A Szentatya jelenlétében Giovanni Battista Re bíboros vezette április 16-án a húsvéti vigília-szertartást, melynek keretében hét, különböző nemzetiségű felnőtt részesült a keresztény beavató szentségekben. A Szentatya a feltámadás hírét megvivő asszonyok példáját állította a hívők elé, és arra biztatott, hogy mi is vigyük el a Jézus örömhírét a ma élő embereknek.
Sok író megidézte már a csillagos éjszakák szépségét. A háború éjszakáit viszont halálos fénycsíkok barázdálják. Ezen az éjszakán, testvéreim és nővéreim, engedjük, hogy az evangéliumi asszonyok kézen fogjanak bennünket, hogy velük együtt felfedezzük Isten fényének felkeltét, mely beragyogja a világ sötétségét. Ezek az asszonyok, amikor az éjszaka már lassan véget ért, és a hajnal első fényei észrevétlenül kezdtek derengeni, a sírhoz mentek, hogy bekenjék Jézus testét. És ott megrázó élményben volt részük: először is felfedezik, hogy a sír üres; aztán két, tündöklő ruhába öltözött alakot látnak, akik közlik velük, hogy Jézus feltámadt; ők pedig azonnal szaladnak, hogy hírt adjanak róla a többi tanítványnak (vö. Lk 24,1–10). Látnak, hallanak, hírt adnak: mi is ezzel a három cselekedettel lépjünk be az Úr húsvétjába.
Az asszonyok látnak. A feltámadásról az első hírt nem egy megértendő megfogalmazás, hanem egy szemlélendő jel adja. Egy temetőben, egy sírnál, ahol mindennek rendben és nyugalomban kellene lennie, az asszonyok „úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták” (Lk 24,2–3).
A húsvét tehát azzal kezdődik, hogy felborítja elképzeléseinket. Egy meglepő remény ajándékával érkezik. De nem könnyű azt elfogadni.
Néha – el kell ismernünk – ez a remény nem talál helyet a szívünkben. Az evangéliumi asszonyokhoz hasonlóan bennünk is kérdések és kétségek vannak túlsúlyban, és a váratlan jelre az első reakciónk a félelem, „a földre szegezett tekintet” (vö. Lk 24,4–5).
Túl gyakran nézzük az életet és a valóságot lesütött szemekkel; csak a gyorsan múló mai napot bámuljuk, kiábrándultunk a jövőből, szükségleteinkbe zárkózunk, a fásultság börtönében heverünk, s közben folyton panaszkodunk, és azt gondoljuk, hogy sosem fognak megváltozni a dolgok. S így mozdulatlanok maradunk a lemondás és a fatalizmus sírja előtt, és eltemetjük az élet örömét. Az Úr azonban ezen az éjszakán más szemeket akar adni nekünk, olyanokat, amelyeket annak reménye világít meg, hogy nem a félelemé, nem a fájdalomé, nem a halálé az utolsó szó.
Jézus húsvétjának köszönhetően megtehetjük, hogy a semmiből az életbe ugrunk,
„és a halál soha többé nem tud megfosztani bennünket létünktől” (Karl Rahner: Cosa significa la Pasqua [Mit jelent a húsvét], Queriniana, Brescia, 2021, 28.): Isten határtalan szeretete teljesen és örökre átölelte létünket. Igaz, a halál megfélemlíthet és megbéníthat bennünket. De az Úr feltámadt! Emeljük fel tekintetünket, távolítsuk el szemünkről a keserűség és a szomorúság fátylát, nyíljunk meg Isten reménye előtt!
Másodszor, a nők hallanak. Miután látták az üres sírt, két fénylő ruhás férfi szólt hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt” (Lk 24,5–6). Jót tesz nekünk, ha halljuk és megismételjük ezeket a szavakat: nincs itt! Valahányszor azt gondoljuk, hogy teljesen megértettük Istent, hogy képesek vagyunk beskatulyázni őt saját sémáinkba, ismételjük meg magunknak: nincs itt! Valahányszor – nagyon sokszor – csak a múló érzelmekben vagy a szükség pillanatában keressük őt, hogy aztán félretegyük és megfeledkezzünk róla a mindennapok konkrét helyzeteiben és döntéseiben, ismételjük meg: nincs itt! És amikor azt hisszük, hogy bezárhatjuk őt szavainkba, formuláinkba és szokásainkba, de elfelejtjük keresni az élet legsötétebb zugaiban, ahol azok vannak, akik sírnak, küzdenek, szenvednek és remélnek, ismételjük meg: nincs itt!
Nem ünnepelhetjük a húsvétot, ha továbbra is a halálban maradunk; ha a múlt foglyai maradunk;
ha az életben nincs bátorságunk megengedni, hogy Isten megbocsásson nekünk, aki mindent megbocsát, ha nincs bátorságunk ahhoz, hogy változtassunk, hogy szakítsunk a rossz cselekedetekkel, hogy Jézus és az ő szeretete mellett döntsünk; ha a hitet továbbra is egy amulettre szűkítjük, és Istent a letűnt idők szép emlékévé tesszük, ahelyett, hogy találkoznánk vele ma, mint élő Istennel, aki át akar alakítani bennünket és a világot. Az a kereszténység, amely az Urat a múlt maradványai között keresi, és a megszokás sírjába zárja, egy húsvét nélküli kereszténység. De az Úr feltámadt! Ne időzzünk a sírok körül, hanem menjünk, és fedezzük fel őt, az élőt! És ne féljünk őt keresni testvéreink és nővéreink arcán sem, azok történetében, akik reménykednek és álmodnak, azok fájdalmában, akik sírnak és szenvednek: Isten ott van!
Végül a nők hírt adnak. Mit hirdetnek? A feltámadás örömét. A húsvét nem azért történik, hogy bizalmasan megvigasztalja azokat, akik Jézus halálát gyászolják, hanem azért, hogy megnyissa szívüket Isten gonoszság és halál feletti győzelmének rendkívüli hirdetésére. A feltámadás fénye tehát nem akarja az asszonyokat a személyes örvendezés extázisában tartani, nem tűri a megülepedő magatartást, hanem misszionárius tanítványokat szül, akik „visszatérnek a sírtól” (vö. Lk 24,9), és mindenkinek elviszik a Feltámadott evangéliumát. Ezért van az, hogy az asszonyok, miután láttak és hallottak, szaladnak, hogy hirdessék a feltámadás örömét a tanítványoknak. Tudják, hogy bolondnak nézhetik őket, az evangélium meg is jegyzi, hogy szavaik „üres fecsegésnek” tűntek (Lk 24,11), de
nem törődtek a hírnevükkel, az imázsuk védelmével; nem méricskélik az érzéseiket, nem számítgatják a szavaikat.
Csak az a tűz lobogott a szívükben, hogy megvigyék a hírt: „Az Úr feltámadt!”
Milyen szép is egy olyan Egyház, amely így futja végig a világ útjait! Félelem nélkül, taktikázás és opportunizmus nélkül; csak azzal a vággyal, hogy az evangélium örömét mindenkihez elvigye. Erre kaptunk meghívást: hogy megtapasztaljuk a Feltámadt Urat, és ezt a tapasztalatot megosszuk másokkal; hogy elgördítsük azt a követ a sírról, amellyel gyakran bezártuk az Urat, és hogy terjesszük örömét a világban. Engedjük, hogy feltámadjon Jézus, az élő, a sírokból, amelyekbe bezártuk; szabadítsuk ki a formaságok közül, amelyek közé gyakran bebörtönöztük; ébresszük fel a nyugodt élet álmából, amelybe olykor elringattuk, hogy többé ne zavarjon és ne fárasszon bennünket! Vigyük be mindennapi életünkbe: a béke gesztusaival a mai, háborús borzalmaktól sújtott időkben; a megbékélés cselekedeteivel a megromlott kapcsolatokban és az együttérzés tetteivel a rászorulók felé; az igazságosság cselekedeteivel az egyenlőtlenségek közepette és az igazság tetteivel a hazugságok között! Mindenekelőtt pedig a szeretet és a testvériség tetteivel!
Testvéreim és nővéreim, a mi reménységünket Jézusnak hívják. Ő belépett bűneink sírjába, eljutott a legtávolabbi pontra, ahová elveszettségünkben jutottunk, végigjárta félelmeink kusza ösvényeit, hordozta legnagyobb terheink súlyát,
a halál legsötétebb mélységeiből életre keltett bennünket, és gyászunkat tánccá változtatta. Krisztussal ünnepeljük a húsvétot!
Ő él, és még ma is itt jár köztünk, átalakít és felszabadít bennünket! Vele a gonosznak nincs többé hatalma, a kudarc nem akadályozhat meg az újrakezdésben, a halál átjáróvá válik egy új élet kezdetéhez. Mert Jézussal, a Feltámadottal nincs örökké tartó éjszaka, és még a legsűrűbb sötétségben is felragyog a hajnalcsillag.
Ebben a sötétségben, amelyet megélnek Önök, Főpolgármester Úr, Parlamenti Képviselő Hölgyek és Urak, a háború, a kegyetlenség sötétségében, mindannyian imádkozunk, imádkozunk Önökkel és Önökért ezen az éjszakán. Imádkozunk a sok szenvedő emberért. Mi csak társaságunkat, imánkat tudjuk Önöknek adni, és azt mondjuk: „Bátorság! Kísérjük Önöket!” És szeretnénk elmondani Önöknek a legnagyobb dolgot, amit ma ünneplünk: Khrisztosz voszkrész! [Krisztus feltámadt!]
