. Legfőképpen soli Deo gloriás hálaadás Istennek Jézus Krisztusért a Szentlélek által, Aki 500 éve fellobbantotta az Ige fényét, kitöltötte az evangélium kontinensformáló dinamikáját, erejét Európa egén. És népeinek sokaságára.
Biográfiai visszapillantó. 1974 ősz eleje volt, amikor az akkori dunántúli református püspök, dr. Bakos Lajos papi vizsgámat követően feltette a kérdést: „Van ösztöndíjas hely Wittenbergben, vállalod?” – „Örömmel” – mondtam azonnal. És néhány hét múlva már a berlini Auguststrasse-ban találtam magamat, az akkori NDK evangélikus egyházi központjában. Még mielőtt a mély vízbe kerültem volna, néhány nap tájékozódás, nyelvvizsgaszerű beszélgetés volt Berlinben. Ezt a neves evangélikus ószövetséges professzor, az ösztöndíjbizottság vezetője, és a stipendisták felügyelője, Konrad von Rabenau egyházfőtanácsos vezette. A szelíd, halk szavú, ezzel együtt nagyon határozott, mindig segítőkész professzor adta át a beiskolázási nyomtatványt, s bocsátott útnak. „Wittenbergában ezernyi magyar peregrinus diák tanult, fordult meg. A magyar coetusnak, a coetus ungarici in academia wittenbergensi-nek sok kiváló tagja volt. Legyen büszke az elődökre és méltó utóduk”. Nagy és súlyos, de biztató és feladatmegjelelő szavak voltak ezek. Ma is átélem a megrendültséget és a belső eltökéltséget: mekkora kihívás, teljes erőbedobást igénylő lehetőség volt ez. És 1974. szeptember második hetében elindultam vonaton Wittenbergába. Már távolról feltűnt a szívdobogtató látvány: a Stadtkirche, a városi templom két magas tornyával és a lutheránus himnuszt lelkemben azonnal felzendítő Schlosskirchevel, a vártemplommal, bástyaszerű erődítmény tornyával. Valóban ezt sugallta, és sugallja: Erős vár a mi Istenünk...
Hála a pneumatikus egyidejűségért. Amikor benyitottam a Luther utcai ősi kollégium nagy fakapuján a Prédikátor Szemináriumba, megcsapott a történelem kissé dohos, sajátos ízű levegője. S amikor a diákok generációi által koptatott, mindig nyikorgó, de fényesre taposott falépcsőkön lépkedtem felfelé a magyar coetus tájékán kijelölt szobámba, éreztem azt a sűrű históriás levegőt, amiben láthatatlanul ott jöttek velem Károlyi Gáspár, Méliusz Juhász Péter, Dévai Bíró Mátyás, s felsorolhatatlanul hosszú sorban a magyar reformáció, a lutheránus, református hitújítói, tanítók, tudósok, püspökök, esperesek, hű, tudós tiszteletesek serege. Hatalmas lelki seregszemle volt ez. Egyedül voltam abban az évben az ódon falak között magyar diák, de nagy magyar bursa, diáktársaság vett körül lélekben. Ők éjjel-nappal velem voltak. Kicsit úgy éreztem magam, mintha sportpályán versenyt futnék. Magányos sprinterként, de a lelátón ezrek biztatnak. Később ezt az érzést el is neveztem pnemumatikus egyidejűségnek, a Szentlélek szimultán csodájának, amikor egyetlen lelki pillanatban átérezzük, hogy igen sokan vagyunk. Jó volt ezt átélni az ódon wittenbergi falak között. S látni, használni a tantermet, ahol Luther és társai egykor a peregrinus diákokat bevezették az új hit, a scientia reformata tudományába. Nagy hálát éreztem Isten iránt minden napon, hogy erre a mindennél fényesebb lelkek, Krisztusban világosságot, küldetést talált nagy seregében, a magyar lelki bursában, a történelmi coetusban nekem is helyet adott.
Lelki iránytűk – wittenbergi hétköznapok.
Azonnal a mély vízbe kerültem. Dr. Otto Kaiser professzor, a Protestáns/Evangéliumi Prédikátorképző Szeminárium igazgatója vezette a képzést. Gyorsan bele kellett illeszkedni abba a csapatba, amelyik már két hete megkezdte tanulmányait. Nem volt könnyű. Reggeli előtt az alagsori kis kápolnában áhítattal indult minden nap, a hétvégéket leszámítva. És készülni kellett a reformáció ünnepére. Mindenkinek egy-egy igehirdetéssel, amit majd a Schlosskirchében, Luther szószéke előtt kellett előadni még az ünnepe előtt. Homiletikai, igehirdetési gyakorlatként. Hatalmas volt az izgalom, nagy a készülődés. A textus mindenkinek ugyanaz volt. A reformáció egyik nagy Igéje: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?...” (Róma 8,31kk). Most a készülődésem során lejegyzett tengelymondatokat hadd idézzem fel. A reformáció lényegéről. Ezek is velem maradtak Wittenberg óta. Kálvin ezen mondatai: „A szív új vallása a reformáció”. - „A reformáció az Ige szerint megújított istentisztelet és élet”. Vagy a német Hitvalló Egyház múlt századi kiváló teológusának, Wilhelm Nieselnek a mondatai: „Az egyház addig egyház, amíg kész a reformációra”. - „Az emberi reform rombolja az egyházat, elfedi a bajt. Egyedül az Isten által véghezvitt reformáció hozza létre az igazi egyházat”. S hogy egy cseh prédikátort, H. Kruskát is idézzek, aki visszhangozta Kálvint: „A reformáció mindig a szív reformációja, vagy semmit sem fog megújítani”. Az Ige mellett, amit akkoriban már a Herrnhuti Testvérgyülekezet Losungja szerint olvastam, ezek a gondolatok is lelki iránytűm aranymetszésű jelölései közé kerültek. Herrnhut, ahová többször is eljutottam, s megcsodálhattam mennyei Jeruzsálemet jelképező hófehér padú templomát, benne a híveket, Jézustól vett hófehér, talpig érő templomi köpenyükben, boldog éneklésükkel. A nagyon szürke NDK-s időkben is ragyogó, derűs híveik hosszú sorát. Lenyűgöző, biztató tapasztalat volt: lehet másként élni, lehet ragyogni a sötétségben, még ha az nem is fogad be. Annak követésében, és követségében, Aki ezt mondta: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben (János 8,12).
Mi a reformáció központi témája? Erre a kérdésre nagyon hamar megérkezett felülről a válasz. Kicsinyke ösztöndíjamból minden hónapban vettem pár teológiai témájú könyvet. Legnagyobb „hozományom” annak a sorozatnak 15 kötete volt, ami egy-egy Igéhez kapcsolódó prédikátori gondolatokat tartalmazott a múltból és a jelenből. Itthon éveken át egyik fontos segédanyagom volt az igehirdetésre készülődés közben. Igazi lelki kincsestár.
Ennek egyik mondata azóta is elevenen idéződik fel bennem így októberben: „Nem Luther, hanem Jézus a reformáció igazi, egyetlen fő témája”. E kötetekből tudtam meg, hogy Németország egyes vidékein a reformáció emléknapját 1568. óta Luther születésnapján tartották, november 10-én, illetve a hozzá legközelebb eső vasárnapon. Október 31. a 18. században vált általánossá. Amikor nagy izgalommal készültem a Vártemplomban tartott homiletikai gyakorlatra, átéreztem annak súlyát, hogy Luther síremléke előtt, a beszélőpultnál kell elmondanom prédikációmat. A történelem szorongatott, nézett le rám a falakról, a tézisek ajtaja, a választófejedelmek közelsége, nagy gondolkodók lelki jelenvalósága izzította a levegőt körülöttem. Nagy bátorítást jelentett ebben a helyzetben ez a mondat az egyik kötetből: „A reformáció ünnepi igehirdetésnek egyetlen kritériuma van: az evangélium, illetve ennek hirdetése. Az ilyen igehirdetés középpontjában nem Isten reformáció korabeli nagy tettei állnak, hanem Isten hatalmas, nagyságos tettei az üdvtörténetben, amiről a reformátorok is bizonyságot tettek”. Ma sem szólhat másról a reformáció 500, az emlékezés és lelki hódolásunk, presbitereké és lelkészeké, s egész megváltott protestáns magyar népünké, mint Isten nagyságos tetteiről. Szabadításairól, gyógyításairól, ígéretei beteljesüléséről. Meg az Egyetlen Szabadítóról, Jézus Krisztusról – solus Christus. Luther és a reformátorok sarkalatos mondata ezért ma is kötelez és elkötelez: Deo servire – summa libertas – Istennek szolgálni – ez a legteljesebb szabadság!
Írja: Dr. Békefy Lajos
egykori wittenbergi diák
